Hát megértettétek egymást? Hála istennek. Látod, pajtás, mindig ilyen
sógort kivántam magamnak. Jó kolléga, jó sógor. Aztán olyan lány, mint
ez a Lina – nem azért mondom, mert a feleségem huga, hanem mert igaz. Az
isten is becsületes ember feleségének teremtette. No de iszunk egy
félliter bort. Eredj lelkem, anyjukom, hozz egy féllitert átellenből,
mondd, hogy jót adjon, mert nem mindennap jutunk ilyen ünnepséghez.
Gyerekek előre, – a bácsi ezentul a Lina néni férje lesz. Hát idenézz,
barátom, látod? Ez az én világom. Ez az öt gyerek. Mint az orgona,
melynek két sipja kitörött. Nyolcz évi házasság alatt heten volnának, ha
kettő meg nem hal. Öt gyerek is sok, de nem lehet ezt sokallani. Azért
az ilyen örömnapon, mint a mai, még mindig telik egy félliter borra.
Isten áldjon, sógor, koczczints te is, anyjukom. Ni, egy félpohár bortól
hogy elszédült. Hja, barátom, borra nem igen telik a három korona
napidijból az öt gyereknek. De hát mit érne, ha öt korona napidij volna
s egy gyerek sem volna? Hát mondd csak, barátom, élet az élet, ha nincs
kiért élned? Csak keresse hiveit a grófok között az egy-két gyermek
rendszer, én arra való vagyok, hogy sok gyerek tisztelje emlékemet s
bizony nem cserélnék a római pápával, mert annak nincs gyereke.
Isten éltessen, pajtás! Csak rajta, a menyasszonyod egészségére – ex!
Hallod? Ex! Ha én felhajtom poharamat, te is megteheted, inkább, mint
én, mert te ma még legényember vagy, s ha megesküszöl, akkor is csak
férj leszel, én azonban családapa vagyok s mégis fölhajtom a poharat, ha
hozzájutok. Már tudniillik a boros poharat értem, mert a keserüség
pohara le nem kerül a számról. Haj, haj! De boldog is vagy te!
Megházasodol. Fiatal vagy, a menyasszony szép, no, ugy-e, hogy szép?
Ilyen fiatal teremtést a magadénak mondani, – nemde, beleszédülsz? Sohse
rösteld, pajtás, magam is igy voltam, ezelőtt nyolcz évvel. A feleségem,
akár hiszed, akár nem, volt olyan szép, mint most a Lina, sőt ugy
rémlik, mintha még nálánál is szebb lett volna. Nono, legalább nekem
szebb volt, s különben is már régen volt.
A gyerekek feküdjenek le. Ne spórolj, pajtás, legfölebb még egy
félliterrel iszunk, de ez az egy is elég lesz. Ni, megmaradt még a fele
is. Hallod, egy kicsit el is bódultam, de az is jól esik, mint minden, a
mihez ritkán jut a szegény ember. Bor! Hehe! Bor! Mikor én még a
törzsasztalnál ültem, mikor még a dalárdában a szekundbaritont fujtam:
«Szép Lenka vár a viz fölött
Csolnakán a halász,
Merengve zengi énekét
S a part felé vigyáz.»
Hej, ugyanebből a három koronából telt akkor mindenre, mindenre,
mindenre. Ej, vége már annak, azért is igyunk.
Aztán megbabonázott az az asszony. Nézd meg jól. Szegény anyjukom. Hét
gyermek anyja. Hát lehet-e olyan, mint lánykorában volt? Elhiszed róla,
hogy szebb volt, mint Lina? Hét gyermek és három korona. S az első két
gyerek kihozta a formájából. Ma vén asszony, én meg fiatal ember vagyok.
Fiatal ember, öt eleven gyerekkel. Öt éhes szájjal, öt pár meztélábbal,
hogy álmatlan éjszakákon csak ugy tánczolnak körülöttem a lábseregek
gyerek nélkül, de nyitott szájjal, mely czipőért és kenyérért ordit.
Pfü! Nem énekelek én már, kell is nekem dalárda! Szervusz! No, még ezt a
maradékot, aztán – ej, aztán ugy sincs több pénzem borra, tudd meg, hogy
most elittuk a holnapi ebédet.
