Minden elmúlik, mindennek vége lesz, jónak és rossznak órái egyformán
leperegnek, csak Mary hitte azt, hogy az az óra, a melyben fejét az
Oszkár vállára hajtva ment a grunewaldi erdőn át, gyorsabban telt el,
mint minden eddigi életében. Visszaértek Berlinbe, találkoztak Helénnel,
elmondták találkozásuk és kirándulásuk történetét, miközben lassan
ballagtak a vasárnap délutániasan lusta levegőjű utczán.
– Ez mind szép – mondta Helén, – de most már sietnünk kell Mary, ha a
következő vonatig még meg akarjuk látogatni Lüderséket.
– Nekem semmi kedvem sincs most látogatóba menni – felelte Mary.
– Nincs kedved? Szép, de ezt előre is tudhattad volna és nem kellett
volna engem bebolondítanod Berlinbe hiába.
– Csak nem egész hiába – szólt közbe Oszkár, – az is megér talán egy
félórai utat, hogy velem így váratlanul találkoztál. Vagy nem?
– Jó, jó, de így most mit csinálunk a vonat indulásáig.
– Látogassatok meg engem kaptok befőttet is, még úgy sem láttátok a
szobámat soha – mondta Oszkár.
– Jó, nem bánom, már elég öregek vagyunk hozzá, hogy elmehessünk. Ugy-e
Mary?
Mary bólintott és elindultak Oszkárhoz befőttre. Egy nagy ház ötödik
emeletén özv. Schulznénak volt Oszkár egyik lakója. A háziasszony ablaka
a lépcsőházra nyilott és valahányszor nyikorgott egyet a falépcső, annak
az ablaknak a fehér függönye is félrelibbent egy kicsit, Schulzné
kikukkintott, hogy bizonyosan tudja mindig, melyik fia mikor jött haza.
Az özvegynek öt lakója közül Oszkár volt a kimondott kedvencz, mert
rendes volt és mert még sohasem csempészett be nőt.
Ezen a délutánon Schulzné megdöbbent egy kicsit, mikor meglátta a
lányokat.
Kedvetlenül vitte be a rendelt befőttet, de a mint Oszkár bemutatta
Helént, megnyugodott, elhitte, hogy itt igazi rokonságról van szó és
tudta, hogy ebben az esetben az unokanővérség semminemű, általa annyira
gyűlölt viszonyt nem takar.
Schulzné igen erényes nő volt, sokat adott a tisztességre és
orrczimpáján haragosan remegett a nagy szemölcs, ha lakóival e téren
tett keserű tapasztalatairól tartott előadást.
Helén nekilátott a befőttnek, de Mary nem evett, a nyitott ablakban állt
és kinézett. Tudta, hogy bármerre néz, tekintetének minden utját bejárta
már előtte az Oszkár pillantása.
Egy fekete macska ballagott a háztetőn, a hol a lemenő nap utolsó
sugarait élvezte. Mary a cziczát nézte és a nagy ház kövezett udvarát,
majd annak egyik sarkába tévedt a tekintete, a hol vagy két
négyszögméternyi területen füvet vetett a házmester-család. Már egészen
zöld volt a dróttal körülvett, sokat öntözött, kis gyepfolt. Egyetlen
rügyező fácska nőtt az alacsony drótkerítés mellett, alatta egy széken
állt egy uzsonna, az uzsonna mellett egy kis lány ült egy sámlin és
olvasott. Békés volt a kép, kedves és üde, mintha nem is egy nagy szürke
ház komoly ablakszemei néznének le rá állandóan.
Helén és Oszkár beszélgettek és néha-néha hangosan kaczagtak, Mary meg
állt és nézett. Maga mögött tudta a szobát, a melyben Oszkár olyan soká
élt, az ágyat, a melyben aludt, a rajzasztalát, a melyen dolgozott, a
szekrényt a ruháival, a könyveit, az ablakon át pedig mindazt látta, a
mit Oszkár látott reggel, ha felkelt és este, ha a munkából hazatért. Az
Oszkár szobája! Annyiszor képzelte el magának és most az első látásra
kedves és otthonos volt. Búcsúzóul ide is elhozta a sors, hogy egygyel
több emléke legyen szerelmének. Kezében tartotta a fáradt, fehér
szegfűket és szomorú volt ő is, úgy mint a szegfűk és mint a sárga
somvirágos ág.
Alkonyodott, nagy, szürke árnyak telepedtek meg a ház falain és Mary
búcsúzott, most már igazán búcsúzott.
– Mary, ha nem jösz, nem marad neked egy csepp befőtt sem – szólította
Helén.
– Köszönöm, nem is eszem.
– Nem eszem, nem iszom, nem alszom, ez ő, látod Oszkár.
Helén felállt, odament Maryhez, Mary megfordult és átölelte a barátnője
vállát. Helén végtelen gyöngédséggel és bámulattal nézett fel rá.
