Öt évvel később októberben egy müncheni vendéglő ablaka mellett ült Mary
és vacsorázott. Faburkolatos, jellegzetesen német sörcsarnok volt,
gótbetűs verses feliratokkal a sötétbarnába illesztett világosabb barna
táblákon.
Fehérkötényes pinczérlányok hordták az ételt, a kik keveset törődtek az
egyedül ülő asszonynyal, inkább a férfiakat szolgálták ki és soká
megálltak tréfálkozni az asztalok mellett.
Végre Mary is megkapta a vacsoráját, disznócsülköt káposztával és egy
nagy korsó sört, a müncheni sörházak rendes étrendjét.
Mary Feldaffingban látogatta meg az apját és két napra bejött Münchenbe,
szétnézni ifjúkori emlékei között.
Nagyon örült ennek az egyedüllétnek, távol a férjétől, távol a kis
fiától. Úgy érezte, hogy el kell mennie tőlük, szabad levegőt szívni egy
kicsit.
Az apjánál volt, a leánykori szobájában lakott, a régi íróasztalát, a
kedves képeit látta újra, a melyek mind ott maradtak megszokott
helyükön. Néha majdnem elfelejtette, hogy asszony és újra járta a tó
partján a nagy erdőket.
Marynek egy kicsit mindig terhére volt a férje és örült, hogy ismét
egyedül élhetett a kis szobájában. Azért nem volt ő boldogtalan
Ervinnel, nyugodtan élt, a fiát nevelte és lassan egészen megváltozott.
Piros arczú lett és egészséges kinézésű, széles csípőjű, beesett mellű,
mint a német asszonyok. A haja megbarnult és nem göndörödött többé
aranyosan a kalapja alatt.
A megelégedett családanyák nyugalmával ült a vendéglő ablakában és evett
disznócsülköt káposztával. Közben kinézett az utczára és
kötelességszerűen az elmúlt időkre emlékezett.
Leánykorában gyakran ebédelt itt és most bele akarta magát élni a régi
helyzetbe, de sehogyan sem sikerült.
Minden otthonos volt, de mégis szokatlan, valami, a mi régen kedves volt
és már kiszakadt az életéből, hogy valami idegen legyen megszokottá.
Mary befejezte a vacsoráját és felnézett és mikor felnézett, Oszkárt
látta végigjönni az éttermen.
Az első pillanatban nagy örömet érzett, olyanformát, mintha valakinek,
valaki öregnek és fáradtnak váratlanul visszaadják a fiatalságát.
Felugrott. – Oszkár! – mondta meglepetten.
Akkor már Oszkár is meglátta és épen olyan csodálkozva mondta ő is –
Mary!
Oszkár a feleségével volt és az asszony mosolyogva biztosította Maryt,
hogy már sokat hallott róla, de azért nem ismerte volna meg, egészen
másnak képzelte, azután leült az asztalához.
Oszkár hamar visszanyerte teljes nyugalmát és vacsorát rendelt, de Maryt
túlságosan meglepte a viszontlátás. Régen tudta ő, hogy Oszkár
megházasodott, de az csak puszta tény volt, a mely eljutott hozzá, hogy
elszomorítsa egy pillanatra, a valóság egészen más volt. A valóság egy
csinos, fiatal asszony volt, a kit Oszkár nagyon gyengéden Juditnak
szólitott.
Az a szürkekesztyűs leány volt, a kit a virágkereskedésben szeretett
meg, a kinek az emléke fehér szegfűket juttatott Marynek, a kit
visszatérve Pestre újra látott Oszkár és a ki már egy éve volt a
felesége.
Oszkár kiszakadt a Mary életéből, mint az ifjúkori emlékei és most
visszatért, egy nővel tért vissza, a kit szeretett. Szép nő volt. Mary
úgy hitte, hogy még sohasem látott olyan gyönyörű színűre lesült és
olyan kemény karokat, mint az ő karjai, soha olyan aczélosan formált
testet. Új, divatos kalapja volt, kicsi, sötétkék és ha férjére nézett,
mindig nagyobbak és fényesebbek lettek a szemei.
Oszkár alig-alig is szólt, a felesége vacsorájáról gondoskodott és Mary
érezte, hogy alapjában véve terhére van.
