Hideg, ködös estén érkezett Mary Feldaffingba, az apja várta a vonatnál.
– Jó estét gyermekem, örvendek, hogy ismét itt vagy nálam – mondta,
mikor a lánya kiszállt, feléje nyujtotta mindkét kezét, aztán homlokon
csókolta. Szeretett úgy viselkedni, mint egy fejedelem, még a néptelen
sötét állomáson is.
Gyalog ballagtak haza a sáros úton. Mary keveset beszélt, nyomasztólag
hatott rá a régi környezet, ő úgy megváltozott ősz óta és most egész
hihetetlennek tünt fel, hogy mint egészen más ember újra úgy éljen itt
épen, mintha soha, soha el sem is ment volna.
Az apja, a szép szakállú öreg festő, nagy ruganyos léptekkel ment
mellette, az időjárásról beszélt, meg az új feldaffingi lakókról. Aztán
egyszerre megállt, belevágta sétabotját a földbe és nagy elszántsággal
mondta:
– Roth Ervin vasárnap megint itt volt, sajnálta, hogy nem találkozott
veled, én elfelejtettem megírni, hogy még nem érkeztél meg, két hete azt
hittem, hogy bizonyosan hazajösz már. No de mindegy. Azt mondta, mihelyt
az ideje engedi, eljön újra.
Tovább mentek, Mary nagy gonddal került ki egy pocsolyát, egészen az út
másik szélére jutott és így nem kellett válaszolnia.
Mikor végre meglátta a kivilágított házukat, belekapaszkodott az apja
karjába hozzásimult és úgy mondta:
– Milyen jó megint itthon lenni!
Milyen jó megint itthon lenni! Még melegebben érezte, mikor vacsora után
ismét együtt voltak a műteremben. Az apja végig feküdt az alacsony
kereveten, rágyujtott kis angol pipájára, Mary pedig odaült melléje egy
nagy párnára, úgy mint régen is mindig, mint egészen kis gyermekkorában
már.
Az öreg Kaftan szép, fehér kezét a leánya fejére tette.
– Örvendek, hogy ismét nálam vagy gyermekem. Nos aztán mit felelünk Roth
Ervinnek, ha megint eljön? Ugy-e, mert mind a ketten tudjuk jól, hogy ő
miért jön?
– Most örültél csak, hogy nálad vagyok és már el is küldenél megint.
Ugy-e, mert mind a ketten tudjuk jól, hogy te azt szeretnéd, ha én
férjhez mennék Ervinhez? – Mary hizelkedve simította bele az arczát az
apja kezébe.
– Nézd gyermekem, nekem legnehezebben esnék, ha te férjhez mennél, de
nem szabad önzőnek lennem. Nem, nem szabad önzőnek lennem, elhatároztam
erősen. Én öreg ember vagyok, maholnap mennem kell és mielőtt
elszólítanak mellőled, előbb mint jó apa szeretnék gondoskodni a
jövődről.
– Ugyan papa, hogy mondhatsz ilyeneket, úgy nem illik hozzád, ha így
beszélsz.
Mary nevetett, nevetnie kellett, ha ránézett az öreg úrra, a mint ott
feküdt fiatalos külsejével, még alig-alig őszülő selymes, szőke
szakállával, senki sem hitte volna el, hogy már közel jár a hatvanhoz.
Tele volt életkedvvel, a sors mindig kényeztette és talán épen azért
szerette úgy az elmulást emlegetni, mert még nagyon távol hitte és
érezte magától a halált. Nagyon kedvesen furcsa volt, ha ő ezekről a
dolgokról beszélt, még hozzá egy jó apa szempontjából.
Mary nagyon, nagyon szerette őt, mint embert, mint művészt, de apja
igazán nem igen volt neki. Az öreg Kaftan is imádta a lányát, szabad
óráiban, ha épen ráért, de másként keveset törődött a nevelésével, vagy
a jövőjével és soha egy perczig sem zavarta meg mulatságaiban a Mary
létezése.
Azért mosolygott Mary, mikor apai aggódással beszélt az ő jövőjéről.
– Ne nevess gyermekem, egyszer komolyan is kell beszélnem veled. – Az
öreg úr felkönyökölt, összehúzta sürű, bozontos, szőke szemöldökét, a
mely alatt fényesen világítottak szürke szemei. Az egyiket kicsit mindig
összehúzta, mintha állandóan valami fény bántaná.
– Szóval te azt kivánod, hogy én férjhez menjek Ervinhez? – kérdezte
Mary.
– Valóban óhajtanám ezt a házasságot, mert ismétlem leányom, én
mindennap meghalhatok és akkor ki gondoskodik rólad, akkor egyedül
maradsz egészen.
– Nézd papa, először is te még nagyon soká fogsz élni, a milyen fiatal
vagy, még engem is túlélhetsz, a ki nagyon sokszor idősebbnek érzem
magam náladnál. Férjhez menni nem akarok sem Roth Ervinhez, sem máshoz,
nekem mindig elég lesz a magam kis mestersége, abból meg élek itt kinn
egyedül is, ha kell, holtam napjáig. Ne beszéljünk róla többet, kérlek
papa.
