A jog filozófiai története három, egymásra következő korszakra osztható:
1. _az élettani jog_ korszakában az állatvilágra és az embernek az
állatokhoz való viszonyára terjedvén ki: egyedüli szabálya az erősebb
törvénye; 2. _a társadalmak belső jogának_ korszakát jellemzi a
kollektív lény közérdekű uralma az egyénen; 3. a _társadalmak külső
joga_, vagyis a nemzetközi jog korszakában a jog, amelyet eleddig csakis
az erő által gyakorolt uralom alapított meg, most már csak úgy fog
fejlődni, ha a népek közös érdekei teremtik meg szankcióját.
A társadalom kebelében a jog előbbrevaló az erőnél; a különböző
társadalmak közti viszonylatokban ellenben a jog szorul háttérbe az erő
elől.
A tisztán katonai szellemű népeknél a jog valamit megtenni egyszerűen
annyit jelent, hogy van hatalmuk valamit megtenni. Az ilyen fölfogás
ellen egyedüli érv az ágyú.
Az állatok irtásának a joga egyedül értelmi erőnkön alapul. Ugyanennél
az elvnél fogva adják meg a német bölcselők a magasabbrendű fajoknak a
gyengébbek megsemmisítésének jogát. Ennek következményekép minden
civilizációt végromlással fenyegethetne a pillanatnyilag legerősebb
emberi csoport, s a népek visszaesnének a történelemelőtti idők
barbárságába.
Ha metafizikai tartalmuktól megfosztjuk, a jog meghatározásait vissza
lehet vezetni Justinianus Digestáinak erre a tételére: «az, ami minden
országban mindenkinek, vagy a legtöbb embernek hasznos.» Tehát a
hasznosság uralma a jog egyetlen alapja, azonban, minthogy ez a
hasznosság országonkint változik, ez esetben nem lehetne beszélni
egyetemes jogról.
Az erkölcsök haladása bizonyos alapelvekre vezetett, amelyekben minden
polgárosult nemzet megegyezik és amelyek megsértése egyetemes
fölháborodást vált ki világszerte. A népek ezeket az alapelveket akarják
megvédeni, ha azt mondják, hogy a «jogért» harcolnak.
Egy társadalmon belül az egyének közötti viszonylatokban a jognak
szükséges támasza a rendőr. A népek közötti viszonylatokban eleddig
egyedül az ágyú tudta helyettesíteni a rendőrt.
A jog a társadalmi szükségletek szülötte. A törvényeket csak akkor lehet
haszonnal kodifikálni, ha a szokás már állandósította azokat.
A törvénykönyveknek csak akkor van értékük, ha már gyökeret vertek a
lelkekben. Ha csupán a büntetésre támaszkodnának, nem volna hatalmuk.
A világi jog először csak a vallásos jognak kiterjesztését jelentette.
Az isteni akarat helyét később a királyok, és még sokkal később a
kollektivitások akarata foglalta el. Bizonyos népeknél, mint a
muzulmánoknál, a világi jog nem lévén elválasztva a vallásos jogtól,
annak a törvénynek, amelyet a vallás nem támogat, nincs tekintélye.
Erről gyakran elfelejtkeznek a mi gyarmatosítóink.
A hódítás joga, hajdani eszmék maradványa, s a függetlenség joga, amely
a népek modern eszméje, semmikép sem egyeztethetők össze. Ezért a
Németország és a többi világ közt kiütött háború meg fog ismétlődni,
valamíg ezeknek az elveknek egyike teljesen el nem tünik.
Egy gyönge állam szövetsége egy erős állammal nem eredményezhet a gyönge
állam számára egyebet, mint szolgaságát, ha az erős állam győz, vagy
végromlását, ha az erős állam vereséget szenved. Törökország a német
birodalommal való szövetségének nem köszönhetett egyebet, mint Arábia,
Örményország, Mezopotámia, Syria elvesztését és teljes pénzügyi
összeomlását.
A jognak, amely arra számít, hogy betartsák, szükségszerű kisérője az
erőhatalom.
Az erő nem nyomja el sokáig az eszmét, mivelhogy az elnyomott eszme
hamar erő szülőjévé válik.
