A kendője fülig ér, a sipkája nyakig. Mohuk Sándor nagyon fázós ember, a
pipáját is csak melegitőnek szivja, de csakhamar kiveszi szájából és
zsebre gyüri, mihelyt a gyár kapujához ér. A kapus ur tiszteletlenségnek
venné, pedig amugy is utazik rá a sipkája miatt, a kendője miatt, minden
miatt, mert a kapus ki nem állhatja Mohuk Sándort.
A mint nagy alázatosan süvegelve beljebb kerül, föllélegzik. A kapus
háttal állt felé, igy nem is rivalt rá. A mint végig megy a rengeteg
udvaron, rozsdás kazánok, kocsironcsok során át, a melyek körül már
foglalatoskodnak ingujjra vetkőzött siket kovácsok, foghegyről köpnek az
utja irányában és azt mondják:
– A bundás!
Hogy miért? A jó isten tudja. Ezek a meztelen karu legények ha munkába
mennek, munkából jönnek, szakasztott ugy vannak bepakolva, mint ő, mint
minden munkás ember, a ki utban van. Mégis csak rajta akad fönn a
kajánságuk, máson senkin. Tán azért, mivel olyan tutyi-mutyi ember, az
orrára van irva, hogy félti a kenyerét, a gyárigazgatótól csak ugy, mint
a gazdátlan kutyától. Azért is alázatos mindenki irányában és azért is
lovagol rajta mindenki.
Az öntő végében van a furó-mühely. Mohuk Sándor még az óriási szijaknak
is hajbókol, mert bizonyos, ha egyszer nem tenné, a gőzfuró szija
megharagudna, derékon kapná és fölforditaná a rettentő füstös
magasságba, a hol a tranzmissziós rudak, kerekek össze-vissza berregnek,
a csattogó szijakat pöndöritve.
A munkás ember isten tudja micsoda módon ugy tudja rendezni a dolgát
(föltéve, hogy nem szakmányban dolgozik), hogy akármilyen korán kerülne
is a helyére, épen csak a gőzkürt megszólalása pillanatában készült el a
munkára. Mohuk Sándor még ehez sem ért. A kik nálánál későbben érkeztek,
még bajlódtak a kendőjükkel, bekecsükkel, a kék bluzzal, melyet legalul
hordanak, mikor ő már állt a furójánál talpig kékben és fülig piszkosan
s zavart pillantásokkal nézte a meginduló szijrengeteget. Ha hozzáfog a
munkához, röhögnek rajta a társak, ha veszteg marad, félő, hogy rátámad
a művezető:
– Mafla, inkább áll és rontja a levegőt, semhogy egy perczczel előbb
fogna munkához, pedig csak kegyelemből tartják, olyan lassu, mint a nagy
óramutató.
Végre rászánja magát, neki áll a munkának. Óriási vaskoczkákba lyukakat
kell furnia. Nem neki, hanem a gőzfurónak. Rongyos munka, egy ló is
elvégezné. A vaskoczkákon szépen ki van pontozva, hogy hová való a lyuk,
a nagyságát a furó szabja meg, melyet a müvezető illesztett be neki,
csak oda kell tenni, el kell szedni a vasdarabokat, meginditani,
megállitani a furógépet, megolajozni a furót és ügyelni, hogy merőleges
irányban lefelé dolgozzék, nehogy ferdén furja keresztül a vasat.
Mellette ugyanezzel a munkával inasgyerekek és napszámosok
foglalatoskodnak, ő az egyetlen géplakatos, a kit erre a silány munkára
fogtak. Lassu, ügyetlen minden egyébhez.
A mint telik az idő, ez is, az is rákiált egy-egy inasra és
kiszolgáltatja magát. Mohuk Sándornak nincs erre való vakmerősége. A
gyomra kezd korogni, de fél a kabátjához lépni és kiszedni belőle a
darab kenyeret, melyet otthon uzsonnára zsebrevágott. Bizony az
uzsonnáját csak akkor fogyasztja el, mikor a szigoru gőzkürt gőgösen
rárivall: takarodj ebédelni!
A napszámosok körülötte, mig a furót igazitják, maguk között eléggé
kedélyesen elmulatnak. Amint a müvezető vagy egyik-másik mérnök hátat
fordit, csufosan összeröfögnek s mindig tudnak az illetőről valami
becsmérlőt mondani. A müvezetőt rozsdásnak nevezik vörös szakálla és
vörös orra miatt, a főmérnökről pedig csak mint a zsidóról beszélnek.
Hogy miért, azt tán fölösleges mondani is.
Aztán beszélnek szoczializmusról, vitatkoznak egymással és átkozzák a
kapitalizmust, meg a gépeket. Mohuk Sándor meg csak hallgat, azaz még
hallgatni sem meri őket. Dehogy is mondaná rozsdásnak a művezetőt,
zsidónak a főmérnököt. Sőt ezt valami kutyaszerü ragaszkodással szereti
is, mivel az egyetlen ember, a ki jól bánik vele. Gondol is arra, hogy
meg kellene tiltani azt a tiszteletlen beszédet, de bizony csak a
gondolatnál marad, sőt az is csakhamar gyáván elpárolog.
Ilyen Mohuk Sándor. A mint ott áll a gép mellett, mintha ebben több
emberies volna, mint ő benne. Gyáva, ügyetlen, bamba és türelmes. Még
csak örülni sem tud, mint a többi, ha fölbúg a hatórai szabaditó
gőzkürt, melynek hallatára egyszerre megáll minden kéz, a Mohuk Sándorét
kivéve, a ki nem meri abbahagyni a munkát, a mig csak fölötte való
embert lát. S a mint aztán mégis csak összeczihelődik s mig a többiek
csoportosan diskurálva, nevetgélve kifelé tartanak, ő egymagában,
félénken az emberek felé pislogva kifelé bandukol. A gyár nagy kutyája
épen csak ő rá veti magát s a kapus káromkodva nevet rajta és nézi, mint
védekezik nagy alázatosan a hatalmas állat ellenében, könyörögve
szólongatva nevén:
– Neró, Neró!