– Tudom én, hogy megélni megtudsz, nem is arról van szó, én mást, én
többet óhajtanék számodra. Férjet, otthont és gyermekeket. Hidd el,
nincs szebb egy igazi meleg otthonnál, tele sok-sok aprósággal. – Egy
nagy gesztust írt le a levegőben és ebben a pillanatban hitte igazán,
hitte, hogy nincs szebb egy nagy családnál, a mely után eddig még
sohasem jutott eszébe vágyakozni.
– Ó papa nem is tudtam, hogy benned egy pater familias veszett el.
– Hidd el Mary, hidd el, belőlem kitünő családapa vált volna. Jó, hogy
legalább te voltál nekem, legalább egy, a kiről gondoskodhatom.
– Épen azért ugy-e megengeded, hogy itt maradjak mindig nálad?
– Nem birod megérteni Mary, hogy én csak a te javadat akarom. Reggeltől
estig csak az jár a fejemben, hogy mi lesz veled ha meghalok. Éjjel
felriadok álmomból és a te jövőd miatt aggódva, gyakran reggelig
virrasztok. Hidd el Mary, hidd el, ez nagyon komoly dolog. Ervinnél jobb
férjet sohasem kaphatsz. Minden más lány ujongva borulna a nyakába. Az
irodája pompásan megy és egy ügyvédből igazán minden lehet, meglátod, az
a fiú még miniszter lesz.
Az öreg Kaftan tűzbe jött, elragadta a képzelete, a gesztusai mind
nagyobbak és hevesebbek lettek és egészen felborzolta hosszú őszülő
haját.
Marynek nevetnie kellett.
– Jó, jó, papa, majd meggondolom.
– Meggondolom! Az nem felelet, az ember aggódik érted, az a fiú szeret
és ő meggondolja, meggondolja!…
– Nézd, most igazán nem dönthetek az utazástól fáradtan, majd holnap
beszélünk róla.
– Igazad van gyermekem. Gyere csókolj meg és menj aludni, csakugyan
fáradt lehetsz.
Az öreg megnyugodott, ismét szájába vette kis pipáját és Mary felment a
szép, sárgabutoros szobájába.
Minden épen úgy volt, mint a hogy ősszel hagyta, még a kályhában is
égett a tűz, mint azon az októberi estén, mikor először bucsúzott el
hosszabb időre az otthonától.
Most megint itthon volt, visszajött a nagy, meleg butorok közé, az
íróasztalához, a könyveihez, a képeihez, a sok apróbb-nagyobb
fotografiához, metszethez, rajzhoz, a melyek mind ottmaradtak a falakon,
úgy a mint tíz éves kora óta felszegezte őket változó izléssel és
változó vágyakkal.
Ismét itt fog élni közöttük, itt fog lefeküdni, itt fog elaludni a fehér
menyezet alatt.
Leült a nagy karszékbe a kályha elé. Vörösen izzó parázs hullott egy-egy
koppanással a hamutartóba, felidézve rég letünt, kedves, téli alkonyok
emlékét, a mikor olyan jól meg tudott itt melegedni, a mikor nem volt
szebb az ő számára, mint összekuporodva a puha ülésen, beleveszni a
bizonytalan, de olyan nagyot igérő ábrándjaiba.
Olyan jól esett akkor, ha kinn tél volt és hideg volt, hogy alkonyodott,
mert a tél csak arra való volt, hogy szép fehér legyen minden, a hideg,
hogy jégvirágokat fessen az ablakára, az alkonyat, hogy legyen idő, a
mikor az ember odabújik a kályha mellé és bámulja a padlón végigtánczoló
vörös fénysávot.
Mary beleveszett a mult emlékeibe, lelkéből, mint az Ezeregy éj
meséjének lepecsételt, bűvös palaczkjából, egymás után keltek ki régen
eltünt hangulatai. Megfakult, megtépett képek, egy-egy hang csupán, egy
érzés, a melyről azt sem tudta mi váltotta ki. Ő is gyermek volt és
milyen boldog gyermek… és most visszatért annak a meleg, annak az örökre
meghalt időnek egy-egy sugara, mikor még árjegyzékekből kivágott képeket
festett, vörösre, zöldre, sárgára, mikor az apja még az ölébe ültette,
csudálatos történeteket mesélt neki és az a szép, tarkaképzeletű festő
volt a legtökéletesebb ember az ő szemében. Miért is kellett meglátnia
egyetlen egy gyengéjét is, miért nem tudott vakon bizni benne ma is,
engedelmeskedni neki, tenni, a mit ő kiván és férjhez menni Roth
Ervinhez? Talán, ha kis gyermeke lenne, a kinek ő mesélné a gyönyörű
meséket, ha egy az övéhez hasonló, ügyetlen gyermekkezet látna,
mindenféle furcsa emberkéket, vasútakat, házakat rajzolni, akkor az ő
számára is visszatérne az az ártatlan, gondatlan idő, a mely ezekkel a
furcsa, kis emberekkel, vasútakkal, házakkal elveszett örökre.
