Csendes, egyforma napokat élt Mary Feldoffingban. Az apja nem említette
többé Roth Ervint. Ő, ha egyszer belebeszélte magát valamibe, akkor
nagyon tüzelt, aztán meg elfelejtette a dolgot egészen. Már nem
aggasztotta leánya jövője, az ilyesmi nála csak addig tartott, a míg
beszélt róla és még akkor is egyetlen szóval meg tudta nyugtatni az, a
ki eltalálta a kellő szót, vagy a ki épen befolyással volt rá. Mary
mindig befolyással volt rá, kis gyermekkora óta az történt, a mit ő
akart, ha egyáltalán érdemesnek találta akarni.
Általában keveset szóltak bele egymás dolgaiba, mindketten a maguk útját
járták, Mary gyakran napokig nem látta az apját, de ha találkoztak,
mindig úgy találkoztak, mint a jó pajtások. Nem űzte őket össze soha a
kényszerűség, a mindennapi családi ebédek és vacsorák, a melyekhez
ugyanazon órában, ugyanazon asztalhoz ülnek le ugyanazon emberek, hogy
korlátlanul meggyötörjék egymást a kellemetlenségeikkel és rossz
kedvükkel.
Nekik örömet szerzett minden ebéd, a melyet együtt költöttek el,
ünnepszámba mentek nagy sétáik és az esték, a melyeken elbeszélgettek
sokáig.
Most mégis örült Mary, hogy az apja majdnem állandóan Münchenben volt és
már napok óta haza sem nézett.
Az április gyönyörű volt és abban a magától érthetődő, csendes,
napfényes világban minden magától érthetődő, csendes és napfényes lett.
Kicsit álomszerű volt a helyzet a berlini élet után, de tisztább és
világosabb sokkal. Annyi izgalom után jól esett Marynek otthon lenni
megint, úgy érezte, mintha végre visszaült volna egy kényelmes, régen
megszokott karosszékbe, a melyből csak nagy elhatározás után állt fel
egyszer, hogy aztán ezerszer megbánja. Belesimult a gyermekkora óta
megszokott életbe, hagyta, hogy a napok teljenek, a hogy épen a sors
hozza őket, az ő akarata és beleavatkozása nélkül.
Egy szombat éjjel azt álmodta, hogy kis gyermeke volt és gyönyörű
vasárnapra ébredt.
A nap nagy, széles sugárban esett az arczába, az ablak nyitva volt és
olyan friss fény áradt be, a milyen csak tavasszal lehetséges.
Gyorsan felkelt és sétára indult a széles, fehér úton, a még többnyire
üres, bezárt nyaralók között.
Egészen elhagyatott volt az út. Mary a berlini utolsó vasárnapjára
gondolt. Mennyi ember tolongott az utczákon. Szép volt akkor az Unter
den Linden, ünnepies és tarka. Sok díszruhás asszony járt virággal a
kezében és a gyermekek majdnem mind fehérben voltak. Oszkár pedig ott
állt a kirakat előtt háttal hozzá. Ő megszólította, meg kellett
szólítania, ajkára tódult az öröm akaratlanul is. Oszkár is örült
nagyon. – Mary! – Milyen kedvesen mondta a nevét.
A visszaemlékezésre meleg lett a Mary arcza, a szíve sebesebben vert,
kicsit elakadt a lélekzete is, elhagyta a napok óta tartó nyugalma és
szerette volna, ha megint találkozik Oszkárral, ha feléje jönne most
egyszerre, a már gyengén, nyáriasan fehérporos úton.
Egy szép nyaralóhoz ért, a melynek jól ápolt kertjében már nyilni
kezdtek a jáczintok és tulipánok, nagy rácsos kapuja előtt pedig egy kis
nyomorék fiú állt. A lábai görbék voltak, túlnagy, kopott kabátja, öreg
arcza, nagy feje, rosszul illettek törpe kis alakjára.
Az iskolából jöhetett, a vasárnapi istentiszteletről, mert táska volt a
hátán, most pedig ott állt és várt.
Maryt nagyon meghatotta a kis fiú és ő is megállt az út másik felén.
Jött egy fiú, meg egy leány. A fiú nagy volt és erős, egykorú lehetett a
kis törpével, de az vállig sem ért neki.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte a nyomorék társától.
– Várok.
– Miért nem csöngetsz?
– Csengettem már, de nem hallják.
– Várj, majd rázom az ajtót.
A leány nevetni kezdett, rongyos, sötétkék gallérja hátra csúszott, az
akasztóláncz, a mely úgy látszik útközben szakadt le, a szájában lógott
és rágott rajta.
– Ne rázd az ajtót, minálunk nem szabad – kérte a kicsi fiú az erős
fiút.
De az nevetett, félrelökte a szegény görbelábút, jól megrázta az ajtót,
még gyorsan egyet lódított a kis sántán, hogy neki esett a kerítésnek,
aztán a galléros lánynyal együtt elszaladt. Mary és a kis fiú pedig
vártak tovább.
Végre jött egy férfi, a ki a házmester lehetett és a gyermek apja.
– Miért nem csengetsz, kis csúnya?
