A háború végeztével az új emberekben szükségszerűen új hitek is
keletkeznek, de beleütközve olyan fölfogásokba, amelyek túlságosan ősiek
arra, semhogy gyökerestül kiirthatók lennének, erőszakos viszályokra
adnak majd okot.
A béke fölkeltette problémák épúgy meglepnek majd előre nem látott
voltukkal, mint a háborús kérdések. Kétségbeejtő lenne, ha csak a
politikusokra bíznák megoldásukat.
Már most gondolni kell arra, hogy a háborúra következő napon
Franciaország nyersanyag nélkül, ipar nélkül, hajótér nélkül, szén
nélkül, háromszoros adók és számos város fölépítésének szükségletével
találja magát szemben. Ilyen körülmények közt elméleti politikusokra
bízni az ország kormányzását, nem pedig iparosokra, gazdákra és
kereskedőkre: ez egyértelmű volna a romlással és anarchiával.
A kritikai szellem és a dogmatikus szellem minden időben kibékíthetetlen
ellenfele marad egymásnak. Az előbbi az értelem körébe, az utóbbi a
misztikus és érzelmi világ körébe tartozik.
A dogmatikus szellem hisz és nem okoskodik. Nemcsak a vallásokban
uralkodik, hanem a társadalmi és katonai intézményekben is.
A jakobinizmus, az állami védelem rendszere és az államszocializmus a
háború után époly végzetes ostorai lehetnek a világnak, mint a germán
betörés. Akkor ezek lesznek a legfőbb kormányzati eszközök:
kényszerrendszabályok, inkviziciók, rekvirálások, maximálások.
Olyan országokban, ahol a politikai pártok türelmetlenek egymással
szemben, az igazgatási központosítás soká szükséges marad, s csak az
ipari és pénzügyi decentralizáció látszik lehetségesnek.
A jövendő kormányok legnagyobb nehézsége lesz a különböző társadalmi
csoportok sokszor eltérő érdekeinek egyensúlyozása olymódon, hogy ne
ártsanak egymásnak kölcsönösen és tartsák szem előtt a közérdeket.