Az étatizmus (állami beavatkozás) és végső alakja, a kollektivizmus a
háború előtt azt az irányzatot követték, hogy a latinfajú népek nemzeti
vallásává váljanak. Mint az isten kegyelméből való királyi hatalom
örököse, az Állam szemökben valamely misztikus lényeg volt, amelyet a
polgárok folyton kritizáltak, de amelyhez viszont szüntelenül
fohászkodtak s elsősorban tőle kívánták személyes igényeik kielégítését.
A minden véleményre tekintettel lévő liberalizmus és a maga véleményén
kívül mást el nem ismerő étatizmus egyre kevésbbé látszik
összeegyeztethetőnek. Az étatizmus továbbfejlése eltüntetné a
szabadságnak még a nyomát is az írások, cselekedetek és gondolatok
fölött gyakorolt állandó cenzura berendezésével.
Franciaország politikai története harminc év óta az államszocializmus
hódításainak története. A számbeli túlsúly híjján megvolt a merészsége,
már pedig a szám mindig hátrál a merészséggel szemben. Demagógikus
túllicitálásai és fenyegetőzései az országot a mélység szélére vitték, s
az a háború nélkül, bizonyosan bele is zuhant volna a mélységbe.
Az étatizmusnak különböző eredményei Franciaországban és Németországban
nemcsak azt mutatják, hogy az intézmények hatásai az őket elsajátító
népek lelki világától függenek, hanem azt is, hogy ugyanazok a
kifejezések egyik országban mást jelenthetnek, mint a másikban.
A német étatizmus elsősorban katonai jellegű. Csak kevéssé lép ki
köréből s az iparosoknak meghagyja cselekvési szabadságukat. Ellenben a
latin étatizmus azzal az igénnyel lép föl, hogy mindent ő intéz és
irányít. Ha nem is nyeli el teljesen az ipari vállalatokat,
ellenségekként bánik velük s túlhalmozza őket vexatórius
rendszabályokkal, amelyek lenyügözik lendületüket.
A német étatizmus az ország roppant gazdasági haladásának egyik
tényezője, míg a latin étatizmus egyik legbizonyosabb oka volt ipari
hanyatlásunknak.
Ha valamely állam mindent maga akar irányítani és mindent el akar
nyelni, csakhamar ki nem egyeztethető kollektiv érdekekkel találja magát
szemben, amelyek működésének határt szabnak. Tehetetlensége ilyenkor
anarchiába fúl.
Az országokban, ahol a latin étatizmus uralkodik, az ügyek felsőfokú
intézése csak látszólag van a miniszterek kezében. Tényleg pedig egész
légiója a felelőtlen hivatalnokoknak tartja azt hatalmában. A
miniszterek, akikre rátermettségük hiánya, ügyködésük rövid tartama és
az általános fegyelmezetlenség miatt alig hallgatnak, csak illuzórius
tekintélyt gyakorolnak.
Minden, olyan közdologban munkálkodó egyén, aki annak sikerében nincs
érdekelve, csak gyenge szolgáltatást teljesít. E lélektani alapelvből –
amelyet a szocialisták annyira nem ismernek – következik, hogy az állam
által kezelt közüzemek sokba kerülnek és keveset hoznak.
Az amerikai ipar egyik ereje, hogy távol tudja magától tartani az állami
beavatkozást. A mi iparunk gyengesége viszont az állami béklyók
következménye. Ha az eddigi fölfogás nem változik meg, iparunk össze fog
roskadni a törvények és szabályzatok súlya alatt.
Ha a polgárok nem tudnak megegyezni ügyeik elintézésében, akkor
természetes, hogy az állam nehézkes és költséges gépezete kell, hogy
közbelépjen.
Az állam és a magánipar igazgatása közt az az alapvető különbség, hogy
az előbbi többet foglalkozik a formával, mint a lényeggel, míg a második
megveti a formát s csak a hasznos realitásokhoz ragaszkodik.
A gazdaság törvényeinek megvetése, a háborús árszabások és rekviziciók
rendszertelensége, minden kezdeményezésnek megbénítása a zsarnoki és
szakavatatlan hivatalok által: mindezek ízelítőjéül szolgálhatnak annak,
mily anarchiába sülyedne egy ország, amelyet végkép leigázna az
államszocializmus uralma.
A háborús árszabások következményeképp föllépő drágulás csak régi
tapasztalatokat erősít meg. Már a Convent kénytelen volt belátni, hogy
semmisem tudja helyettesíteni a magánkezdeményezést, a munka szabadságát
és a csereforgalom kölcsönös játékát.
Az, hogy visszariasztották a földmívest a gabonatermeléstől olyan
adókkal, amelyek termésének az önköltségi árnál is olcsóbban való
eladására kényszerítették, úgy hogy abban is hagyta ezt a mívelést, –
azután meg az, hogy megpróbálták újra felélénkíteni a közigazgatási
önkényre bízott szubvenciókkal: két emlékezetes példája az állami
beavatkozás kárhozatos befolyásának.
