Értelmi tekintetben az ember értéke először itélőképességétől, azután
ismeretei számától és szabatosságától függ. Viselkedése szempontjából
pedig jellemétől.
Egyének és népek igazi személyiségét nem annyira értelmük, mint jellemük
határozza meg.
Az értelmes, de jellem nélküli ember mindig csak vezetett marad s nem
lesz sohasem vezér. Csak ritkán ura a viselkedésének.
A nézetek, amelyeket vallunk, rendesen édeskevés befolyást gyakorolnak
tényleges magatartásunkra.
Sok ember joggal emlegeti nézetei állandóságát, de kár azzal
dicsekednie. Mert csak azt bizonyítja ezzel, hogy semmit sem tanult
attól a naptól fogva, hogy nézetei kialakultak. A tudatlanság vagy
bárgyúság ilyen nyilvánvaló bizonyítékát nem kell dobra ütni.
Ritka az a szellem, amely nézeteit személyes reflexióira tudná
alapítani. A faj, a társadalmi csoport, a környezet, a mesterség, az
ujság a leggyakrabban elegendők az eszmék irányítására s a beszéd
táplálására.
A kollektiv gondolkozás a szabály. Az individualis gondolkozás a
kivétel.
Valamely véleménynek rendesen nem igazsága kölcsönöz értéket, hanem
annak a személynek tekintélye, aki nyilvánítja.
A legtöbb ember a vélemények, előitéletek és tévedések hálójában marad,
amely elfátyolozza előlük a valóságot. Átélik az életet, anélkül, hogy
mást is észrevennének benne, mint álmaik látomásait, vagy könyveik
leírásait.
A nagy társadalmi kataklizmákban az egyéni lélek annyira uralja a
kollektiv lelket, hogy még a legkiválóbb szellemek is elvesztik
itélőképességüket s képtelenekké válnak bármely nyilvánvaló dolgot is
tisztán látni.
Egyének, de különösen népek elég könnyen felejtik érdekeik megsértését;
ámde önszeretetük sebeit nem tudják megbocsátani.
A lelkiismeretfurdalás egyéni érzelem; a kollektivitások nem ismerik. A
nemzetek legnagyobb bűnei ugyanannyi védelmezőre találnak, mint
erényeik.
Önmagát nem ismerni sokszor jobb, mint ismerni.
Önmagunk igazi ismerete általában igen szerénnyé tenne bennünket.
Sokszor találkozunk emberekkel, akik folyton a szabadságról szavalnak,
de ezek közt ritkák az olyanok, akik életüket ne annak szentelték volna,
hogy rabláncokat kovácsoljanak enlelkükre.
Erényeink sokszor bizony gyenge lábon állanának, ha jutalom reményének
híján nem támaszkodnának hiúságunkra.
Az ember a sorsának igazi kovácsa. Tévelygő lesz az életben, aki nincs
erről meggyőződve.
A gyenge akaratot a beszéd árulja el, az erőset a cselekedet.
Hogy megpróbáljuk belső életünket átalakítani, ez jobban előmozdítja a
boldogságot, mintha erőnket abban használjuk el, hogy külső életünket
alakítsuk át.