– Most ő mindig olyan szomorú – mondta azután. – Ismered Oszkár a
Phaidros meséjét a tücskökről? Nem? A Phaidros tücskei olyan emberek
voltak, a kik egész életükben csak a dalra és a szépségekre gondoltak és
megfeledkeztek mellette ételről és italról és minden dologról, a mit
emberek egymás között intéznek. Rosszul is ment a dolguk, a mig éltek,
de haláluk után a múzsák hálából, mert olyan nekik tetszően éltek,
tücskökké változtatták őket, hogy énekelhessenek szünetlenül és ne
kelljen gondolniok ételre és italra soha, sem dolgokra, a miket az
emberek egymás között intéznek. Szegény Mary, te belőled is tücsök lesz
majd egyszer, mert te is megfeledkezel ételről és italról…
– Belőled meg hangya, mert sohasem feledkezel meg ételről és italról –
mondta Oszkár.
– Ugy-e megint gunyolódol velem? Pedig én csak valami szépet akartam
mondani Maryről. Most már ugyis elmegy, itthagy és én ismét búsulhatok
és vágyódhatom utánna. – Helénnek a szeme megtelt könnyel és sokat
igérőleg szedte elő a zsebkendőjét.
– Ugyan édes öregem, ne kezdd el újra, nézd, még sem sírhatsz kedden
délig állandóan. Ennek így kell lennie és engem úgy izgat az örökös
sirás.
– Jó, jó, megyek is már. Beszélgessetek csak nyugodtan, – gyorsan
összeszedte a befőttes tálat, a tányérokat és kiment a szobából.
– Miért volt olyan rossz hozzá? – kérdezte Oszkár.
– Nem szeretem hallgatni a sirást és nem tudom őt vigasztalni, ha magam
is szomorú vagyok.
– Most már vissza se mer jönni szegény.
– Nem, egyelőre nem jön vissza, az bizonyos, előbb kisirja magát.
Különben is meg vagyok róla győződve, hogy mindenkire és mindenre
kiterjedő jóságával ezóta a legnagyobb részvéttel hallgatja a Schulzné
élete történetét, már pedig az ilyen özvegyeknek rendesen hosszú és
bonyolult a biografiája.
– Ó akkor nagyon boldoggá teszi Schulz mamát, ha meghallgatja őt. Ő már
nem is vár mást az élettől, mint minden szobája számára egy-egy lakót és
az év minden napjára legalább egy jó lelket, a ki meghallgatja multjának
és tapasztalatainak érdekes meséit. Nem is hiszi, mennyit tud beszélni,
néha már… de maga rám sem hallgat Mary, mintha maga én lennék, én pedig
Schulzné.
Mary nem felelt, még mindig az ablakhoz támaszkodva állt és nézte a
szobát. Mindent megnézett apróra, időnként pedig behunyta a szemét, hogy
igazán minden tárgynak a képe ott is van már a szempillái mögött és
elviheti magával örökre.
Sötétedett, a nyitott ablaknál fázni kezdett Mary és leült a divány
sarkába, levette a kalapját, melléje tette a virágait, a keztyüjét,
hátrahajtotta a fejét és egészen belemerült a perczekbe, a melyeket most
élt, szerette volna megfogni őket, hogy el ne múljanak soha, úgy a mint
görcsösen kivánt volna belekapaszkodni a már elmult délután minden
pillanatába is.
Lassan aztán, a mig ott ült, odaképzelte az ablak mellé a
festőállványát, a széktámlájára a fehér vászonköpenyegét, az asztalra a
vázlatkönyvét, az írómappáját, az apja képét és azt a sok apróságot, a
mit magával vitt mindenüvé, a hol otthonosan akarta magát érezni, a hova
beköltözött egészen.
Elgondolta, hogy milyen lett volna, ha másképen találkoznak. Ha még
egészen fiatalok. Oszkár technikára jár, ő festeni tanul, az Oszkár
szülei Svábországban termelik a komlót, az ő apja meg Odesszában gyártja
a bombát. Ők pedig találkoznak és összeköltöznek. Lenne egy kis szobájuk
tele rendetlenséggel, könyvvel, szerelemmel. Egy keveset fáznának is és
egy kis schnellsiederen főznék a teát. Aztán később megesküdnének, vagy
elválnának két-három év mulva, egyik menne északnak, a másik délnek,
nehány szép csók emlékével az ajkukon.
Oszkár már nem látta a Mary arczát a félhomályban, szeretett volna
közelebb menni hozzá, de nem mert. Mikor egészen sötét lett, felállt,
becsukta az ablakot és meggyujtotta a zöldernyős lámpát a rajzasztalon.
– Milyen otthonos most magánál – mondta Mary és ismét szétnézett.
Aztán az órájára pillantott.
– Már csak nehány perczünk van Oszkár, jöjjön, üljön ide mellém, nem
búcsúzni akarok, ne féljen, csak együtt lenni még egy keveset.
Oszkár leült melléje, Mary a vállára hajtotta a fejét és akkor egyszerre
Oszkár is otthonosnak érezte a szobáját, a melyben eddig egy meleg
otthonról csak álmodott.
– Miért is megy el Mary? Maradjon még itt egy kicsit Berlinben, a meddig
én is itt vagyok.
