Ismerik az ujpesti utat? Ott mennek haza az árnyékemberek. Késő este
feketén hömpölyögnek rajta végig, a villamos kocsik sisteregve
zakatolnak elébök s a levegője több por, mint oxygén. Szomoru
deszka-utczák torkollanak belé s mintha minden ember, mihelyt ezekbe az
utczákba befordul, rögtön utonállóvá válnék, olyan félelmetes nézni
őket, a jámbor gyári munkásokat, a kik nehéz munka után hazafelé
tartanak, fülig csavarva a kendőt, nyakig tolva a sipkát.
A mint Mohuk Sándor végigmegy az egyik palánk-utczán, az egyik düledező
viskóból egy csaholó kutya szökken elébe.
– Beste lelke, – dörmög Mohuk, s ugy oldalba rugja a hatalmas állatot,
hogy az szükölve bukdácsol keresztül a pocsolyán s vonitva menekül az
éjszakába.
A viskó világos ablakából rettenetes zenebona hangzik ki. Gyerekek
visitanak, asszonyok rikácsolnak. Mohuk Sándor oda toppan az ablak elé
és végig csördit rajta az öklivel. Halálos csönd támad ennek nyomában.
Aztán ropogó, sulyos léptekkel végig recsegteti a deszkát, a mely a
nyilt csatorna fölött a viskó udvarára vezet és lábával egyet rug a nem
záró ajtón, hogy az is ijedten fölpattan.
A konyhában csak a kályhatüz rőt fénye világit, a szobából félelmes
suttogás hangzik még:
– A papa, csitt, a papa.
S a mint Mohuk Sándor benyit a büzös szük szobába, négy gyerek félénken
rá emeli szemét, reszketve járul elébe egy csontig lesoványodott nyügös
asszony, kérlelően félő tekintettel leszedi róla a sipkát, letekeri
nyakáról a kendőt, lehuzza róla a bekecset, közben pedig a másik, az
öregasszony kisuhant a konyhába s mire Mohuk Sándorról a felesége
lehuzta a csizmáját is, ott párolog az asztalon a leveses tál s Mohuk
Sándor morogva kanalaz belőle.
– Só! – orditja egyszerre s az egész nyomoruság fészke megreszket
mérhetetlen félelemben. Csakugyan, elfelejtettek sót tenni az asztalra,
isten legyen irgalmas nekik.
– Azt hittem, – szólt az asszony, (ez a legbátrabbik még), – hogy ma el
is van sózva.
A kanál odacsörömpöl a cseréptányérhoz, tán szét is repesztette.
– Sót! orditja az ember – s ha még egyszer nem lesz só az asztalon,
nyakadba öntöm a levest.
Az egyik gyerek, tán öt éves, valamit odasug a bátyjának.
– Kuss! – ordit rá Mohuk Sándor s a kis gyerek az ágy mögé bujik s a
falábat harapja, nehogy a zokogása hallassék.
– Megint lármáztatok, hallottam, de hát előbb hadd vacsorázom meg, majd
aztán számolok veletek.
S a mig e fenyegetéstől a gyerekhadnak végtelen fájdalomban és
rettegésben megdobog a szive, a félelmetes ember mérges pillantással, de
a legnagyobb nyugalommal fogyasztja levesét, hangosat szürcsölve, vastag
bajuszát a kabátja ujjával megtörülve, közben pedig nagyokat huz a vizes
kancsóból.
Alighogy végzett a levessel, ott párolog már a főzelékes tál előtte,
közepén egy nagy darab hussal. Az irigység legyőzi a kicsinyekben a
félelmet. Tágra meresztett szemmel követik a husdarabok utját a
tányértól a szájig, a nyál összefoly szájukban s mindannyiuk egy
gondolattal vivódik; lesz-e ma maradék, a mi nekik jut?
Mert csak Mohuk Sándor eszik hust ebben a házban, a többinek csak nagy
ünnepkor jut belőle, meg néha, ha tányérján hágy egy-két harapást.
Az ember az utolsó falat hust a villába szurja, szájához viszi. Mennyi
csalódott remény tünik el e falattal a vastag bajusz alatt. De a villa
egyszerre csak megáll. Mohuk Sándor mérgesen tekint végig a lélegzetét
visszafojtó familián, aztán hirtelen a felesége felé böki:
– Nesze!
– Csak edd meg! – mondja halkan az asszony, egy oldalpillantással a
gyerekek felé.
– Nesze! – ismétli most már orditva az ember. Az asszony a kezével
óvatosan leszedi a hust és a gyerekek felé huzódik.
– Magad edd meg! – rival rá az ember, – majd kapnak ezek a kölykök hust,
ha öregek lesznek.
És az asszony lenyeli a falatot, egyre a gyerekekre nézve, a kik ismét
rettegve huzódtak hátra, halk sóhajjal s mig legyüri torkán a falatot, a
tekintete táplálja őket: szinte érzik is, az édes anya gondolatban hogy
osztja föl közöttük a kis husdarabot, de hát persze, nem teheti meg,
mikor apa nem engedi.
– Egy-kettő, éjszaka legyen, – kommandiroz Mohuk Sándor s a kis szoba
egyszerre csak fölfordul, szalmazsákok lepik el a fal mentén a padlót,
piszkos vánkosok lebegnek a levegőben, czipők koppannak a földhöz s
alighogy a családfő maga ágyba feküdt, az asszonyon kivül teremtett
lélek nincs többé a talpán.
– Az a rozsdás ma megint nagyon fölbosszantott, – morogja most némileg
megbékülve Mohuk Sándor, – no de nem türöm már soká, már szóltam is a
zsidónak, hogy vagy a rozsdás megy, vagy én. No hát nem én fogok menni.
Ha a főmérnök ember volna a talpán, már rég kitette volna a szürét annak
a részeg tolvajnak. De hát hiába, az is csak olyan tutyi-mutyi, mint
minden zsidó!