Hogy jól viselte-e magát? Kora hajnalban talpon volt és surolt.
Reggeli-készités után a piaczra ment Bodrival, a ki csak ugy feszitett
szájkosarában és márkájával s szinte szeretett volna kutyapeczérrel
találkozni. Dolgozott a szegény asszony rogyásig boldogan és Bodrinak
igazán fejedelmi dolga volt. Nemcsak jó ebédet kapott, hanem a nagysága,
a ki, ha a szinháznál nem volt dolga s vendégei sem voltak, szeretett
heverészni, órák hosszat a szalónjában tartogatta és játszogatott vele.
Nagyokat mulatott a kis állat virgonczságán, s mindenféle hunczutságra
tanitotta, hogy szegény Borbála csak ugy hizott, milyen okos az ő
kutyája. Egy kicsit féltékenykedett is, mert reggel a kutya rögtön a
belső szoba ajtaján kaparászott, szivesebben volt a szalónban, mint a
cselédszobában.
– Azért ne hordd fenn az orrodat, – korholta Borbála – mégis csak
szegény kutya vagy és ha a nagyságának eszébe jut felmondani, hát vége a
jó életnek s mehetünk megint ázni-fázni az utczára.
Bodri azonban nem sokat törődött a jövővel és azzal sem törődött, mikor
Borbála a szemére vetette gőgjét.
– Hiszen már alig vagy velem, te rossz kutya, mindig a nagyságánál vagy,
tán azt hiszed, hogy az urasághoz tartozol és én a te cseléded vagyok?
Vigyázz magadra, mert ha én nem volnék, te sem volnál olyan urisorban.
Télre a nagysága még bundát is csináltatott Bodrinak. Ez már nem
tetszett Borbálának.
– Megkövetem a nagyságát, – szólt – ne tessen ezt a kutyát ugy
elkényeztetni, mert hozzászokik, aztán mégis csak szegény kutya az
istenadta, nem győzném ilyen sorban tartani.
– Menjen a dolgára – szólt mérgesen a nagysága – és ne törődjék a
kutyával. Ugy tartom, a hogy nekem tetszik.
Borbála nem mert szólani, de este megint a szivére kötötte Bodrinak,
hogy becsülje meg magát, jöhet egy sorsfordulás és benne lesznek a
nyomorban. A nagysága utóbbi időben már is nem olyan, mint azelőtt volt.
Bodri az ifjuság könnyelmüségével, a tisztelet minden megadásával
végighallgatta az oktatást, de csak oly szemtelen meghittséggel ugrott a
nagysága ágyára, mintha ehhez joga volna. És a nagysága meggyurta finom
kezével és a paplanába burkolta. Ettől még el is lustult a kutya és
sehogy sem tetszett neki éjszaka a kuczkóban való alvás.
A nagysága csakugyan nem volt már olyan jó, mint azelőtt, sokat szidta,
kergette, korholta a szegény cselédet, a ki akárhogy iparkodott, nem
tudott a nagysága izlése szerint főzni. Végre is bekövetkezett, a mit
már előre látott, a nagysága fölmondott neki.
– Ugy-e megmondtam? – panaszkodott Bodrinak. Van egy kis pénzecském, ne
félj, hogy koplalnod kell mindjárt, de az urimódnak vége és ha megint
oly soká nem jutok helyhez, jön a koplalás is.
Bodrit azonban a küszöbön levő nyomor sem tette komolyabbá, sőt még
jobban huzott a nagyságához, a ki vele szemben ugy viselkedett, mintha
nem is mondott volna föl neki.
Mikor a tizennégy nap letelt, Borbála összeszedte szegényes holmijait és
beállitott a nagyságához:
– Csókolom a kezét, nagysága. Ha föl tetszett is mondani, mindig
imádkozni fogunk a nagyságáért, hogy eddig jó volt hozzánk.
A nagysága ekkor fölpattant.
– Mit gondol? A Bodri itt marad. Csak nem engedem őt is csavarogni? No
ilyet; idehozza a kutyáját, megkedvelteti velem, hogy nem is tudok
nélküle élni s most elvinné.
Borbála magánkivül kiáltotta:
– A kutya az enyém! Nem hagyom itt, én neveltem őt fel keservesen, én
dolgoztam érte, engem szeret legjobban, nem hagyom itt.
– Én váltottam neki márkát, az én nevemre van irva, s ha mindjárt nem
takarodik, rendőrt hivatok.
Borbála rémülten látta, hogy a szegény ember a kutyáját sem védheti meg
a gazdag ellen. Elhallgatott, de nem adta meg magát. Félszemmel intett
Bodrinak, a ki megértette, s mikor Borbála kinyitotta az ajtót, hirtelen
iramodással kint termett a folyosón.
– Bodri, Bodri! – kiáltott a nagysága, de már késő volt, az öreg Borbála
már kint volt szintén és diadalmasan szaladt a kutyája után.
– Te édes, hüséges, drága fiacskám te, nem hagytad el vén anyádat,
mindig mondtam, hogy te hü, becsületes kutya vagy, odafönt tejbe-vajba
fürösztöttek, de én az életemet is odaadnám érted.
S boldogan és háladatosan Bodri iránt kereste föl a régi kvártélyát, a
hol szivesen látták, mivel megmondta, hogy helyben volt és van pénze.
Bodrinak azonban nem tetszett a szokatlan környezet s csak
nyugtalankodott, egyet-kettőt vakkantott s mikor esteledett, kinosan
szaladt Borbálához, majd az ajtóhoz és kaparászott rajta.
– Nem megyünk már oda vissza, kutyuskám, – magyarázta neki Borbála – de
azért ezentul is imádkozunk a nagyságáért, mert jó volt hozzánk.
Másnap reggel az első ajtónyilásra Bodri kiiramodott és nem jött többé
vissza.