– Nem, Oszkár, nem maradhatok. Nem maradhatok, a mai nap után mennem
kell. Mert én megmondtam, hogy milyen nagyon szeretem és maga arra nem
felelhette azt, hogy szeret.
– Nézze Mary… –
– Ne, ne szóljon semmit. Tudom én, hogy szeret, de csak annyira, mint
valami jó és kedves valakit, csak annyira, hogy e miatt egy perczig sem
kell szomorkodnia annak a lánynak, a ki egyszer a magáé lesz, a kit
szeretni fog… majd egyszer egyet nagyon fog szeretni… Én nem maradhatok
itt, hogy helyette öleljen meg még egy nehányszor, hogy velem járja a
tavaszt, a mig eljön ő, én nem maradhatok itt, ha maga azt mondja,
maradjon még itt Berlinben egy hétig, két hétig… én csak akkor
maradhatnék, ha maga azt mondaná: szeretem Mary, maradjon itt, itt nálam
egy hétig, két hétig, a meddig akarjuk mind a ketten, maradjon itt
egészen.
Most elmondott mindent, az egész életét odakinálta, aztán várta a
választ és egy pillanatig hitt egy lehetetlen gyönyörű, nagy csudában.
Egy pillanatig csak… kinn lépések hallatszottak.
– Helén jön – mondta Oszkár.
– Igen, mennünk is kell már. Isten vele Oszkár. Maga nagyon jó és
becsületes és a sors úgy akarta, hogy épen azért legyen hozzám nagyon
kegyetlen. De másként nem is szerettem volna, az a nagy fiatalsága, az
életkedve, az volt minden, hogy úgy tud hinni, istenem, hogy tud még
hinni.
Helén bejött, Mary feltette a kalapját, vette a virágait és az ajtó
bezárult a lányok mögött.
Oszkár szerette volna visszahívni, hogy valamit még mondjon Marynek,
mert csak most eszmélt rá igazán, hogy végleg, hogy örökre elment.
*
Tíz óra elmult már, mikor Oszkár a vacsorája után hazajött és akkor
egyszerre üresnek találta a szobáját. Leült a divány sarkába, oda, a hol
délután Mary ült és végig gondolta a mai napot. Mary megjelent előtte
egész finom szépségében, látta őt az ebédnél, a napfényben, a fák alatt,
látta a szobájában otthonosan, kalap nélkül és a vállán érezte a fejét.
Nagyon, nagyon szerette volna, ha ott van újra és megsimogatja hüvös,
fehér kezével a homlokát. Fájt neki a tudat, hogy többé sohasem ölelheti
meg, bánkódott utánna és egészen elhagyatottnak érezte magát.
Más elválásokra gondolt, nőkre, a kik eddig tetszettek neki, Eriksenné
is eszébe jutott, meg az a délután, mikor kirobogott a vonatja a drezdai
állomásról és az asszony alakja eltünt a szemei elől. Akkor szeretett
volna visszafordulni és mégis örült, hogy volt ereje elmenni.
Maryt sokkal jobban szerette, mint Eriksennét, Maryt egész lelkével
visszakivánta.
Ajtócsukódást hallott aztán és halk nevetést a mellékszobában. A
szomszédja jött haza a kis barátnőjével, a kit mindig ölben hozott fel a
lépcsőn a nagy német diák, mert így nem hallhatta meg Schulzné, hogy
ketten jönnek. Nagyon vigan voltak, Oszkár irigyelte őket a vékony falon
át, ma este jobban, mint rendesen és Maryt hívta, szólította.
Egy fehér szegfűjének a letörött feje ott maradt a diványon, Oszkár két
kezébe fogta a hervadó virágot, szétsimította a már barnás szélű,
csipkés szirmokat és a mint a virágot nézte, egyszerre elfelejtette azt,
a kinek adta, hogy eszébe jusson az, a kiért vette, a kinek szánta.
Nem gondolt többé a Mary szomorú, hervadó szépségére, hanem azt szerette
volna tudni, hogy mit csinál most az a leány, a ki olyan nagyon
megtetszett neki januárban.
Visszaemlékezett arra a régi időre, mikor megismerkedett vele, a mikor
még rövid lerakott szoknyát, aranygombos matrózkabátot hordott és kék
szalagot a hajában. Eszébe jutott lassan minden találkozásuk és az is, a
hogy most újra látta.
– Szeretsz? – hangzott át a szomszéd szobából.
Oszkár türelmetlen lett, egyszerre Pesten kivánt lenni, hogy
beszélhessen a kékruhással és ő is megkérdezhesse végre egyszer
valakitől: «Szeretsz?»
Kinyitotta az ablakot, kinyujtotta a karjait, maga elé képzelte,
belerajzolta a levegőbe a fehérszegfűs nő kedves alakját. A márcziusi
hüvös éjszakában messze küldte a vágyódását és a szegény, szomorú Mary
virrasztásának egyetlen sóhaja sem jutott el hozzá.
Mégis örült, hogy el hagyta menni.