De ő nem tudott az Ervin felesége lenni és rá már csak a csendes,
szomorú megvénülés vár. Felállt, odament a nagy tükre elé, a melyben oly
sokszor nézte magát, a mely előtt annyiszor szerette gyönyörködve a
szépségét, az alakját, a karjait, a finom, fehér arczát.
Sima kontyából kihúzta lassan a hajtűket, a csavarás meglazult és a mint
aranyos fényű haja a vállára omlott, egyszerre benne is elomlott,
ellágyult minden érzés és nagy vágyakozás fogta el valaki után, a ki
beletemesse az arczát, a ki megcsókolja, a ki szeresse azt a nagy,
selymes szőke hajat, a kié legyen, a ki örüljön neki gyorsan, gyorsan, a
mig még aranyos, a mig még selymes.
Oszkár jutott eszébe és a hangját hallotta, a mint a nevén szólította:
«Mary».
Kitárta az ablakot, a szél tisztára fújta az eget és a csillagok
ragyogtak. Az éjszaka úgy borult az alvó földre, mint Csipkerózsa fölé
az ő királyfia. Nagy volt kinn minden és csudálatos a hűvös márcziusi
éjszakában. A levegő nedves volt még az esőtől és a csillagok
reszkettek, talán annak a mindent megtermékenyítő csóknak a
gyönyörűségében, a melyet a tavasz ad a természetnek. Születni,
szeretni, teremteni és meghalni, ez minden odakinn a tó partján és
milyen nagyon egyszerű, milyen szép, világos, milyen tiszta.
Ilyen erősen, mint ebben a pillanatban, csak egyszer érezte még ezt Mary
és most az a meleg júniusi délután jutott eszébe, mikor kinnjárt a
párisi Père Lachaise temetőben. Egyedül ment végig akkor a széles úton,
a nagy dombormű felé, a melyet Bartholomé csinált a halottaknak. «Aux
morts.» Mary nem tudta, hogy ott van, nem várta, nem kereste és bámulva
állt meg előtte, a domboldalba volt beleillesztve és egyszerre elzárta
az útját.
Egy mezítelen fiatal férfi és egy nő feküdt a lábainál. Keresztül
fektetve rajtuk a kis gyermekük. Fölöttük pedig megint csak ők ketten,
ugyanez a férfi és ugyanez a nő, emelt fővel mentek be az elmulás
kilátástalan kapuján, a semmibe, a mely előtt remegve, megtörten,
roskadozva gyülekeztek öregek és fiatalok, más férfiak és más nők, a
kiknek nem telt be a sorsuk úgy mint nekik.
Nagy csokor friss, piros rózsa volt a fiatal nő fejénél. Vajjon ki tette
oda? Ó Mary is szerette volna teleszórni virággal a nőt, a férfit és a
kicsi gyermeküket. Le tudott volna térdelni a fehér, kavicsos úton a
sírok között, hogy annak a két embernek a mindent betöltő szerelmét
imádkozza meg a maga számára.
Abban a pillanatban egész primitiven nőnek érezte magát és egyszerű
vágyakkal telt meg a szíve.
Másnap megvette a dombormű fotografiáját, mikor hazajött, az íróasztala
mellé akasztotta és azóta ott lógott. Sokszor tévedt rá a tekintete, de
annak a júniusi délutánnak kinzó, de olyan gyönyörű nyugtalansága ma
tért vissza először.
Levette a szegről a képet, a lámpához vitte és hosszan nézte. A fiatal
nőt nézte, a ki háttal állt hozzá a halál kapujában.
Aztán a tükörhöz ment, feltűzte a haját és lassan levetkőzött. Neki épen
olyan sima, egyenletesen csavart kontya, épen olyan finoman karcsú teste
volt mint annak, csak a férfi nem állt mellette, a kinek olyan gyönyörű
mozdulattal, annyi bizalommal tegye vállára a kezét.
Újra az Oszkár hangját hallotta: «Mary!» Az ő ölelései jutottak eszébe
és szégyelni kezdte a mezítelenségét. Milyen más volt az, mint a mit a
kis szürke képen látott maga előtt, milyen más, mint a rég elmult
júniusi délután vágyakozása.
Feledni akarta furcsa, reménytelen, nevetséges szerelmét.
Lefeküdt, két kezét erősen rászorította a mellére és magyarázni kezdte
magának, hogy ő már harmincz éves, Oszkár huszonöt. Oszkárt ő sohasem
fogja többé látni… A körmeit belemélyesztette a fehér bőrébe és a
hirtelen fájdalomra egyszerre jól esett Roth Ervinre gondolni, valakire,
a ki nagyon, nagyon gyengéden szereti őt, olyan régen már, mindig őt,
csak őt.