A német psychologusok azt tanítják, hogy a siker vak helyeslést vált ki
és, hogy a népek szemében a diadalt ülő ügy mellé szegődik mindig a jog
is. Már pedig látniok kellett, hogy éppen abban a percben fordultak
országuk ellen a semlegesek, amikor győzelmeit aratta.
Az erővel való visszaélés az erő lerombolásával végződik. Ilyenkor az
elkövetett erőszakosságokat és bűnöket kiengesztelik a fiak, akik soká
nyögnek az apáiktól elkövetett igazságtalanságok súlyos terhe alatt.
Leigázni még nem annyi, mint meghódítani.
Az erő, amely csak anyagi fegyverekre támaszkodik, végül époly
tehetetlenné lesz, mint az erőnélküli jog.
Az erőszakra alapított jog uralkodhat egy ideig, de nem lehet tartós,
mert csakhamar szövetségeket teremt, amelyek ellene szegzik a még
erősebb jogot. Az ilyen szövetségek keletkezése állandó törvénye a
történelemnek. Látjuk, mint alakult ki minden kisérlet után, amely
európai uralomra tört; így V. Károly, XIV. Lajos és Napoleon alatt.
Nagy haladást jelentett a népek számára, amikor az egyéni erőhatalom
ellen egy még erősebb társadalmi erőhatalmat szerveztek. A jövő fő
szocialis haladása az lesz – bizony elég távol van még – hogy egyetlen
nép támadó ereje helyébe lép majd az összes többi népek kollektív ereje.
A székesegyházak, könyvtárak és műremekek fölgyújtása, a rendszeres
öldöklések, a foglyok elhurcolása a civilizáció oly nagy visszaesését
képviselik, amely – huzamossá válván – véglegessé is válhat s
megfoszthatja a népeket az évszázados erőfeszítéssel kiküzdött minden
erkölcsi vívmánytól.
A katonai siker szempontjából előnyösnek látszik a nemeslelkűséget, az
emberiességet, méltányosságot és a szerződések betartását, mint
ballasztot, kidobni a hajóból, azonban ez az előny csak úgy válik
tartóssá, ha az illető nép beláthatatlan ideig az erősebb is marad. Ámde
nincs rá példa a történelemben, hogy valamely nép mindig a legerősebb
maradt légyen.
A gyönge népeknek hamar támad aggályuk; az erősebbek ezt nem ismerik.
A hódítók istenítik az erőszakot, valamíg a legerősebbek maradnak. De ha
elgyöngültek, rögtön kárhoztatják azt.
A hágai jogászok bizony nagy adag illuzióval lehettek eltelve, ha azt
hitték, hogy lehet törvénykönyvet alkotni szankciók nélkül is. A
történelem nem ismert még ilyen törvénykönyvet, sem vallásosat, sem
világit.
A népek közti viszonyban állandó törvénnyé tenni azt, hogy az erőszak
megakadályozandó: ez lesz talán a jövendő legnehezebb problémája.
Mindazonáltal nem haladhat a civilizáció egy lépést sem, valamíg meg nem
oldották.
A civilizációnak még sokat kell haladnia, míg a népek joga másra is
támaszkodhat, mint katonái tömegére.
A társadalmi igazság feladata szankciókkal megakadályozni a társadalom
életéhez szükséges szabályok megsértését. A nemzetközi igazság jövendő
szerepe ugyanaz lesz, ha sikerült majd fölfedezni szankcióit. De ennek
ma még nem látszik a lehetősége.
A szerződéseiket s az emberiség törvényeit megszegő népek iránt
föltámadt közbizalmatlanság lesz kétségkívül a csirája egy nemzetközi
törvénykönyv szükséges szankcióinak.
Az erő – gyökerezzék az az erkölcsi vagy anyagi világban, a törvények,
eszmék, vallások, avagy a fegyverek hatalmában – szükségkép szuverén ura
marad a világnak. A civilizáció legfontosabb haladása lenne, ha
helyettesíthetnék a fegyveres erőt erkölcsi erőkkel.
A civilizációkat eszmékkel építik, de ma még csak ágyúkkal védik.