A mint szombaton este Gáspár piszkos kék zubbonyában haza ment,
semmiképen sem látszott rajta, hogy fölmondtak neki. Egy nagy tál vizben
hagyta teste kormát és átöltözködött kék posztóruhájába, kivette
ládájából aranyóráját, aranylánczát és ment mulatni a korcsmába.
Ott aztán kipakolt, hogy a gazember művezető, meg a mérnök. Rossz vége
lesz annak. Már ő is keresztül akarta bökni a vaslyukasztóval, de még
türtőztette magát, majd megteszi más. Különben is nem bánja; ott kap
munkát, a hol tetszik. Olyan munkás mint ő!
Aztán belemerültek a szoczializmusba, meg a sörbe. Mentül több sört
ittak, annál gonoszabb lett a társadalom. A tizedik kriglinél már csak
az anarchia segithetett rajtuk. Éjfél jóval elmult, mikor a korcsmából
átmentek a kávéházba – sört inni.
Tiz óra is elmult reggel, hogy felébredt. Nagyon nyomorultul érezte
magát és eszébe jutott, hogy fölmondtak neki. Nézte a pénzét, s öt
forint hiányzott belőle, összesen pedig tizennyolcz volt. Öt forint
kosztra, nyolczvan krajczár lesz a mosás, két forint a ráta az
aranyórára, a szabó is fog jönni, aztán meg ma délután, ma este és az
egész héten át, a mi kell: sör, dohány – bizony csak nyomorult az élet.
De délután mégis csak ott volt Csillag Julisnál, kék posztókabátjában
egy óriási szál bazsarózsa is nyilt. Hetykén a foga közé szoritotta
virzsiniáját, ugy mesélte:
– Te Julis, fölmondtak a gyárban.
– Jézusom, – szörnyülködik ez, – már most mi lesz?
– Hát megyünk a Mexikóba, mi más legyen? Két hét a fölmondás, lelkem,
addig ráérünk gondoskodni.
– Rossz az idő – véli a Julis anyja, a ki az asztalnál kötöget – jobb
volna elspórolni azt a kevés pénzt.
– Ugyan, Csillagné, az ember egész héten át odaadja a bőrét másnak s
vasárnap egy kicsit ki se mulassa magát?
– De azért, Gáspár, ma takarékosabbak leszünk, nem eszünk a Mexikóban.
– Azt csak bizd rám – véli az idegesen – spórolj te csak a magadéból.
Gyere!
És akkora mulatságot csaptak a Mexikóban, hogy még a Julis szép,
rózsaszinü perkálruhája is bőven kapott a sörből.
– Veszek neked másikat – vigasztalta a legény az elszontyolodott leányt
– azért, hogy fölmondtak nekem, vagyok olyan legény, a ki voltam.
Hétfőn reggel fekete rosszkedvvel ment a gyárba. A kapuban várta már a
rátás ember.
– Ma nem fizetek – szólt rá – fölmondtak a gyárban.
– Az se baj – véli az – majd jövök a jövő héten.
– Derék zsidó ez – gondolja magában Gáspár – vár ez majd a jövő héten
is.
A kvártélyos asszonynak sem fizetett s azzal okolta meg, hogy fölmondtak
neki. Majd ha uj munkába áll. Ott majd többet is kap.
A rákövetkező szombat és vasárnap ép igy telt el. Csak Csillagné
kérdezte tőle:
– Nem nézett még munka után?
– Ráérek arra, majd ha nem lesz.
És a Julis könyörgött neki az utczán:
– Ne menjünk ma mulatni, spórold el a pénzt.
– Ugyan ne fecsegj már és ne rontsd a kedvemet. Nem fogok éhen halni.
A rátás ember pedig fölhuzta a szemöldökét.
– Már, kedves barátom, nekem is kell a pénzem. A jövő hétnél tovább nem
várhatok.
– Szaladhatsz utána, – gondolta magában, de csak nagy morczosan állt a
munkához és irigyen nézte társait, a kik a jövő héten nem lesznek
faczérok.
Mikor ez a hét is letelt, titkon reménykedett, hogy a munkavezető
odaszól neki:
– No, Gáspár, ha maradni akar, maradhat, mivel sok a munka.
Noha tudta, hogy elv a gyárnál, senkit meg nem tartani, a kinek egyszer
már kiadták az utat.
Az utolsó béréből aztán törlesztett valamit a kvártélyra, meg a kosztra.
Alig maradt elegendő pénze estére, meg másnap délutánra.
De azért vigan állt be Julisékkoz és csörgette zsebében nehány ezüst
forintosát.
– Van itt pénz, Csillagné, valahogy ki ne nézzen a házából és lesz is
mindig, a mig bajusz nő az orrom alatt.
– Jó lesz munka után nézni, – vélte az öregasszony a szokottnál
ridegebben, majd ráförmedt a leányára:
– Aztán vigyázz, hogy meg ne szóljanak!
– Ugyan miért? – kérdi Gáspár.
– Hát mert egy becsületes leánynak egyedül menni a legénynyel, nem épen
növeli a becsületét.
– Ejha, de későn jutott ez magának eszébe!
– Jobb későn, mint soha – mormog még az asszony, de nem mer a legényre
nézni. – Hát csak menjetek isten hirével, én nem szólok bele a
dolgotokba.
Az esetet nagyon zokon vette a legény.
– A mig pénzem volt, – mondta – nem törődött anyád a becsülettel, de
most, hogy munkám nincs, menten kitenné a szürömet. De csak ne féljetek
semmit, lesz nekem mindig pénzem, nem fogok tőletek kölcsönkérni.