Ha a háború után az ipari, mezőgazdasági és kereskedelmi
kezdeményezéseket megbénítják majd az állami beavatkozásból folyó
vexatórius szabályzatok: az ennek az uralomnak alávetett népek
dekadenciája bizonyossá válik. Nincs haladás egyéni kezdeményezések
nélkül; e kezdeményezések viszont lehetetlenek, mihelyt az állam azzal
az igénnyel lép föl, hogy az ipar és kereskedelem bonyolult szervezetét
irányítsa.
A pacifista szocializmus, amely tanaival azt okozta, hogy a háború
elején nem voltunk eléggé harckészek s ezzel oly sokban hozzájárult első
vereségeinkhez, elvesztett befolyását újra visszanyerte két okból: 1.
azért, mert a háborús szükségletek következtében egyetemesen kifejlődött
egy állami autokrácia, amely igen közel volt a szocialisták által
álmodott igához, 2. azért, mert azt erősítgette – s ez a népképzeletet
nagyon befolyásolta – hogy el lehet érni a békét egy nemzetközi
szocialista-kongresszus révén.
A latin étatizmus a kormányzat alacsonyabbrendű formája, amelynek – mint
egykor a hűbéruralomnak – a maga idején megvolt a maga haszna, amelynek
azonban manapság már nincs meg ez a haszna. Ha tartóssá válnék,
végeredményében a szolgaságban való egyenlőségre, s azután a
dekadenciára vezetne.
A német állam-elmélet az abszolut szuverénitásról, amely csak a maga
akaratát ismeri el törvénynek, szükségképpen magában foglalja az erőnek
a jog fölött való túlsúlyát. S éppen az a cél, hogy ezt a túlsúlyt
igazolják, vezette a német bölcselőket arra, hogy istenítvén az államot,
azonosítsák az erőt és a jogot, s hogy az enyheséget és az emberiességet
a tehetetlenség jelének tekintsék.
A német állameszme, amely szerint az államot nem kötheti semmiféle
szerződés, sokkal ázsiaibb, mint római, sokkal ókoribb, mint jelenkori.
Igazi visszaesést jelent, amely ellen az egész világ síkraszállott.
Amikor Hegel és követői az államot szuverén istenséggé tették, csak
filozófiiai formulát adtak minden porosz király katonai eszményének.
Az étatizmus és a szocializmus Németországban annyira szomszédosak, hogy
ott a szocialisták többsége kormánypártot alkot.
Elvitázhatatlan tény, hogy Németországnak néhány év alatt sikerült az
ipar élére állania. De nagyon csalódnék, aki ezt a sikert az állami
beavatkozás hatásainak tudná be. Huszonöt év alatt megvalósított
haladásának ugyanis ezek voltak az okai: felsőbbrendű technikai oktatás,
szigorú fegyelem, a különböző iparágak szolidaritása, nagyképességű
egyének a nagy vállalatok élén, s különösen: gazdag szénbányák birtoka.
A németországi étatizmus szervezete, amily becses szolgálatot tesz a
közepes szellemek erőfeszítésének egymásmellé rendezésében, nem tudná
kedvezésben részesíteni a fontos kutatásokat, amelyek az elite-emberek
kizárólagos művei. Németország, elveszítvén egyéniségét, elvesztette
nagy tudósait, nagy íróit, nagy gondolkozóit.
Az állami beavatkozás pillanatnyilag ugyan lehet oka a leggyöngébb népek
haladásának, de kikerülhetetlenül maga után vonja a dekadenciát. Ha csak
az állam az, amely gondolkozik és cselekszik a polgárok helyett, ezek
képtelenekké válnak a gondolkozásra és cselekvésre. A felsőbbrendű
egyének belemerülnek az általános középszerűségbe s eltünnek.
Az étatizmus kiirthatatlan párthívei a háború után fölötte veszélyesekké
fognak válni. Miután azt látták, hogy a háború alatt állami
mindenhatóság nehezedett minden népre, ebből azt következtetik, hogy az
étatizmus a békében is üdvös lesz. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy annak
az uralomnak, amelyet rendkívüli helyzethez szabtak, csak erre a
helyzetre nézve van értéke.
Ha a háborúban megteremtett katonai étatizmus a békében is folytatódnék,
azt kérdhetné az ember, mily határok közt tűrik meg majd a
gondolatszabadságot és az egyéni függetlenséget. A civilizáció jövője
fordul meg ennek a kérdésnek megoldásán.
A modern individualizmus ellen két félelmetes ellenség ütötte föl a
fejét: a szocializmus és a germánság. Ha az emberiség végeredményében
inkább választja a kollektiv szolgaságot, mint a szabadságot, a végleges
visszafejlődés korába esik vissza.
Megszabni az individualizmus és az étatizmus kölcsönös határait: ez lesz
a jövendő egyik legbajosabb föladata.