Egy vonat robogott az éjszakában Münchenből Feldaffing felé, hideg,
ködös, októberi éjben fázva simult Mary a kupé sarkába. Egyedül és
nagyon szomorúan.
Ismét találkozott Oszkárékkal. Már egész nap kereste őket, a
képtárakban, a sétatéren, a legszebb utczákon, a nagy árúházban,
szeretett volna túlesni a rá nézve olyan nehéz együttléten, de nem
találta meg őket sehol.
Végre eljött az este és együtt ültek ismét, látta az asszonyt estélyi
ruhában is, világos szürkén, selymesen, nagy tollas, kis fekete
kalapban, Oszkárt meg frakkban úgy, mint régen az Eriksen Lolo
hangversenyén. Most még szebb volt, férfiasabb és még derültebben,
fölényesebben nyugodt, mint akkor.
Arról az elmúlt estéről kezdett beszélni Mary, a mosolygó
visszaemlékezés derüs hangján, mintha egy együtt leélt gyermekkor
eseményeiről beszélne csak, olyan vidáman.
Aztán a kis fiáról mesélt sokat és nevelési kérdések felett vitába
elegyedett Judittal. Most végre fölényben érezte magát. – Istenem –
mondta végül – mit is tudja azt az, a ki csak pedagogus, a legegyszerűbb
anya is jobban ért a gyermekekhez. Maguk még nem is tudják, milyen
boldogság a gyerek, minden nő elsősorban anya, a többi mind mellékes. Én
csak azóta élek igazán, mióta megvan a fiam. Még a hiúságról is
lemondtam, a szép ruhák sem érdekelnek többé, pedig az nálam nagy szó.
– Igen, leánykorában nagyon szerette a különös és szép színű ruhákat.
Nekem nagyon tetszettek is, én csak a jól öltözött nőket szeretem, –
mondta Oszkár.
Mary Juditot nézte, a gyönyörű ruháját vizsgálta. – Nincs pedig annak
semmi értelme – jegyezte meg aztán.
Így mentette ki a vadászkalapját, füző nélküli reformruhás megjelenését,
a ragyogóan fiatal Judit mellett.
Oszkárék gyorsan vacsoráztak, siettek az operába. Bucsúzóul az asszony
virágokat vett ki egy csomagból és átadta Marynek. Orchideák voltak,
rózsaszinű orchideák.
– Fogadja el tőlem – mondta – Oszkár úgy emlékezett, hogy ezek a
kedvencz virágai.
Mary megköszönte és végtelen szomorú lett egy pillanatra a szeme, a mint
ránézett Oszkárra, a ki már nem is gondol arra, hogy egyszer féltékenyen
őrizte az ő orchideáját a gomblyukában.
Aztán Mary kinn állt az omnibusz megállóhelyen, egyik kezében az
esernyője és az orchideák, másikban a kis sárga táskája és sok apró
csomag, az egyikben czipő volt a kis Ervin számára, a csomagoló papiros
kiszakadt és kilátszott egy keskeny, fekete sarok.
Judit várni akart, míg jön a Mary omnibusza, de Oszkár nem engedte,
félt, hogy elkésnek és elmulasztják a nyitányt.
Elmentek hát. Judit még egyszer visszafordult és mosolyogva intett
Marynek, a ki utánuk nézett. Oszkár senkivel sem törődve, átfogta a
felesége derekát, úgy tartotta össze a nagy köpenyegét, az asszony a
széllel küzdve előre szegte a fejét és nagy strucztollai libegtek a
kalapján. Még egyszer előbújt szürke selyem harisnyája a lakkczipője
felett, aztán eltüntek a tömegben. Csak néhány könnyű, rózsaszínű virág
maradt belőlük. Még most is ott voltak a Mary ölében, míg a vonat vitte
őt hazafelé. Ölében voltak az orchideák és össze-vissza zürzavarosan
jártak fejében a gondolatok.
