Minden lény élete millió és millió apró sejt életének summáját
képviseli, amelyek mind más és más funkciót végeznek és úgy viselkednek,
mintha külön egyéniségük volna, s képesek volnának külön-külön megszabni
evoluciójuk irányát.
Az élő lényt olyan épülethez lehet hasonlítani, amelynek kövei nagyon
hamar elhasználódnak, úgyhogy folyton meg kell újítani. Az épület
majdnem egészen megtartja eredeti alakját, azonban nemsokára nincs már
semmi benne eredeti anyagából.
Evoluciójuk alatt az élő lények sejtjei egész sereg fizikai és kémiai
műveletet végeznek, amelyek hasonlíthatatlanul bonyolultabbak, mint
aminőket laboratoriumainkban végezünk. Ezekben a műveletekben nincs
semmi vak gépiesség, mert a pillanatnyi szükséghez képest módosulnak.
Úgy mennek a dolgok végbe, mintha a sejteket a mienktől különböző és
bizony sokszor a mienknél sokkal magasabbrendű értelem vezetné.
A pirinyó kezdeti sejt, amelyből minden élő lény ered, s amely
határozott irányban fejlődvén ki, majd madár, majd ember, majd tölgyfa
lesz, hosszú multat és rengeteg jövőt foglal magában. Ez az elemecske,
amelyet évszázadok halmoztak föl, egész világát leplezi le az erőknek; s
olyan gépezet irányítja azokat, amelyet elménk sehogysem ér föl.
Az a tudós, aki képes volna megoldani azokat a problémákat, amelyeket
egy élő lény sejtjei minden pillanatban megoldanak, a többi emberét oly
végtelenül meghaladó értelemmel volna megáldva, hogy szinte istenségnek
volna tekinthető.
A létért való harc szörnyű törvénye, amelynek hatásait a civilizációk
enyhíteni törekszenek, úgy látszik, örök törvény. Tulajdon testünk
sejtjei is állandóan harcolnak egymás ellen. A küzdelem époly heves a
növények, mint az állatok életében. A növények harcolnak a föld szinén
egy kis napos helyért és a föld alatt a talaj táplálékainak birtokáért.
A mozgás és a küzdelem az élet törvényei. A nyugalom a halál.
A fizikai erők s különösen a nap sugárzása, szabják meg civilizációnk
föltételeit és körülményeit. Túlságos meleg vagy túlságos hideg magától
értetődővé teszik a vad vagy legalább is barbár életet.
Minden geológiai korszaknak meg volt a maga királya. A piramis-korszak
szerény trilobitáit követték a secundair-korszak óriás hüllői és sokkal
később az emlősei, amelyek közül egy szép nap az embernek erednie
kellett. Ő meg viszont várja, mint fog a világnak új ura keletkezni,
akinek talán az lesz a jellemvonása, hogy felsőbb értelmével föltudja
majd fogni a ma még érthetetlen életjelenségeket.
Az élő lények hirtelen átalakulásáról szóló mutációs törvény, amely
helyettesíteni akarja a lassú evolució törvényét csupán azt jelzi, hogy
az észrevétlen belső változások egymásra következő sorozata után az élő
lények egyensúlya annyira módosult, hogy már egy könnyű ok is hirtelen
megváltoztatja a képüket.
A hirtelen mutáció forradalom, de olyan forradalom, amely lassú
evoluciónak koronája. A népek forradalmai ugyanennek az elvnek az
alkalmazását jelentik.
Minthogy az idő működik közre a dolgok általános egyenlősítésében, a
végtelen kicsiség is szülhet végtelen nagyságot. A legapróbb polyp-félék
építettek földrészeket. Szigeteket és hegységeket teremtett a legapróbb
homokszemek folytonos fölhalmozódása.
Az idő szükségszerű társa minden teremtésnek.
Nem a természet állapította meg az állatok és az ember közt azt a
mélységet, amelyet nyelvünk megvető kifejezéseivel iparkodunk
megjelölni. A mi nyelvünk szerint a nőstényállat nem várandós, hanem
vemhes; nem szűl, hanem ellik; nem hal meg, hanem megdöglik, nem
temetik, hanem bekaparják. Megvetésünk az állatok iránt nem tudható be
egyébnek, min a velük való rokonságunk nem ismerésének.
Mindig balgaság a természet állítólagos céljairól beszélni, holott olyan
kevéssé ismerjük ezt a természetet. Hisz a mienktől annyira eltérő
világban működik. Az ő értékei nem ami értékeink és ő nem törődik ami
rendszabályainkkal.
A civilizáció és a természet nyilván nagyon különeső célokat követnek,
amelyek sokszor egyenesen ellentmondanak egymásnak. Így például az
igazság a társadalmak létére elengedhetetlen emberi alkotás, amelyet
azonban a természet vak erői nem ismernek.