A hangulat ünnepi, de egyszersmind jókedvü. A hosszu asztalon az
ünnepelt pár elnököl. Előttük az óriási nászbokréta. Szemközt velük egy
kövér, közönséges ember ül, a ki duzzadt arczába hunyoritva szemét,
ravasz vigyorgással el-elkiáltja magát:
– Éljen a vőlegény, éljen a menyasszony, éljen az ifju pár!
És nagyokat nevet az elmésségén és az ifju pár is mosolyog és fejükkel
bicczentve, nagyon sikerültnek és furcsának találják az elmésséget.
A mint hogy elmés volt minden. Az üzleti személyzet – szintén ott ül a
hosszu asztal végén – megfösttette a szeretett ifju párt olajban, a
legujabb fotografiák után. Ott áll a hórihorgas ember előrehulló, aszott
fejjel, arczcsontján puffadt ránczczal, mig az orczák befelé estek a
fogatlan állkapcsok közé. Szürkén, betegen, ránczos homlokkal és mérges
komolyságu nézéssel. Mellette a nagyságos asszony, feltornyosított,
puderes hajjal hogy őszülése ne lássék, erősen befüzve, hogy melle
kidülledt, kicsinyen, tömzsin és elhizva, aránytalanul rövid lábakkal.
Selyemruhában, tele ékszerekkel s félkezét ura karjába rejtve, félkezét
meg a háta mögé dugva, mivelhogy a keze ő nagyságának nagyon nagy.
A gyerekek viszont megfösttették édes szüléjüket – szintén olajban – a
régi menyegzői fotografia után. A férfi magasan, délczegen, duzzadt,
piros arczczal és győzelmes, friss szemmel, kifent, fekete bajuszszal,
egy nagyon csinos, nagyon önérzetes vőlegény. Félkarját a menyasszony
dereka köré fonta birtokba vevő biztossággal, s a fehér ruhás
menyasszony hozzá simul, – egy karcsu, vékony gyerekleány, fátyolos,
nyugtalan, őzszemekkel, vékonyka ajaka félig nyitva, ugy bámult a
fotografus gépbe. A két kép egymás mellett lóg a falon és mindenki
nagyon sikerültnek találja az összeállítást.
– Most is olyan vagy, mint voltál, – mondja a humoros bácsi, csak
valamivel öregebb, soványabb és csunyább vagy, hahaha.
A gyerekek rajongva néznek szüleikre. Büszkék, hogy az ő apjuk és az ő
anyjuk olyan öreg és ünnepelt. A gyerekek között van Linácska vőlegénye
is, egy czvikkeres szőke ügyvéd, a ki egyre menyasszonya kezét paskolja
s az asztal alatt valószinüleg a lábára is hág. Most egy kicsit
izgatott, mert neki kell a legszebb köszöntőt mondania, mint ügyvédnek
és mint vőlegénynek egyaránt hivatása lévén a szónak uralma.
Ki is vágja. Az előtte ülő párt példának választja a maga családi
boldogsága számára. Ernyedetlen szorgalom, nagy gyöngédség és hüség, a
mi nem olyan nehéz, hiszen az ő imádott menyasszonya – lelkes, meleg
kézszoritás a piruló, könyes szemü szép leánynyal – édes leánya annak a
csodaasszonynak, a ki kerek huszonöt esztendőt ezüstözött már meg és
további huszonöt esztendőt meg fog aranyozni.
Ez a gyönyörü ötlet egyszersmind befejezés volt és tapsra ragadta az
egész ünneplő közönséget. A fiatal ügyvéd a siker pirjával az arczán
izgultan ül le s a kis szégyenkező menyasszony ezuttal önfeledten
hozzásimul. A mit a vőlegény nem hagy annyiban, hanem heves csókot nyom
a menyasszony arczára, a ki sikolt és a csók helyét keszkenőjével még
pirosabbra dörzsöli. Ennek ellenében a vőlegény kap egy hálás, meleg
csókot az ünnepelt mamától, egy szerető vállveregetést a papától, s a
mint sorba jár poharával, az összes bácsik megölelik, s az összes nénik
megcsókolják. Elolvadva, de megelégedetten ér vissza a helyére.
