– Aztán mi lesz belőlem? A mi az apám. S a gyerekeimből? A mi én. A
csontomban fogy a velő, mégsem tudok annyit keresni, hogy a gyermekeimet
is eltartsam, a szülőmet is. Három gyerek, egy apa, egy anyós. A gazok
kiszivták az ő velejét is, aztán odalökték nékem: most tartsd el,
minekünk már nem tud dolgozni. Hát igazság ez? Engem gazdagított? Én
vagyok kénytelen megadni neki azt a penziót, melyet rajtuk követelhet?
Helyeslő zugás. Csontos Géza az öklével az asztalra csap, aztán a pohár
után nyul. Keserü arczczal, összevont szemöldökkel, a távolba gondolva
kocczint az elvtársakkal és iszik. Majd odatolja az üres féllitert a
korcsmárosnak, a kinek nem kell utasitás.
– Aztán itt van az anyósom. Hát ki lökhetem az utczára? Két évvel
ezelőtt még keresett, ma már nem ér semmit. Hát az ő munkaerejét ki
nyütte el? Én talán? A feleségem? Tagjaiba ki szakasztotta a szaggatást?
Mellébe ki ültette a köhögést? A két lába bénaságát ki okozta? Nem én,
nem én, nem én! Tiszteld apádat és anyádat, jó, helyes. De a hasznát a
gazok látják. A vén kutyákat kilökik, majd tisztelje a fia, meg a lánya.
– Bizony, bizony, – mormogja pipája mellől a cseh arczu Billinger
kárpitos – meg kell csinálni a rokkant-kasszát.
– Csinálják a fityfirity-kasszát, nem a rokkantat. A gyerekeink
megesznek, aztán mi eszszük meg a gyerekeinket. De én tudom, mit
csinálok majd, ha kiesik kezemből a kalapács!
– Hát mit?
– Hát felakasztom magamat – szól csöndesen Csontos s ráborul
kovács-öklére. Helyeslő zugás és a cseh arczu kárpitos megint himbálja a
fejét s a pipája mellől mormogja:
– Bizony, bizony.
*
– Aztán nagyapó is evett hust vacsorára?
– Ettem bizony. Meg az apátok is kapott, pedig még olyan nagy sem volt,
mint ti vagytok. Hát nem mindig, mert nem dolgozott, de ilyenkor a
kenyér mellé egy krajczárt is kapott, azon vehetett magának, a mit
akart.
– Jé, nagyapó, aztán mért nem kapunk mi is krajczárt?
Nagyapó sóhajtott.
– Csak rontsa a gyerekeket! – sivalkodik a konyhából Csontosné. – Bizony
nem bánná, ha a gyerekeknek vacsorapénzt kellene adni. Persze, magának
mindegy, egész nap ül a kuczkóban s szakadjon derékban az ember, hogy
vacsora-krajczárokat is teremtsen.
Nagyapó két válla közé kapja a fejét s eltolja magától a gyereket.
– Csak meséltem, – mondja halkan – a gyerek mesét akart hallani.
S kis zsámolyát a szoba szögletébe hordva, rátelepszik és meg sem
mukkan. A gyerek pedig odébb áll, kiszalad a kapuba, nézni, hogy jön-e
már apa.
A másik pedig a konyhában ül, csöndben, áhitattal és szagolja a pörkölt
illatát. Ötéves kis fiu is az illattól elkábitva álmokat álmodik. Ha
majd nagy lesz és a gyárba megy, akkor odaül az asztalhoz és vacsorára
megkapja az egész pörköltet, ugy mint apa. Hej de messze ut van odáig.
Szinte sirna, hogy annyi évig kell várnia, mig ember lesz belőle.
A szobában sötét volt. Éppen csak az ablak mellett lehetett valamit
látni. Egy rongyokkal kipárnázott széket s abban egy öreg asszonyt.
Akkora feje volt, mint egy alma, szeme lehunyva, a szája nyitva és egyre
lihegett, mint a fáradt állat. Olykor a karja megrándult, olykor a
lábával kapált. Kimeredt szeme a semmibe bámult, nem volt más gondolata,
csak magára figyelt, a kezére, a lábára, meg a tüdejére, melyik van most
rosszabbul.
A szoba sötétjéből pedig egyszerre gyereksirás hallik. Nagyapó odatotyog
és rázogatja. Nagyanyó egyszerre megelevenedik. Szeme üvegesen a sötétbe
bámul, két kezével a térdét csapkodja s egyre rikoltja:
– A gyerek, Mari, a gyerek!
– Csitt! – hangzik a konyhából szinte kommandószerüen és az öreg
asszonyból kiköltözik a lélek. Megint liheg, megint behunyja a szemét és
kapál a lábával.
A gyerek a kapuból berohan.
– Apa jön!
S erre a konyhából a lámpa beköltözik a szobába, nagyapó a kis gyerekkel
a kuczkóba ül, a két nagyobb gyerek az ágy mellé kuporodik s tágra
nyitja orra likait. Az ablak előtt egy nehéz árnyék vonul el, s a mint
nyilik a konyhaajtó, már az asztalon van a párolgó étel s nagyapó
kinosan nyöszörög – csiklandja a pörkölt illata.