Nagyon levert volt, ez a találkozás kizaklatta őt a megszokott, csendes
életéből. Ő szótfogadott a férjének és az elmult öt év alatt keveset
gondolkozott az életen, keveset magán, szeszélyes volt néha és levert,
de magyarázatot nem keresett. Hozzászokott ahhoz, hogy ne várjon a
napoktól mást, csakhogy elteljenek csendesen, izgalom nélkül. Mióta a
fia is meg volt, meg az ezer kedves, apró gond, azóta épen nem törődött
mással, mint az étellel, itallal, a lakásával és a bútorokkal. Magáról
elfelejtkezett egészen, úgy mintha minden napra viseljük már az ünneplő
ruhánkat és elfelejtünk vigyázni arra, a mit valamikor annyi gonddal
őriztünk.
A férje boldog volt vele, neki kényelmesebb volt a lecsiszolt, eltompult
Mary, ő szépnek látta és szerette, az ő szemében örökre élt a régi
varázsa. Csendes, nagy érzelem volt, a melyről sohasem beszélt és
óvatos, kicsit megszorított járása jellemezte egész életüket. Maryt
mindig bosszantotta ez a járás és most ott a kupé sarkában egyszerre
gyűlölte, épen úgy gyűlölte, mint a kifaragott, élesen, biztosan
körülhatárolva előadott véleményeit, szigorú nagy szavait és az Ervin
egész nyugodt, meggondolt szerelmét.
Oszkárra gondolt és arra, milyen lehet ha szeret, ha szenvedélyesen,
fiatalon öleli magához az asszonyát.
A halenseei sétájuk jutott eszébe, a csókjaik, visszagondolt a
búcsújukra az ő szobájában, mikor fejét a vállára hajtva ülhetett
mellette. Akkor Oszkár is szerette egy kicsit. Most már más ül mellette,
mást csókol, más az övé egészen.
Mary sohasem lehet az övé, soha azé a férfié, a kit szeret és sohasem
ölel senkit úgy, a hogy átvirrasztott fiatal éjszakáin az álmait ölelte.
Ostobán hinni próbált Róth Ervinnek azon a rég elmúlt tavaszi napon és a
vágyak elcsitulását várta nála, de az ő vágyai nem elcsitultak egy
szerelemben, hanem lassan haltak meg, múltak el az évekkel.
Most üresen áll és nincs semmije és senkije.
Hazagondolt, a kékvirágos levesestál jutott eszébe, a nagy kanál, aztán
hirtelen gyöngédséget érzett, a kis fiát látta, a mint feléje nyujtja a
tányérját. De mindjárt a férje is megjelent, szemben ült a fiával, most
óvatosan dugja nyakába a szalvétáját és a kis fia, a Mary baloldalán
épen úgy a trikója kivágásába. Épen úgy, mindent épen úgy, mint az apja,
olyan óvatosan, tisztán, rendesen.
A szemei az apja jóságával, gyengédségével vannak tele, minden szava az
ő türelmével és kis kezei fehérek, keskenyek, mint az Ervin kezei.
Egy nagy Ervin és egy kis Ervin, ez az ő élete. Oszkár és Judit pedig
most az operában ülnek, egymáshoz simulva zenét hallgatnak, az asszony
az ura kezét fogja, úgy mint tegnap, és Oszkár ránéz meleg pillantással.
Mosolyog is hozzá, de a szeme komoly marad, csak a sűrű szőke bajusza
mozdul meg. Milyen jól ismerte Mary ezt a mosolyt.
Aztán hazamennek majd a Puccini zenéjének emlékével, a legszerelmesebb
zene emlékével és kicsit ünnepélyes lesz a csókjuk, mintha a színpadon
lennének ők is.
Egyszer Juditnak is lesz bizonyosan kis fia, de az Oszkárhoz fog majd
hasonlítani. Megszagolta az orchideáit és nézte őket soká. Ha ő akkor
régen mégis ott maradt volna Berlinben, talán most neki is volna egy
olyan kis gyermeke. Bolond gondolat, de elképzelni jó.
