Finfully, a bohócz, végigvágódott az öltöző falóczáján s a semmibe
bámult. Tim és Tom, a zenebohóczok, kipingálták magukat, August a
pálinkás flaskóját konzultálta, mielőtt megint kibukfenczezett a
porondra. A bohócz-garderobeban a hangulat borus és üzletszerü volt és
senki sem törődött a másikkal.
Ekkor nyilt az ajtó s egy elegáns ur lépett be. A zenebohóczok, a kiknek
nem szólt a látogatás, rá sem hederitettek, Finfully azonban felugrott s
nyájas alázatosággal üdvözölte:
– Báró ur, van szerencsém, legalázatosabb szolgája vagyok.
– Nos, Finfully? – szól a báró ur, keztyüs kezét nyujtva a bohócznak.
Finfully sóhajtott.
– Nos, hát igen, báró ur, igaza van. Ez a trükk már nem hat. Campis és
Box lejárták magukat. Átlátom, hogy magamban nem tudok már dolgozni.
– Tehát áll az alku?
– Igen, báró ur, Campis és Box az öné, ha ugy akarja.
– És mikor?
– Elsejéig még ki kell huznom, akkor letelik a szerződésem. Nyakamba
veszem a világot és töröm valamin a fejemet.
– Derék dolog. Tehát elsején eljövök Campisért és Boxért.
Campis és Box ez este még nem sejtették, hogy el vannak adva. De másnap
már hallották. Este pedig érezték. Campis, hátán a széles nyereggel,
fülei között a bohócz-sapkával, iszonyu sok ostorcsapást kapott
Finfullytól, holott azelőtt csak a levegőben pattogott az ostor. Box,
ugyanolyan szamárfejes nadrágban, mint maga Finfully, ugyanolyan
kakastollas kis sipkával a fején, a nyeregre pattant és dühösen csaholt
Finfullyra, a ki mindenféle gáncsokat vetett neki. A végén pedig, mikor
Finfully egyszerüen torkon ragadja és lerántja a vágtató lóról, a
vonitás olyan dühösen erősen volt hogy szinte kilógott a nyelve.
– El vagyunk adva, – szól Box elkeseredve Campishoz.
Campis a jászol előtt állt s komolyan, szenvtelenül ismételte:
– El vagyunk adva.
– És mi lesz belőlünk?
– Nem tudom, szól Campis – én hátasló leszek, vagy kocsiba fognak.
Később majd fiakkeres ló leszek, végül levágnak és kolbászt csinálnak
belőlem.
– Rettenetes. És én?
– Te? Te eleinte a ház kedvencze leszel s ha jól viseled magad, az
maradsz, mig meg nem öregszel. Akkor vagy megveszekszel, vagy
agyonlőnek.
– És te ebbe belenyugszol? – dühösködik Box.
Campis rámereszti okos szemét és nyugodtan mondja:
– Bele.
– És a gazda? A hüség! Mindegy neked, hogy ki adja az abrakot? Egyre
megy neked, hogy egy idegen fog a kocsija elé, vagy az parancsol neked,
a ki fölnevelt, a ki szeretett, a ki a nyakadat simogatta, a ki sirt,
mikor beteg voltál? Nincs neked szived? Nincs neked becsületed?
Campis végignyult a szalmán. Az istálló során végig mozgolódott a
ló-sokaság. Még az elefánt is elbődült. Valamennyien együttéreztek
Box-szal és megvetették Campist.
Ez pedig rá sem nézve a kutyára, egykedvüen mondta:
– A gazdánk elad bennünket. Szeret minket és én is szerettem őt. De
mivel nem tetszünk már, hát elad, mert élni akar. S ha eladott, akkor én
is szolgálom uj gazdámat, mert élni akarok.
– Én nem hagyom el gazdámat! – csaholt Box. – Én csak egy gazdát tudok
szeretni, szolgálni, s ha az elüz, akkor meghalok, de máshoz nem
szegődöm.
– Ne felejtsd, hogy gazdánk eladott. Ha meghalsz, akkor nem kap érted
pénzt.
– Harapni fogok.
– Akkor visszaadnak és visszakövetelik a pénzt.
– Megszököm.
– Gazdánk becsületes ember. Visszavinne.
– Ismét megszököm. Nem bánok akármit, de én nekem van lelkem és
becsületem s nem ismerek uj gazdát. Hü vagyok, de nem szolgalélek.
Campist ez a beszéd nem hozta ki a sodrából.
– Kedves Box, – mondotta – régi jó társam vagy és értelek. Sőt
irigyellek is, hogy olyan hevesen tudsz érezni. De én tudom, hogy ló
vagyok és te kutya vagy. Nekünk nincs jogunk fogadkozni, érezni,
ragaszkodni és ellenkezni. El fognak bennünket adni és a ki pénzt ád
értünk, az legalább ugy megbecsül, mint az, a ki értünk a pénzt
elfogadja.
– Elég, – kiáltott Box – látom, hogy alávaló vagy. Mától fogva nem
ismerlek.
És az istállón végig megint dobogott a helyeslés. Az elefánt ormányával
megfenyegette Campist és azt trombitálta:
– Rabszolga-lélek.
Campis pedig fáradtan behunyta szemét és aludt nyugodtan, mint a nyugodt
lelkiismeret.