Sohse bántson. A holnapi ebédnek mindig ma hágunk a nyakára. Bánom is
én! Én már nem bánok semmit. Csak ha olyan legényt látok, a milyen te
vagy, olyan boldog legényt, a ki boldog vőlegény lesz, akkor, akkor
olyan furcsa jókedv száll meg. Ember, mondanám neki, szeretnéd
megcsókolni ezt a szépséges leányzót s azért veszed feleségül? Pajtás,
hát nézd meg ezt a vén csoroszlyát itt, az én hites páromat, az is ilyen
volt, ilyen szép és én olyan bamba, mint te. És te is bamba leszel, mint
én, elveszed a szép lányt, nyomorogsz, nélkülözöl és raboskodol a
hivatalodban, s végül vén csoroszlya ül a nyakadon, öt gyerekkel és
visszafojtja a melledbe még a lélegzetet is, kiszedi a csontodból még a
velőt is. Tüzhelyet alapitsz magadnak, hogy örülhess, ha kiteszed
lábadat abból a nyomorult házból, a hol semmi más nem vár rád, csak egy
csomó éhes száj, egy siránkozó, zsörtölődő, egyre követelődző vén banya,
a ki azon a czimen, hogy valamikor kezet csókoltál neki, most
megkövetelné, hogy áldozatodat lásd benne. Pajtás, pajtás, én nem tudom,
miket mondok most neked, csak érzem, hogy nyomorult gazember volnék, ha
ezt el nem mondanám neked. Azt mondom neked, ne higy soha senkinek, a ki
szegény és azt mondja, hogy boldog házaséletet él. Komédiáznak, lelkem,
komédiáznak, mert van még egy eladó lány, a kitől szabadulni kell, mert
azt hiszik, hogy a magunk nyügét szabad a másnak a nyakába sózni.
Ember, ha te most olyan józan volnál, a milyen részeg én vagyok, fognád
az irhádat és futnál, futnál, futnál, hogy a lábad se érje a földet. Te
boldog ember, te buta ember, csábit a sorsom? Nézz engem, ilyen leszel
te is. Nézd ezt az asszonyt, ilyen lesz a te szépséges menyasszonyod.
Meg fogod gyülölni és magadban átkozni, meg fogod utálni s minden
nyomoruságos pillanatban sajog a lelked: kellett ez neked? Oly szép
volna az életed, ha egyedül volnál, minden a tied volna, de igy? Senki
vagy, semmi vagy, semmivé leszel, megesz az asszony és a gyerek és még
jól sem laknak belőled.
Nevetlek, pajtás. Te most azt hiszed, a bor beszél belőlem. Igaz, józan
fővel nem mondanám ezt el, mert nehéz volna a nyelvem. De a bor az
igazságot, az őszinteséget váltja ki belőlem. Ha megfogadod szavamat,
nem veszed el a Linát, az én életemben látod meg a te jövendődet. De
holnap sajnálni fogom, hogy megnyitottam a szemedet, mert a Linát mégis
férjhez kell adni, s ha te nem veszed el, isten tudja, mi lesz belőle.
Láthatod, hogy részeg ha vagyok is, az eszem megmaradt. Ha nem hiszed,
annál rosszabb rád nézve. Uram istenem, hogy szerettem én ezt az
asszonyt lánykorában s hogy átkozódunk, gyülölködünk mostanában és adjuk
kifelé a tisztes életü családot. Keserü dühvel támadunk egymásra, mert
neki is föllebb áll, neki is van követelni valója rajtam, mert a
nyomoruságba én vittem belé, szegény szépségét én nyüttem el, a tüdejét
én tettem beteggé, éjjel a gyerekek őt sanyargatták, mig én békén
horkoltam. Tudom én azt is, gyere ide, te szerencsétlen asszony, te, a
ki oly némán és ámulva hallgatod részeg urad beszédét. Nem ujság ez
neked, csak ujság, hogy másnak elmondom. S ugyebár rettegsz, hogy most
tönkre tettem ezt a szép frigyet? Bocsáss meg, te sivár társa életemnek.
Nagyot vétkeztünk egymás ellen, mert szegények vagyunk. Fakó szemedből
hadd csókolom le a könyet, szikár nyakadat hadd fonjam át a karommal.
Tönkre tettél, asszony, de az én hibámból, s isten tudja, ha most fognád
a kendődet, hogy megszabadits magadtól, ha kerekedne förgeteg, mely
messzire sodorna tőled, hogy megmaradna a három koronám egészen
magamnak, talán vissza is sirnálak, s nem izlene a falat sem, pedig ez
nagy dolog. Nem tudom már, mit teszek, mit beszélek, de édes és drága
vagy azért nekem minden keserü veszekedés mellett is és te is, öcsém, ha
nem hallgatsz a szavamra, ha ugy jársz, mint én, ha rongyos, csunya,
vánnyadt sorsod lesz és nem lesz két krajczárod kurtaszivarra miatta,
este mégis csak magadhoz öleled s azt gondolod, ennek igy kellett
lennie, hogy az uristen áldjon meg!