Minek is ment ő feleségül Ervinhez? Hátha találkozott volna még
valakivel, a kit tudott volna szeretni is. Vagy maradt volna inkább
egyedül, akkor nem pusztult volna el a művészete és nem halt volna meg a
vágyakozása, hanem végtelen, gyönyörű bánattá finomodik eddig.
Apró kezekről álmodozott akkor, kis gyermekkarokat kívánt a nyaka köré,
minden szenvedést megváltó gyermekfejeket látott maga előtt, a melyekről
Frau Petersen beszélt azon a régi esős délutánon, a Bettina néni
szalonjában, a sok asszonynak.
Most megvolt a kis fia, de az apjához hasonlított, az apjához egészen és
Mary nem tudott benne gyönyörködni, mert nem szerette a férfit, a ki
adta és lealacsonyító volt számára a szenvedély, a melyből támadt.
Csak most gondolta végig mindezt Mary, most kapott magyarázatot sok
nehéz órája, most megértette a gyermeke születése után, nagy,
ösztönszerű elégedetlenségéből fakadt sirását.
Megérkezett a vonat Feldaffingba, hideg volt, köd ülte meg a tájat,
mintha láthatatlan kezek lengetnének fehér fátyolokat. Igazi ősz volt,
szeles, hideg október és a fákról hullottak a levelek.
Mary gyalog ment haza, nem félt az éjszakától, egy vonat füttye
hallatszott messziről és a templom-óra ütni kezdett. Csak itt-ott égett
pislogva egy-egy lámpa az út mellett és Marynek vigyáznia kellett minden
lépésére. A küzdelem az úttal, a sötéttel új életkedvet öntött belé,
önkéntelenül valami kibúvót keresett nagy keserűségéből.
Zizegett a sok sárga levél a lába alatt, reménytelensége szomorúság lett
lassan, mély igazságokkal telt meg, függetlennek érezte magát mindattól,
a mi vele történt, külön vált a saját sorsától és elhatározta, hogy
könyvet ír róla.
Nagy tanulsággal teli könyvet az asszonyoknak, a leányoknak, hogy sohase
fogják meg férfi kezét nagy igérettel, ha nem szeretnek, mint ő régen,
régen egyszer tavaszszal.
Igen így is fogja kezdeni. – Tavasz volt, Mária az arczához szorította
az Egon kezét és… –
Gyorsan ment, sietett haza, még ma este el akarta kezdeni. Úgy érezte,
most már elmenekült zürzavaros, sötét helyzetéből és valami nagyon
világosnak és tisztának kell jönnie. Már a finom fejléczeket is látta, a
melyeket a könyvéhez rajzol, felébredt régen elaludt munkakedve és
majdnem vidám lett.
Otthon nem várták, csendesen zárta ki a kaput, felosont a szobájába,
ledobta a kalapját, kabátját, leült az íróasztalához, meggyujtotta a
lámpát, állát gondolkodva támasztotta az összekulcsolt kezére és maga
elé nézett. A fény ráesett a Bartholomé domborművének képére, a mely a
régi helyén lógott, szemben vele.
Mary rajta felejtette a pillantását. Egy fiatal férfi és egy nő aludt
egymás mellett holtan, keresztülfektetve rajtuk kis gyermekük. Ők emelt
fővel mennek be az elmúlás kapuján, míg körülöttük roskadozva
gyülekeznek öregek és fiatalok, más férfiak és nők, a kiknek nem telt be
a sorsuk úgy, mint nekik.
Mary nézte, nézte a képet, a lámpa bizonytalan fényében a férfi lassan
Oszkár lett, a nő olyan mint Judit és a gyermek az ő gyermekük.
Piros rózsák nyíltak most is körülöttük a Mary képzeletében, mint régen
kinn a párisi temetőben… mi ehhez képest minden szó és minden írás?
Mary lehajtotta a fejét az asztalra és sírt.