Judit mesélte el, hogy két hétre utazni jöttek a házasságuk
évfordulójára, hogy kinn voltak Starnbergben és az a nehány nap
csudaszép volt. Feldaffingba is átsétáltak és sajnálja, hogy nem
találkoztak Maryvel. Elvitték volna csónakázni őt is, mert jóformán az
egész nap a tavon voltak. Egyszer délután áteveztek Leoniba, aztán
felmentek a Szépkilátóhoz uzsonnázni és mire visszaértek a csónakhoz,
már este lett. A starnbergi part sötéten veszett bele a tóba és csak a
csónakház előtt világított egy kis lámpa, hogy az útjukat jelezze, úgy
dolgoztak át négy kilométert az éjszakában.
Oszkár a feleségét nézte és hallgatta és Marynek eszébe jutott, a mit
régen mesélt neki a jövő vágyairól.
– Örvendek, hogy olyan boldogok, – mondta Oszkárnak – úgy látszik
mindazt megkapt a a mit régen kívánt magának.
Oszkár megsimogatta a felesége kezét és Mary még megjegyezte: – Talán a
sors is engedékenyebb azokkal szemben, a kik hisznek benne, a kik az
életet szeretik és erősen tudnak akarni. Mondja különben, most mivel
foglalkozik?
– Egy nagy gépgyárnak vagyok a mérnöke, a feleségem is dolgozik, tanít,
mint leánykorában és így nagyon örülünk a szabadidőnknek. Az esték
különösen szépek, akkor sétálni megyünk vagy színházba. Judit a
műveltségemet igyekszik kiegészíteni. Úgy-e szívecském?
Az asszony bólintott, mosolygott és Oszkár bort töltött a poharába.
– Hát maga, Mary, hogy él, mióta nem láttam? – kérdezte aztán.
Most a Mary otthonáról beszéltek és ő egyszerre utálni kezdte a férje
mellett eltöltött nyugalmas öt esztendőt.
Az Oszkárral együtt töltött napokra gondolt és egész este nyugtalan,
ideges, türelmetlen volt.
Érezte, hogy megöregedett és elszélesedett, restelte a nagy krigli sörét
és a vadászkalapját. Szerette volna, ha ma is olyan vékony törékeny a
csuklója, mint régen volt, mikor még a Halensee partján ebédelt együtt
Oszkárral.
Vacsora után moziba akart menni Judit, Mary is velük tartott, nem mert
elválni tőlük, félt attól a pillanattól, ha majd egyedül marad. Pedig
únta az előadást, egyáltalán nem szerette az ostobán humoros és
szentimentális történeteket a fehér vásznon. Olyan jól is tudott máskor
a szerinte együgyű élvezettel gúnyolódni, de ma este nem nevetett a
fiatalasszony mulatságán, irigyelte tőle azt is, irigyelte a gyerekes
örömét és minden nevetését.
A gép berregett, a levegő rossz volt, a zenekar hamisan játszott. Mary
egyedül, elfogultan ült az asszony mellett, a ki az ura kezét fogta,
hozzásimult és úgy mulatott.
Mary is szeretett volna fiatal, boldog asszony lenni, mindent
elfelejteni, a mi volt és csak ma egyetlen egyszer a Judit helyében
lenni.
Együtt indultak el hazafelé, egy szép, új hotel előtt Oszkár megállt. –
Na, mi itthon vagyunk – mondta.
– Kísérjük el Maryt, – ajánlotta az asszony, aztán felmutatott a
negyedik emeletre – ott lakunk a sarkon, gyönyörű szobánk van,
egyáltalában én még sohasem láttam ilyen szép hotelt, egészen új és
hihetetlenül izléses. A mi szobánkban fehér a butor, vörös selyem
huzatokkal, az egész padló szürke plüssel van bevonva és még az ágyban a
pokróczok mintája is egész különösen szép.
Mary egy penzióban lakott, ott, a hol régen leánykorában is, ha
bennmaradt a városban. Oszkárék hazáig kísérték. A ház előtt egy nagy
kulcsot vett ki a táskájából és kizárta a kaput. Már kezében fogta a
kilincset, mikor hirtelen érezte, hogy most így nem válhat el tőlük, mit
fog különben gondolni róla az az asszony.
– Holnap mit fognak csinálni? – kérdezte.
– Még nem tudom, nincs semmi tervünk – mondta Oszkár. – Este az operába
megyünk, csak az bizonyos még, a Pillangókisasszonyt nézzük meg. Maga
meddig marad még itt, Mary?
– Holnap este megyek vissza Feldaffingba.
Csend volt. Judit érezte, hogy most valami kedveset kell mondania.
– Vacsorázzék velünk holnap is. Várjon, de hol? Tudja mit, jőjjön el a
szállodánk éttermébe, hétkor eszünk és aztán megyünk az operába.
– Jó, majd meglátom, talán – felelte Mary és ez a barátságtalan válasz
jól esett neki.