Se szó, se köszönés. Nyomasztó csönd a kis szobában, csak a kis óra
tiktakozása hallik. Csontos Géza, a bizalmi férfiu leveti kabátját s oda
könyököl a tányér elé. Előbb nagyot huz a palaczkból, aztán nekiesik az
ételnek. Az asszony nagyapó öléből kiveszi a gyereket s szintén az
asztalhoz ül. Előtte egy pohár kávé, meg egy darabka kenyér, azt adja be
a gyereknek. S akkor lassan, félénken, hangtalanul a két kicsi gyerek az
asztalhoz lép s fölmarkol négy darab kenyeret. Egyet-egyet odaadnak a
nagyapónak, nagyanyónak, aztán különös hangverseny fejlődik. A száraz
kenyér csak ugy csattog az éhes szájakban. A gyerekekében könnyen és
gyorsan, az öregekében kinosan, nyikorogva. Közbe pedig csörömpöl
Csontos kezében a villa, a pohár, a tál, a mint oldalt hajtja, hogy a
pörkölt levét kanalazza. Az asszony meg csöndben dugja a gyerek mosolygó
kis szájába egyik darab kávés kenyér után a másikat.
Az ember gyorsan eszik, étvágygyal és méltósággal. Szeme szigoruan, uri
szabadsággal néz körül. A gyerekek azonban még gyorsabban esznek, s mire
apa vacsorája feléig ér, ők már végeztek a kenyérkéjükkel. S a szájuk
kinyilik s a szemük odatapad apjuk villájának a hegyére. Követik a
tálba, látják, mint czikkázik válogatosan a hus- és krumpli-darabok
között, mig valamelyikre lecsap s ives uton apa szájához vezet. A mint
egy-egy falat ott eltünik, a gyerekek nagyot nyelnek, aztán ujból
kezdődik a villa utja. Közben az ember hatalmas falatot vág a kenyérből,
ilyenkor a gyerekek megrázkodnak.
A kuczkóban pedig nagyapó még birkózik a maga kenyerével. Egy kőkorsó
van mellette, abból minden falat után iszik, hogy a kenyeret csuszósabbá
tegye. Közben a morzsák megakadnak torkában s nagyokat krákog és köhög,
hogy szegény melle csak ugy remeg belé. Az öreg asszony csak a belét
szedi ki a kenyérnek s száját szélesre huzva nyomkodja magába, miközben
szinte őrjöngő pillantásokat vet a gyerek kávés poharára.
Csontos Géza pedig végül kanyaritó mozdulatokkal kimártja kenyérrel a
tál fenekét, aztán leteszi a villát. Négyfelől mély sóhaj szakad ki négy
emberből. Nagyapóéból szinte hörögve, a gyerek tátott szája lecsukódik,
az igézet megszünt, most csak a tálat kémlelik, nincs-e benne maradék.
Nincs. A kis lány kiviszi s a kis fiu irigykedve látja, a mint
mutatóujja bütykét végigsurolja rajta, aztán lenyalja.
Csontos Géza hátradől a székén és kiveszi pipáját.
– És te? – szólal meg most.
– Már ettem – felel az asszony.
Rendben van. Az ember rágyujt a pipára, s ekkor a hangulat megváltozik.
A gyerekek előbujnak s szabad hangosan beszélniök is. Nagyapó nyeli a
füstöt, nagyanyó köhög tőle. Csontos Géza most ölébe veszi a legkisebb
gyereket, a ki belemarkol a bajuszába. Az asszony pedig vigan meséli, mi
történt, mi nem és hogy anyóval ma a kórházban is volt.
– És mit mondtak?
Az asszony nem állhatja nevetés nélkül.
– Mit? Hát azt, hogy jól táplálkozzék és legyen sokat a levegőn… hahaha!
– Hahaha! – kaczag Csontos ur. – Hahaha – kaczagnak a gyerekek, hogy
szinte belekékülnek. – Hehehe – kaczag nagyapó és szeme szinte boldogan
csillog.
– Hihihi! – kaczag az öreg asszony is és ész nélkül veri a térdét.
– Nem volna jobb nyaralni menni? – kaczag Csontos Géza, a bizalmi férfi.
– Mért nem rendelte mindjárt Budakeszit?
Erre igazán nem tudnak magukhoz térni a nevetéstől. Az öreg asszony
egyre rikoltja:
– Igen, Budakeszi, hihihi, Budakeszi!
Nagyapó kitámolyog a kuczkóból s a könye csordul, amint ismétli:
– Budakeszi… és talán csibehust vacsorára…
A fiatal asszony pedig magasra lóbálja legkisebb gyerekét és danolászva
mondja:
– Hallod? Ha öreg leszek, vigyél friss levegőre, te rossz gyerek. Ugy-e?
S az édes anyja felé fordul. Harmincz évvel fiatalabb, de a mint igy
szembenéz vele, kitünik a két nő hasonlatossága. Harmincz év mulva
csakugyan olyan lesz.