Campist a lovász fogta kantárszáron, Boxnak a zsinórját a báró maga
fogta. Finfully bő koczkás nadrágjában mellettük állt. Átfogta Campis
nyakát, a ki szenvtelen türelemmel várt, majd két térde közé fogva Box
fejét, ugy beszélt neki:
– El kell válnunk, Box, vége a szép időnek s a szivem majd megszakad. De
neked jó dolgod lesz, kikötöttem a báró urnál, föltéve, hogy engedelmes
és hü leszel hozzá, mint hozzám voltál. Aztán együtt maradsz Campissal,
s ugy mint eddig, egy istállóban háltok.
Box nyöszörgött. Magasra emelte orrát és szükölt. Ráugrott Finfullyra,
hogy majd feldöntötte és nyaldosta arczát.
– Nono, – kaczagott a báró és egyet rántott a zsinóron. Box nyeldekelt
és meg hempergődzött a porban. Majd dühös csaholással a báróra támadt,
de az végigsuhintott rajta a kutyakorbácscsal, hogy csak ugy tüzelt.
– Lassan, lassan, barátom, – szólt a báró nevetve – tudok ám kutyával
bánni.
– Majd megismeri a báró urat, – biztatja Finfully, aztán egyet ütve
Campis hátán, kurtán szólt:
– Most menjetek.
A lovász megindult és Campis vele. Okos feje megfordult Finfully felé,
de különben nem árult el semmiféle érzelmességet. Box-ot ellenben
vonszolni, rángatni és korbácsolni kellett, mert semmiképpen sem akarta
gazdáját elhagyni.
– Milyen okos dög, – mondotta a báró – tudja, hogy el van adva.
És duplákat vágott ostorával az okos dög hátára.
Campist bekötötték egy illatos, tiszta istállóba és Boxot melléje
lánczolták. Szegény lógó nyelvvel zihált. Halálra volt fáradva és
sanyargatva. Az ut második felét egy kocsi hátsó tengelyéhez kötve tette
meg. A báró a kocsiban ült és Box, akarva akaratlan, sebes ügetéssel
igyekezett lépést tartani a vágtató lovakkal. Ostort nem kapott, de
annál mélyebben fájt neki a szégyenérzet, hogy mennyire meg lett alázva,
tehetetlensége érzetében.
– Szegény, – mondotta Campis és beleharapott a zabba.
Box nem felelt.
– Alszol?
– Nem, – üvölt Box – hanem hozzám ne szólj. Ilyen hitvány lélekkel, mint
te vagy, nem állok szóba.
Campis ropogtatta a zabot.
– Barátom, – szólt nyugodtan – a te kiváló lelkeddel mégis csak ott
vagy, a hol én a hitványságommal. Csak verést kaptál, – tette hozzá – ez
az egész különbség.
Másnap Campist megnyergelték és a báró a hátára pattant.
– Pompás, kezes és gyors – szólt lovaglás után megelégedve s
megveregette a nyakát. Majd czukrot adott neki, a mit Campis
engedelmesen fogadott s rögtön összeropogtatott.
– Box! – kiáltott most a báró az istállóba. – Ide jer.
Box ugy tett, mintha nem is hallaná.
– Box! – kiáltott ujra a báró és bement az istállóba.
Box morogva forditotta feléje a fejét s a fogát vicsoritotta.
– Box! – kiáltott harmadszor a báró.
Ekkor Box mint a villám ráugrott, de nyomban sikitva, behuzott farkkal
meglapult. Az ostor az orrába vágott, hogy csak ugy ömlött a vére.
A báró pedig, mitsem tartva fogaitól, egy nedves spongyával megmosta
orrát s megvakarta az állát. Box pedig, a fájdalomtól és a kapott
enyhüléstől megtörve, farkát csóválta s hasával a földet surolva kuszott
a báró lábaihoz.
A báró visszakötötte az istállóba s barátilag fültövön ütögette.
– Majd megbarátkozol, – szólt szeretettel – most gyógyuljon az orrod és
egyél, finom csirkecsontot kapsz ma, aztán majd holnap meglátjuk, mire
megyünk.
Egy bádogcsészében finom csirkecsontot adott neki sajátkezüleg s aztán
fütyörészve otthagyta őket.
– Fáj? – kérdezte Campis szokott kifejezéstelenségével.
Box megint nem felelt, csak nézte és szaglászta a csirkecsontokat.
Föltette magában, hogy nem eszik, de nagyon éhes volt s a csont előtte
volt. Nem birt ellentállani. Kezdte ropogtatni őket, lehetőleg halkan,
hogy Campis meg ne hallja.
Mikor a lovász meggyujtotta az istállólámpát, Box, a mennyire láncza
engedte, Campishoz közeledett s fölnézett rá.
– Nos, – szólt emez – kibékülsz velem?
– Nagyon jó ember a báró, – mondotta Box csöndesen – megmosta az orromat
s ez olyan jól esett.
– Nagyon jó ember, – szólt Campis. – Finfully is jó volt.
– Eladott bennünket, – szólt Box keserüen – pedig mennyit dolgoztunk
neki!
– Szegény ember, – szólt Campis. – A szegény ember eladja kutyáját és a
gazdag megveszi. Ezt én már régen tudom, de te csak most tanultad meg.
– Én sohasem adnám el az embert, ha én volnék a gazdája. És a báró sem
adna el engem, ha ugy szeretem, mint Finfullyt szerettem.
– Hát szeresd ugy.
– Szeretem is. Finfully nem érdemelte meg, hogy szeressem.
Campis ránézett pajtására, okos, nagy szeme hosszan függött rajta.
– Minek okoskodni? – szólt végre. – Akár igy, akár ugy, mi háziállatok a
gazdánkhoz ragaszkodunk. S te azért nem vagy rosszabb kutya, ha az ostor
és a simogatás szeliditett meg, mintha Finfullyban csalódtál volna.