– Csengettem.
– Nem hallottam, szegény fiam.
– Kétszer is csengettem, akkor bizonyosan nem szól.
– Dehogy is nem szól.
A házmester megnyomta a csengőt, nem szólt, erősebben nyomta és akkor
szólt.
– Igazad van, nem szól jól, meg kell nyomni erősebben.
A kis fiú már benn volt a kertben.
– Jaj apám, én nem bírom olyan erősen nyomni.
Megindult fel a lépcsőn, nehezen, lassan, a kezével segített, ijesztő
kis szörnyeteg volt a táskájával hátán, négykézláb a lépcsőn.
– Bizony én nem bírom olyan erősen, kétszer is nyomtam, nem szólt –
ismételte, miközben az apja bezárta a kaput, aztán ölbe vette a szegény
kis fiát.
Mary is tovább ment az úton, nagyon meghatotta a kis sánta, de aztán
ezzel kapcsolatban is magára kellett gondolnia.
– Nem szól, vagy csak nem bírom olyan erősen nyomni? Nem tudom. – Ez
járt a fejében folyton. Nem szól, csak az biztos. Valakinek jönnie
kellene, a ki megnyomja erősen, hogy szóljon, aztán az ölébe vegye őt,
mint a kis nyomorékot az apja.
A fehér út kanyarodott egyet, Mary a kis katholikus templomhoz ért.
Bement! A mise már vége felé járt. A pap gyorsan mormogta a hosszú latin
mondatokat, két egészen kis fiú ministrált, értelmetlenül motyogva
közbe, kemény, szigoru és szent dolgokat.
A miseruhát a pap vállán a Mary anyja hímezte volt, nagy, piros
selyemrózsákat keresztszemmel.
Három miseruhát hímezett az édes anyja, egyet az esküvője emlékére,
egyet a Mary keresztelőjére és egyet, mikor már nagyon beteg volt… a
halálára.
Mindig hímezett reggeltől estig. Az apja egy nagy képet festett róla,
ott lóg mindig a műteremben, azon is hímez. Mary nagyon tudott
csudálkozni ezen gyermekkorában, most nem csudálkozott, most már
bámulta.
A mai asszonyok számára nem is léteznek már ezek a végnélküli
kézimunkák.
És mégis gyönyörű lehetett az anyjának színes selyemszálakkal nagy
virágokat hímezni és egy üres szövetdarabot telis-tele szórni velük. Ő
bizonyosan átérezte az öltögetés fontosságát és tudott hozzá gondolkodni
szépen.
Három ilyen miseruha, egy piros rózsás, egy nefelejtses, egy fehér
liliomos fekete bársonyon, egész asszony-élet.
Mary a piros rózsákat nézte, ő bizonyosan sohasem lesz olyan boldog,
mint az anyja volt, mikor ezeket a nagy virágokat varrta a műterem
ablakában és közbe-közbe rámosolygott a férjére. Talán mégis a régi
asszonyoknak volt igazuk.
A mise véget ért, a rózsák eltüntek, a templom kiürült és Mary is ment.
Lement a tó partjára, leült egy nagy kőre, épen a domb alatt, a melyen a
házuk állt.
Szemben ült a nappal, behunyta a szemét és a behunyt szemén át piros
volt minden, fényes, piros és azt hitte, soha ki sem nyitja többé a
szemét.
Nagyon szép volt és jó, megmagyarázhatatlan boldog érzés beszélt hozzá,
a mely épen olyan titokzatosan jön, mint a nagy, oknélküli bánatok. A
nap pedig sütött és úgy nyugodott a Mary arczán, mint egy nagy, simogató
kéz.
Az anyjára gondolt Mary, a hímzéseire, a gyermekkorára, a vasárnap
varázsát élvezte, egész valójára ráborult valami gyöngéd, lágy, mosolygó
emlék. Delet harangoztak és a harangzúgást követő csendben ismét az
Oszkár hangját hallotta… Mary!
Most ez is szép volt és egyáltalán nem szomorú. A tó csillogott a déli
fényben, a hegyek kéken látszottak a tavaszi, párás levegőben, a túlsó
parton, mint egy mesebeli vár, úgy állt virágos fák között, a leonii
kastély.
A starnbergi hajó ment el fehéren füstölve, széles barázdát szántott a
vizen, a mely hullámokba veszve simult el a part felé, hogy
benedvesedtek és fényesek lettek a kavicsok a Mary lábainál.
Mary meg volt győződve róla, hogy ma eljön Roth Ervin és reá várt. Ott
várt, mert tudta, hogy a házuk kapujából megláthatja őt.
Egy vonatot hallott fütyülni messziről, a a szíve elszorult, nehezebben
kapott lélekzetet. Most jött, ha jön egyáltalán. Várt! Izgatott lett.
Inkább a bizonytalanság hozta magával. Ha nem jön, azt sem bánja, talán
megkönnyebbülést is érzett volna, ha nem jön.
De jött! A kertjük kapuja ismerősen nyikorgott, otthon kereste előbb,
minden úgy történt, a mint Mary gondolta. Még várnia kell egy kicsit.