És olyan elkeseredett szilajsággal mulatott, hogy éjfél régen elmult,
mire Julist a kapujáig kisérte. Pedig máskor tizenegykor mindig haza
szokta már vinni.
Hétfőn délig aludt.
– Faczér vagyok, – gondolta magában – most legalább kipihenem magam.
Tudja isten, mintha az önérzetét adta volna cserébe a munkakönyvért,
melyet kikapott. A kvártélyos asszonyra nem mert ránézni, pedig máskor
is maradt adósa. Mikor a kiskorcsmába ment, a gyár közelébe, a régi
pajtások közé, hangosan dobogott a szive: hátha nem akarnak enni adni
neki? Pedig a zsebében volt még annyi pénz, a mennyi egy ebédre kell. És
szinte hálát érzett a korcsmáros iránt, mikor az barátságosan rászólt:
– Aztán hozzám ne legyen azért hütelen, ha ujra munkába áll.
Meg is fogadta, hogy akár Ujpestről is ide jár majd kosztolni, legalább
is vasárnaponkint.
A többi munkába ment, ő meg szétnézett az utczán: mihez fogjon? De jó
volna, ha Julisnak nem lenne munkája. De nyolcz óra előtt haza nem kerül
az a paszománt-gyárból. Igy hát egymagában ment a városligetbe.
Fa tövében, süppedékes gazban csapatosan kékellett a földön a munkátlan
munkások sokasága. Végignézett ünneplőjén, szeretettel megbillegette az
aranylánczát, ugy adott hálát istennek, hogy nem olyan, mint amazok.
Rajta meg sem látszik, hogy faczér, még az sem, hogy munkás. A
guvernántok, a kik a gyerekekkel játszadoznak, bizonyosan jogásznak is
nézik, a miért hétfőn, munkanapon, a városligetben sétál, pálczával a
kezében.
Odaállt a Barokaldi bódéja elé és együtt röhögött a többivel a clown
tréfáin. Be-betekintett a czifra ördögmotollákba és az egyik fehér
cselédet meg is forgattatta rajta. Hallgatta a látványos bódék
kikiáltóit s erősen küzdött a kisértéssel, hogy a szavára hajoljon s
lenyomjon tiz krajczárt a belépti dijért. Egészben pedig majd elszédült,
látván, hogy mennyi faczér munkás gyülemlik össze ezen a téren és
mindegyik mintha mulatna. Ugyan miből élnek ezek az emberek?
Másnap reggel már nem türte a henyélést. Korán reggel megvárta Julist a
kapunál és elkisérte a munkába. Bemenni nem mert hozzá, valamiképen
röstelkedett az öreg asszony előtt. Még délelőtt benézett vagy három
helyütt, de nem kapott munkát. Nézzen ide a jövő héten, addigra
előjegyzik. Bizony kellemetlen nap volt.
A többi nap még kellemetlenebb. A hét végén a korcsmáros is morczosan
rászólt:
– Aztán lesz-e fizetség szombat este?
– Lesz, – felelte és érezte, ha munkában volna, kemény gorombaságot
hajigált volna a korcsmáros fejének.
És szombaton délután nehéz szivvel adta zálogba az aranylánczát,
órástul. Volt pénz bőven, ettől ismét fölvidult.
– Van-e már munkája? – volt első kérdése a Julis anyjának.
– Lesz, lesz – felelte.
– Aztán az órája, meg a láncz hová lett? – volt a második kérdése.
– Elromlott, – felelte és zavartan nevetett hozzá.
– Hm, hm, – vélte az öreg asszony, – rossz vége lesz ennek.
– A magam baja, – felelt most Gáspár daczosan, – nem ád nekem senki a
magáéból.
– Csak ugy véltem, – szólt kurtán Csillagné és a kezében hevesebben
jártak a kötőtűk.
– Gáspár, – szólt szeliden Julis – ne menjünk ma mulatni, hiszen nem
kell épen tánczolni! Menjünk csónakázni.
– Hagyd el Julis, ha magamban vagyok, spórolok, de ha veled vagyok, nem
akarok csufot vallani.
– Akkor legalább, – szólt a leány félénken, – nekem is van egy kevés
pénzem.
– Add az anyádnak, – rivalt rá a legény, – hát minek nézel engem? nem
vagyok én koldus!
Többet a leány nem szólt. Nagyot mulattak, még vörös bort is ittak ez
alkalommal.
Egy hétig tartott a pénz, aztán vége volt.
– Te Julis, – szólt Gáspár a leányhoz, a mint reggel megvárta a kapunál
– nincs egy pár hatosod? Vasárnap visszaadom.
Nem volt neki, de majd délre kér előleget a gyárban.
– Vasárnapra megadom, ha a föld alól keritem is elő.
Meg is adta neki, de csak kék zubbony volt rajta, a mit munkában szokott
viselni. Az ünneplőjét eladta.
– Ma nem fogunk mulatni – szólt csöndesen Julishoz, a mint belépett
hozzájuk ebéd után. – Hiszen nem muszáj épen tánczolni!
– Mi az? Mi az? – fortyan föl az asszony. – Hát magát mi lelte? Most már
vasárnap is dolgozik?
– Dehogy, dehogy, – hebeg a legény.
– De mama, – kérleli a leány.
– Igy akar a lányommal menni. Nem a, lelkem, soká elnéztem a maguk
dolgát, de mindennek van határa. Hirbe keveri a lányomat, ezt nem türöm.
Majd ha ismét mulatni akar vele, akkor váltsa ki előbb az aranyóráját és
vegyen karikát is a Julis gyürüsujjára. No nézze meg az ember!