A népek története, főleg csatáik történetéből tevődik össze. A béke
korszakai csak tünékeny mellékjelenségek.
A háborúk anyagi fegyvereket használnak, de igazi motoraik a
psychologiai erők. Minden ágyút, minden szuronyt körülvesz légköre a
láthatatlan erőknek, amelyek a küzdők érzéseit és tetteit irányítják.
Napoleon azt mondta Szent Ilona szigetén, hogy az országok sorsa sokszor
egyetlen naptól függ. A történelem megerősíti ezt az állítást, de azt is
megmutatja, hogy rendesen sok, sok év kell ennek az egyetlen napnak az
előkészítésére.
Vezérlő eszme nélkül nincs hatalmas sereg. Róma szeretete a légiókban, a
zsákmány ingere a középkor zsoldosaiban s minden kor germánjaiban, a
dicsőség szomja, Napoleon katonáiban, a kötelesség vallása az angol
önkéntesekben s a haza szeretete a mostani franciákban.
A seregeket mozgató indítékok változtak a különböző korok szerint. A
zsákmány reménye és a büntetéstől való félelem – az egyedüli lelki
tényezők, amelyeket a hajdani vezérek kihasználtak – manapság már csak
olyan fajokra hatnak, amelyek civilizációja még nem törölte ki az
ösztönöket.
A tömegakciók, amelyek társadalmi szerepe már olyan nagy volt előbb is,
azt az irányzatot követik, hogy túlnyomó befolyást gyakoroljanak a
modern háborúkban. Így pl. a Marne-i csata kollektiv csata volt.
Egy sereg ereje főkép azon fordul meg, hogy a tömegben lévő ember
elveszítse önös érdekét s a kollektiv érdekbe olvadjon.
Az értelmi ragály, amely nagy hatalom a társas életben, a katona
magatartásának is egyik legbiztosabb alapját képviseli.
Ez teremti meg valójában a sereg tömör szervezettségét.
Valamely nép ellentálló ereje végtelenül növekszik, ha könyörtelenül
pusztító ellenség áll vele szemben, amely a gyengéket reménység nélküli
szolgasággal fenyegeti.
Nem ismerni a háborúban sem törvényt, sem szerződést, kétségtelenül
pillanatnyi előnyt jelent a berontó ellenség számára, ámde a
legyőzöttekben a gyűlöletnek oly mérvű fölhalmozódását teremti meg,
amelynek egy győztes sem tud ellentállni.
A tapasztalat amellett szól, hogy a modern lövészárok-háborúkban a
seregek már a defenziva egyedüli ténye által is lassan-lassan
felőrlődnek. Teljes felhasználódásuk jelentené a vereséget.
A vereség semmit sem tesz, ha a legyőzött nem esik kétségbe. Joggal
mondhatták, hogy nem volt nép, mely annyi vereséget szenvedett volna,
mint a római. De szívós akaratára támaszkodva, végül mindig mégis csak
győztes maradt.
A háború elsősorban az akaratok harca.
A hosszúra nyúló és eldöntetlen csatákban, amikor az erők egyenlősége az
elfáradás egyenlőségét is okozza, a győzelem szükségszerűen azé, aki
csak néhány pillanattal is tovább tud kitartani a küzdelemben, mint
ellenfele.
A háború fölfedte, hogy az előrelátás és merés tulajdonsága hiányzott
leginkább a közepes tehetségű tábornokokban.