Aztán elváltak, Mary bezárta a nagy kaput, felment a sötét lépcsőn,
fölnyitotta az előszobát is, meggyujtotta a számára odakészített
gyertyát és végre eljutott a szobájába.
Az ágy szélére ült le és gondolkodott a mai estén. Valami bosszantó
megszégyenítő érzés fogta el, bántotta az asszony minden féltékenységtől
ment kedvessége, a melylyel vele bánt és bosszantotta, hogy ő meg
annyira elveszítette a biztonságát, a nyugalmát.
A gyertya pislogva égett, a villanyt már féltizenegykor lezárta a
háziasszony. Mary a félhomályban ülve nézte az egyenes, barnalábú
íróasztalt, a téglavörös mintás tapétát, az ízléstelen, olcsó függönyt.
Ő itt lakott, azok pedig most már hazaértek a fehér szobába, a vörös
selyemhuzatos butorok közé. A szürke bársonyszőnyegen jár az asszony,
rakosgat, vetkezik és Oszkár behúzza a szép, nagy függönyöket.
Az asszony bizonyosan csodálkozik, hogy ő, Mary, olyan, a milyen, másnak
képzelte. Más is azon a képen, a melyet Frohnauban ajándékozott
Oszkárnak. Akkor még hüvelyk- és mutatóujjával tudta átfogni a
csuklóját, most pedig egyáltalán nem érte át. Ha ő olyan lenne, mint
akkor volt, ha holnap megjelenhetne megint a régi rozsdaszínű ruhájában,
talán még féltékeny is lenne Judit. – Mary olyan, mint egy rózsaszínű
orchidea! – Erre csak úgy emlékezett már, mint öregasszonyok az ifjúkori
hódításaikra.
És Oszkár, Oszkár vajjon mit gondol most róla? Semmit, Oszkár nem
törődik már, csak a feleségével, most, míg ő itt ül az ágya szélén,
talán épen megöleli, úgy mint régen őt. Nem, nem úgy, másként, nagy
szerelemmel és boldogok, olyan boldogok, a milyen ő nem volt és nem
lehet sohasem.
Marynek tovább mozgott a képzelete, látta a gyönyörű mintás pokróczokat,
látta az asszony barna fejét a kis fehér párnán, hallotta kaczagni és
egyszerre ott állt előtte, úgy a mint ma este látta, a mint tudta, hogy
most már mindig látni fogja őt, a sötétkék ruhájában, vörös szegélylyel
a fekete áttört selyemzsinórok alatt, a kemény kis alakjával, a mint
profilba fordul, ránéz az urára és mosolyog.
Mary haragudott rá, féltékenynyé szerette volna tenni és nagy, nagy
szomorúságot okozni neki. Irigyelte a boldogságát, de már nem érezte azt
a fájón édes, egész testét megrázó vágyakozást, a melyet régen érzett,
ha Oszkárra gondolt. Az a vágyakozás már meg volt ölve egy
együttélésben, a mely fáradttá és unottá tette csak, boldoggá soha. Már,
már elhitette magával, hogy a nő számára a férfi csak gyermeket jelent,
az ifjúságban kívánt, remélt, sejtett gyönyört soha.
Most látta Juditot, a mint mosolygó biztonsággal nézett az ura szemébe,
látta hozzásimulni, hallotta a szobájukról beszélni és csónakázásaikról
a Starnbergi-tavon.
Mary felugrott az ágy széléről, az ablakhoz ment. Vidám diákok énekelve
vonultak el a szemközti utczasoron. Lenn a vendéglőben még sokan ültek
és a lámpák széles fénysugarakat vetettek a járdára. Póstások robogtak
hazafelé autoczikliken, egy fiatal pár nevetve jött át az utczán és
nevetésük felhallatszott Maryhez. Ezek is boldogok! Talán Oszkár és
Judit most róla beszélnek, Oszkár elmesél a feleségének a
megismerkedésüktől az elválásukig mindent, az egész tovatűnt berlini
barátságukat.
Az asszony meg bizonyosan kitalálja a Mary nagy, reménytelen szerelmét
és sajnálja őt. Ebben a pillanatban sajnálja, a fehér szobában, a férje
karjaiban, mikor ő itt áll a nyitott ablakban elhagyatva, egyedül.
Bizonyosan azt hiszi, hogy ő még mindig szereti Oszkárt s hogy
boldogtalan nagyon a mai találkozás után. Ezt nem akarta Mary, együtt
kell lennie velük okvetetlenül, meg fogja mutatni, hogy boldog ő is, el
fogja felejtetni velük a mai estét.