Ekkor fölemelkedik az ünnepelt férfiu, jobbkeze elrévedezve nyul a pohár
után, balja két ujja közé fogja az állát, aztán megszólal lassan,
akadozva s gyomorbajos hangján a következő beszédet vágja ki:
– Tisztelt hölgyeim, uraim, szeretett gyermekeim, barátaim, ti is kedves
barátaim, a kiket szerencsém van üzletemben foglalkoztatni! Nem vagyok
szónok és nem találok kellő szavakat a ragaszkodásnak és szeretetnek
előttem szólott kifejezéseinek megköszönésére. De ti ismertek engem, s
körülbelül gondolhatjátok, hogy egy magamfajta embernek mi mondanivalója
lehet a jelenlegi helyzetben. Igenis, mikor a mai napon ezen a helyen
ülök, elégedetten és önérzettel tekintek vissza a lefolyt időre.
Elégedetten, mert ezelőtt huszonöt évvel jól választottam, az a nő, a ki
akkor menyasszonyom volt, a lefolyt idő alatt mindig olyannak
mutatkozott, a milyennek álmaimban képzeltem a jó feleséget és jó
családanyát. Mindig hüséges, szorgalmas és szerető nőm volt, jó
gazdasszony és takarékos és az üzletben ugyszólván a jobbkezem.
(A hölgyek aprókat pislognak, az ünnepelt nő merően maga elé néz és a
következő mondatnál szeméhez szoritja zsebkendőjét. A férfiak komor
meghatottsággal bólogatnak, a fiatalok áhitatos merevséggel bámulnak
maguk elé. A vőlegény pedig gondolja: az érzelem kész szónokká teszi a
papát!)
– Mi lett volna belőlem és családomból, ha nem ilyen a feleségem? Ne is
kérdezzétek, szeretett közönség. Sohasem lett volna belőlem az, a ki
vagyok. Mert, kedves barátaim, a kik most üzleti alkalmazottaim, én nem
röstellem bevallani, sőt büszkén hirdetem, hogy ezelőtt huszonöt évvel
nekem a Dob-utcza és Kereszt-utcza sarkán volt a boltom és segédet nem
tartottam. Apró szabómesterek voltak a kuncsaftjaim és én sajátkezüleg
szolgáltam ki az inasokat. És az a nő, a ki most a legjobb társaságban
is mutatkozhatik, ha otthon elvégezte a házi dolgokat, eljött a boltba
és segitett nekem kiszolgálni. Nem éltünk könnyelmüen a mának, hanem
garast garas után félretéve, dolgoztunk és nélkülöztünk, hogy előbbre
vigyük az életben s ha majd öreg napjainkban nem tudunk dolgozni, ne
legyünk terhére senkinek, s ha édes drága gyermekeink megnőnek, ne
kezdjék ott az életet, a hol mi. Igenis, a nagy czég, melynek egyedüli
tulajdonosa vagyok s mely huszonöt alkalmazottnak ad kenyeret, a
Dob-utczában látott napvilágot, erről mindenki meggyőződhetik a
kereskedelmi törvényszéknél, mert a czégem már akkor is bejegyzett czég
volt.
(Az alsó asztalon, az alkalmazottak között ámuló mozgás. Bernstein ur, a
ki öregebb a princzipálisnál s maga is önálló volt s Gombos urat már
harmincz év óta ismeri, tanuskodóan bólogat fejével: csakugyan, ő látta
a Gombos Ignácz firmát a Dob-utczában.)
– Ma pedig, tisztelt ünneplő közönség, ha visszatekintek a lefolyt
huszonöt évre és annak eredményeire, jogos önérzettel mondhatom: a jó
isten megáldott engem és én ezt szeretett nőmmel együtt megérdemeltem.
