Hát jó is volt. Megint csak megkisérlették, megint csak elvitte a kifutó
egy nagyságához. Szép, előkelő nagysága, valami török pongyola volt
rajta és az előszoba tele volt aggatva koszorukkal, szalagokkal, mint
halottak napján a virágos bolt. Vállalt Borbála mindent: fog sütni,
főzni, nagymosást végezni, a surolásokat, sikálásokat mind elvégzi, a
vasalást is, ha ez a fő, mert tud ő ám ugy vasalni, mint a puczerájban.
Hanem megremegett a szive, mikor a nagysága mondta:
– Aztán maga elég öreg már, nem is mondom, hogy ide senkinek se szabad
magához járnia, mert félek az idegenektől. Nincs ugyebár senkije?
Borbála elszontyolodott, a köny is végigpotyogott az arczán.
– De bizony van – motyogta és már fordult az ajtónak.
– Nem szégyelli magát! – kiáltott a nagysága, de aztán elkaczagta magát.
– Ó kérem, szólt közbe a kifutó, – félreérteni tetszik, egy kutyát
szedett föl egyszer az utczán és attól nem tud megválni. Pedig tessék
elhinni, ilyen okos cseléd nincs több Budapesten és a kutyája sem csinál
semmi bajt.
A nagysága kezdett érdeklődni. Hát mért ragaszkodik a kutyához? De mikor
megértette, hogy a szegény asszony inkább koplal, semhogy pártfogoltját
elhagyja, nagyon meg volt hatva.
– Hát jól van, – szólt – fölfogadom magát kutyástul, de meg kell rá
tanitani, hogy ne ugasson, ha valaki jön. Érti? Se éjjel, se nappal ne
ugasson, ha valaki jön.
Borbála szegény térdre esett, ugy csókolgatta a nagysága kezét és török
ruháját. És legyen nyugodt a nagysága, az ő kutyája olyan okos, mint az
ember, nem fog az meg sem mukkanni és aztán tiszta is, a nagysága tudni
sem fogja, hogy kutya van a háznál.
– Hát hol van az a csuda-kutya? Hadd lássam, – kiváncsiskodott a
nagysága, a ki már igen jól mulatott az eseten.
– A gangon van, a rácshoz kötözve. Tessék elhinni, ha majd szépen ki
lesz kefélve, nagyon szép állat is lesz.
Behozta a gangról s Bodri fiatal kutya módjára farkcsóválva egyenesen a
török ruhának tartott s kezdett a szélével játszani.
– Milyen herczig! – sikongott a nagysága. – Hisz ez nagyon kedves állat,
jaj, be örülök neki! Tudja, Borbála, majd én is játszom vele. Hagyja itt
a könyvét, vagy akár maradjon maga is itt. És márkája sincs? Hisz igy
elviszi a sintér! Mindjárt márkát és szájkosarat is veszünk neki.
A vén Borbála pedig ismét térdre hullott az aranyos nagysága előtt s
megeredt a szeme boldogságos könye.
– Mind a ketten imádkozunk majd a nagyságáért.
– Mind a ketten? Hát a kutya is tud imádkozni?
– Tud – mondja mély meggyőződéssel Borbála. – Mikor rátaláltam és
éhesen, fázva nyöszörgött az utczán, én a pékhez vittem a kenyeret, hát
csak ugy imádkozott a szeme hozzám. Nem én vagyok a jó isten, mondtam
neki, de a jó isten a kutyáját se hagyja el. És fölvettem s magammal
vittem s mivel a nagysága nem akarta megengedni, hát otthagytam a
helyemet. Aztán szépen megtanult imádkozni. Imádkozz Bodri.
S Borbála ájtatosan letérdelt, a kutya hátsó lábára ülve szolgált s a
fejével bólogatott mindaddig, mig Borbála áment nem mondott.
– Egy kutyáért – csodálkozott a nagysága – otthagyta a helyét és azóta
sem kapott másikat, hisz ezt gyerekéért se teszi meg más. Nagyon derék
asszony maga Borbála, ne féljen semmit, a mig jól viseli magát, a
kutyájának is jó dolga lesz.