A vén cseléd szomoruan baktatott le a lépcsőn. Durva kötélen egy kis
kutyát vezetett. Girhes, alázatos kis állatot, félig juhászkutya, félig
foxterrier, különös vegyüléke a kutyaszépségnek és alávalóságnak.
– Ugy, ugy, csak dörgölődzzél hozzám, – motyogta hozzá Borbála – tudtuk,
hogy ez lesz a vége, nem kellünk mi még a kishirdetésnek sem. Hát mért
nem szeretnek téged, mikor a gyereket is szeretik! Pedig a gyerek sokkal
több bajt csinál, mint a kutya. Már most mi lesz? De nem hagylak el, ne
félj semmit, kis kutyám, majd viszlek koldulni, ha kifogytam az utolsó
krajczáromból.
A kis kutya, nem tudom, értette, nem-e, egészen gondtalanul
virgonczkodott az öreg asszony mellett. Lelketlen kis kutya volt, olyan,
mint a gyerek. Gondot csinál, de ő maga nem tudja, mi a gond.
Borbála fakó kendőjébe gyürte piszkos szürke haját. Barázdás,
háromszögletü arczán végigcsorgott a köny és gyámoltalanul megállt a
nagy bérház kapujában.
– Nem használ semmit, – motyogta a kutyának – akár visszamegyek a régi
szerzőhöz, akár ujhoz megyek. Fölbizgatnak, kinevetnek s a vége
mindenütt ugyanaz: nem kell a kutyás cseléd.
Egy nagy mészároskutyának volt arrafelé dolga, nagyon sietett, de a
Borbála kutyája előtt mégis megállt, ismerkedni akart vele. Borbála
elkergette, de alighanem váltottak már néhány szót, mert védencze
kedvetlenül rángatta a kötelet, szeretett volna még mulatni. Amugy is
olyan szomoru az élet s a mészároskutya nagyon jómódunak látszott.
– Szegények vagyunk mi az ilyesmihez, – korholta Borbála – azt se tudod,
lesz-e egy falat kenyered ebédre. Jaj, jaj, jaj, mennyi baj is van egy
ilyen könnyelmü kutyával.
De midőn ez virgoncz hizelgéssel a lábához dörgölődzött, majd hátsó
lábára állva erőnek erejével meg akarta nyalni az arczát, fölkapta a
karjaiba és sirva és nevetve szoritotta magához:
– Aranyom, drágaságom, én életem, gyönyörüségem, ne félj semmit, a jó
Isten nem hagyja el, a kik szeretik egymást.
És ormótlan nagy, hasadt férficzipőjével elszántan csoszogott az
utczákon végig, ölében a kutyával, a ki lenyalta pergő könyeit. Nincs a
jó istennek más teremtése, a ki a Borbála ványadt, háromszögletü
bagolyarczát olyan szépnek tartotta volna, mint ez a rongyos kutya.
A helyszerzőhöz érve, Borbála elszontyolodott.
– Most eredj le – szólt komoran a kutyához – és ha kinevetnek, ne törődj
vele.
– A kutyás Borbála! – sivalkodtak a lebzselő konyhahölgyek és
körülfogták őket. – Bodri, psz, psz, kell czukor, Bodri? Hát mi lesz,
Borbála? Még mindig nem kaptak helyet maguk ketten?
– A nagyságák – véli egy kirizsporozott szobamacska – még látogatóba sem
türik az ismerőst, nemhogy a házukba is fogadják.
Borbála türte az ingerkedéseket, szerényen meglapult a pad végében. Neki
a guny jutott, de Bodrinak jó dolga volt, kapott czukrot, kenyeret, sőt
még egy kis szalámihajat is, melyre morogva vetette magát.
– Legjobb lenne, – szólt mérgesen a kifutó – ha a peczér elvenné a
dögöt, legalább helybe állhatna.
– Jézus Mária! – sikoltott Borbála. – Nem hagyom én, inkább térden
csuszva koldulom végig a várost, de kiteremteném a váltságát.
– Már pedig, a mig a kutyához tart, addig nem kap helyet.
Borbála csüggedten horgasztotta le vén fejét. Ez már igaz. De jó az
Isten!