És szeretett nőm ma sem olyan, mint a többi asszony, ma is szerény és
takarékos és ma már szeretném, ha kevésbé szorgalmas volna, mert vittük
annyira, hogy az életet élvezni is megengedhetjük magunknak. Te pedig,
drága leányom, a ki nemsokára szintén egy férfit boldogitani hivatva
leszel, végy példát anyádról, az én szeretett nőmről és iparkodjál
minden tekintetben hasonlitani hozzá. Ezzel akartam az ovácziót
megköszönni.
Szem nem maradt szárazon. Az egész társaság olyan meghatott volt, hogy
kocczintani is elfelejtettek. A vörös humorista szó nélkül megszoritotta
a szomszédja kezét, az ünnepelt felesége férje vállára hajtva fejét,
csöndesen sirt, a vőlegény ajkához vonta menyasszonya kezét és édes
nézéssel suttogta:
– Igen, nekünk is ilyen szép lesz az ezüstlakodalmunk.
De végre is a meghatottság átengedte helyét a vidám lakodalmi
hangulatnak.
– Táncz! – kiáltotta egy fiatal cousin s a társaság nagy robajjal
fölkerekedett, az asztalokat oldalt lóditották s három szál czigány
rázenditett a csárdásra. A humorista az ünnepelt nőt vitte tánczra, az
ünnepelt férfi azonban elnéző mosolylyal az öreg urak közé vonult és az
üzleti viszonyokról vitatkozott.
Már hajnalodott, mikor a mulató társaság eloszlott. Ki melegen, ki
alázattal kivánt még egyszer sok szerencsét a mai naphoz. A humorista
még egyszer hunyoritott a szemével:
– Ideje, hogy végre egyedül lehessetek.
A gyerekek is sorba elébük járultak s még egyszer megcsókolták
szülőjüket. A vőlegény ügyvéd is elbucsuzott, némán, csak hosszantartó
kézszoritással fejezve ki érzelmét.
– Most feküdjünk le – mondja Gombos ur ásitva.
– Bizony alig állok a lábamon – mondja Gombosné.
Ahogy a sulyos butorzatu hálószobában magukra maradtak, a ragyogó ebédlő
után a kétes világitásu éjjeli lámpa mellett, a két emberen különös
elfogultság vett erőt. Az asszony lesütötte szemét, az ember
végigsimitotta fakó homlokát, mintha valami nem jutna eszébe. Egyik sem
tudta, mi lelte s végül erőszakkal lerázván a sajátságos érzést,
vetkőzéshez fogtak és lefeküdtek.
– Jó éjszakát – mondja Gombos ur és kezével a feleségéé után nyul.
– Jó éjszakát – suttogja az asszony, s a két kéz összekapcsolódik.
S ekkor Gombos ur simogatni kezdi azt a kövér, gyémántgyürüs kezet s
szivében melegség gyul.
– Édes angyalom, – mondja – az az igazi ünnep, hogy igy egyedül vagyunk,
mint régen és én most is ugy szeretlek és mindig szerettelek. Öreg
bajtársam, szegény, nem volt részed sok örömben s az ifjuságunk elmult,
de azért soha más asszonyon nem járt az eszem és ez is ér valamit,
ugy-e?
Az asszony halkan a párnába sir. Igy fogja át félkarjával az ura nyakát,
ez meg vigasztalja.
– Ne sirj, édes feleségem, nem éltünk hiába, a gyermekeink már
élvezhetik a mi munkánkat és mi nem haltunk még meg. Tudod mit? Megyünk
nászutra, ezüst nászutra. Jó?
Az asszony csak egyre sir. S az emberben nyugtalankodni kezd az érzés,
ez a sirás nem olyan, mint a lakomabeli meghatottságé volt.
– Mi lelt, drágám? – kérdi megrettenve.
Az asszony közelebb vonja az öreg ember fejét és csókkal és könynyel
áztatja.
– Mi lelt, szólj? Ne sirj – dadogja ez nyugtalanul. – Mért sirsz?
S a kövér asszony görcsös zokogásban tör ki s fuldokolva, szakadozottan
mondja:
– Olyan boldog vagyok, Ignácz, ma először… mióta együtt vagyunk… nem az
üzletről beszéltünk.