Most felér a házhoz, megkérdi, hogy ő otthon van-e? Azt mondják nem,
sétálni ment. Ervin elindul, hogy találkozzék vele. A kertkapuból
meglátja őt és… Már lépéseket is hallott maga mögött.
Mary nem mozdult, egyszerre csend lett, a kavics már nem csikorgott,
Ervin megállt, mikor már egészen közel ért hozzá.
Ismét csak a hullámok csobogása hallatszott, a mint a köveket mosták a
napfényen.
Egy percz, két percz, aztán Mary lassan megfordult és újra látták
egymást hat év után.
– Jöjjön, üljön le mellém – mondta Mary és Roth Ervin leült egy másik
nagy kőre.
Nagyon elfogult volt, Mary kezdett beszélgetni. Aztán elgondolkozott ő
is.
– Emlékszik mikor utóljára ültünk itt? – kérdezte.
– Emlékszem Mary, egy szeles alkonyat volt, magának egészen szétborzolta
a haját a szél. Akkor is így ült mellettem, mint most, hogy csak
profilban láttam. Egyetlen egyszer sem nézett rám és úgy mesélt soká.
Arról mesélt, hogy régen a nők haja zenélt, ha a szél belefujt és maga
akkor egy indiai királyleány volt, a kinek sarkig ért a fekete haja és
abban hordott nagy különös színű bogáncsokat. A Gangesben fürdött és
tánczolt a holdfényen gyöngyökkel telehintett zöld fátyolban. Aztán
fekete ruhában feküdt egy puha, vörös kereveten, sok, sok selyem párnán,
a melyeknek orchidea szaguk volt. Emlékszik még maga is?
– Emlékszem. Milyen régen is volt, mikor én még ilyenekre gondoltam.
Azóta valaki beszélt nekem egy indiai lányról, de az szőke volt és
agyontánczolta magát, mert szeretett, elhervadt, mint egy rózsaszínű
orchidea. Így még szebb, de ez sem én voltam. Szomorú mindez nagyon.
– Nem, nem szomorú, Mary. Én úgy vártam, hogy leteljék az idő és újra
eljöhessek magához. Egyszer Münchenben is jártam, elmentem az
atelierhez, a mely előtt annyiszor vártam magára, akkor mentem, mikor
tudtam, hogy senki sincs ott. Lipcséből jöttem titokban… felmentem a
lépcsőkön is, fel kellett mennem. Aztán odatámasztottam a fejemet az
előszobaajtó üvegéhez és talán arra vártam, hogy valami meg fog
elevenedni odabenn. Hogy maga fog kijönni Mary. Nagyon szerettem hat év
előtt is és most még sokkal jobban szeretem. Nem tudtam soha sem egészen
és igazán megmondani mennyire. Nem értem, mindig olyan ostoba voltam, ha
mellettem volt, elbutított a boldogság. Miért is szeretem annyira? Egy
hétig csak látnom és hallanom kellene, a míg aztán telítve az
egyéniségétől, magamhoz jönnék… Nem tudok egy hétig várni már, hat évig
vártam a mai napra. Hat évig türelmetlen voltam és árva. Nem akarja
megpróbálni velem az életet Mary?
– Nem tudom, én már olyan fáradt vagyok.
– Ne mondja azt, az nem helyes, maga még fiatal és szebb mint valaha.
Csak az élnitudás hiányzik magából, mint a legtöbb emberből. Igen sokat
töri a fejét és gondolkodik az életen. Olyan az, mint ha a művészek, a
helyett, hogy hangszereiken játszanának, azok elemzésével
foglalkoznának, sorra vizsgálnák a húrokat, kiszednének egyes részeket,
míg végre már nem is adna hangot az a hangszer.
A élet hangszer Mary, a melyet a természet formál, a mely rejtélyesen
formálódik olyanná, a milyen, a játszani tudók számára. Úgy kell venni,
mint valami kész egészet, valami magától érthetődőt, a melynek
készségébe avatatlan kézzel belenyulni nem szabad.
– Ezt Oszkár is mondhatta volna, ha ő tudna így beszélni – gondolta
Mary.
Ervin folytatta: – Mary, próbálja meg szeretettel és művészettel élni a
maga életét és ne törje a fejét más lehetőségeken. Adja ide a kezét. Én
úgy szeretem magát. Lesz egy jó meleg szobánk, egy kandallónk, nagy
butorok és sok, sok gyönyörű esténk, mikor megvárja míg befejezem a
munkát, a puha vörös kanapén, a selyemvánkusok között várja meg Mary és
én azt mondom – Gyere ide – maga hozzám jön Mary és mesél nekem és én
minden mást elfelejtek. Akarom, hogy maga is csak engem tudjon és semmi,
semmi mást a világon.
Szikrázott a napsugár a homokon, tülekedő bogarak zümmögtek, forró volt
az ég és Marynek jól esett erről a nagy szerelemről hallania. Egy kicsit
várt még, aztán két kezébe fogta az Ervin kezét, az arczához szorította
és valami gyöngéd, nagy megnyugvásra gondolt, a mely kedves volt, derüs
és finom, mint az édes anyja hímzette miseruhán a piros virágok.