Gyönyörű vasárnap délelőtt volt, harangzúgással, napfénnyel teli
márcziusi nap. Az Unter den Linden vén fáinak már rügyezni kezdő ágai
kéjesen nyujtózkodtak az enyhe levegőben és a sok szürke ház csudálkozva
bámulta meg a tavaszt. Hogy is férkőzhetett be ebbe a nagy, füstös
Berlinbe annyi fény, annyi fiatal ragyogás?
Az Unter den Linden tele volt emberrel, világos ruhás asszonyok
sétáltak, ünnepélyesen mosolygó arcczal új kalapjaik alatt. Virágárusok
kínálták az ibolyát és piros, lila, zöld luftbalonokkal voltak
felékesítve a gyermek-kocsik. Gondos családapák karjukon vezették
feleségeiket, kiknek szeme aggódva követte az előttük kézenfogva haladó,
ünneplőruhás, angyali gyermekek minden mozdulatát. Az ilyen jó kis
polgár mamákszámára nincs sem tavasz, sem vasárnap, sem ünnep, csak
szent, nagy aggódás örökösen, a melyet még a márcziusi pajkos napfény
sem mer kigúnyolni, ha még olyan ferdére csúszott is szőke fejükön a
díszkalap.
A Tiergarten felé igyekeztek a kis családok, a melynek már zöldelni
kezdő fái, mint egy sejtelmes, üde fátyol, hivogatólag integettek az
embereknek.
Tavasz volt! A napfény megcsókolta a Mary arczát is és meleg, aranyos
ujjaival akarta elsimítani róla a bánatot. Mary a műteremből jött és
búcsúlátogatásokat akart tenni, mert levelet kapott az apjától, hogy
menjen már haza.
Mary nem bánta, szivesen ment, neki csak nem volt ereje az
elhatározásra, pedig a tavasz felébresztette benne a vágyakozást az
otthoni rügyezni kezdő, nagy fák és a kis szobája után, a melynek
ablakából olyan messze lehetett ellátni a csillogó tavon. Mary nem volt
kétségbeesve, nem sírt soha, a hosszú téli hónapokban sokat dolgozott, ő
csak tele volt lemondással, mint a ki mögött messze elmaradt az ifjúság.
Az Oszkárral együtt töltött idő fájó érzést hagyott a lelkében,
visszahozhatatlan, örökre elmult szép óráknak emlékét.
Mary lassan ment a széles úton, a mosolygó embertömegben, a reményekkel,
sejtelemmel teli márcziusi hangulatban és ugyanakkor az Unter den Linden
másik végén Oszkár indult el, hogy aztán valahol a közepe táján
bizonyosan találkozniok kelljen, mert úgy rendezte el a szeszélyes sors
ezen a márcziusi napon.
Oszkár csak nehány napja jött vissza Berlinbe és most szeretett volna
kirándulni, valamerre tavaszt nézni, de először életében nem volt kedve
egyedül menni.
Határozatlanul ballagott a napfényben, meg-megállt a kirakatok előtt, a
melyek díszesek voltak az új, tavaszi árúktól. Egy virágkereskedés elé
ért és soká elnézte az ibolyákat, a szegfűket, a hosszú tölcsérű zöldes
liliomokat és az első halavány rózsaszín pünkösdi rózsákat.
Egy budapesti, épen ilyen, virágos üzlet jutott eszébe és vele együtt az
a kékruhás lány, a kivel ott találkozott. Ismerte őt már régen, de évek
óta nem látta, tudta, hogy tanítónő lett azóta, és akkor előtte állt a
huszonhárom éves szigorával, sötét fátyolos kalappal barna fején,
könyvekkel a hóna alatt, a mint fehér szegfűket vásárolt.
Nagyon kedves volt, épen olyan, mint egy, a nők jogaiért síkra szállni
készülő, kis amazon. Köszönés közben egy pillanatig ránézett Oszkárra, a
kinek most a virágok láttára eszébejutottak sötét szemei. Úgy, a mint az
ember télen hirtelen a frissen kaszált rét illatát érzi, a melyen nyáron
járt, úgy, a mint váratlanul lepi meg egy elmult hangulat mosolygó
emléke, vagy fülébe csendül egy régen hallott, kedves melódia. Úgy
jutott eszébe, mint a legszebb emlékeink, a melyek gyakran térnek vissza
hivatlanul.
Oszkárnak jól esett a sok virágot nézni és arra a havas délelőttre
gondolni, a mikor annak a lánynak a láttára, a téli nap a maga
sivárságával úgy feltépte lelkében a tavasz utáni vágyakozást, hogy
azóta önkénytelenül mindig újra egy bátor, kis szövetséges kezet
keresett, a mely a napfénybe vezesse, talán épen azt a szürke keztyüs
kezet, a mely akkor januárban a tíz szál fehér szegfű után nyúlt.
Az bizonyos, hogy most először életében nem volt semmi kedve egyedül
indulni el a sétájára, ma először szeretett volna nagyon, de nagyon
kézenfogva menni valakivel és sok, sok virágot venni annak a valakinek.
– Oszkár – szólalt meg akkor egy női hang mögötte.
Oszkár megfordult és szemben állt Maryval, mert úgy akarta ez a
szeszélyes márcziusi nap.
– Jó napot Mary. Hát még itt van? Azt hittem régen haza utazott.
– Holnapután megyek. Maga mikor jött meg?
– A mult héten. Várjon! – és Oszkár bement az üzletbe. Úgy örült, hogy
van már a kinek virágot válasszon, aztán egyszerre igen, igen jó kedve
lett és derűs hangon tíz szál fehér szegfűt kért a kisasszonytól.
Tíz szál üde, fehér, illatos szegfűt nyujtott át Marynek diadalmasan,
mintha ez lett volna a legnagyszerűbb gondolat, a mely ennek a ragyogó
napnak a melegében termett.
– Na, most hova megyünk? – kérdezte aztán.
– Hogy érti azt, hogy hova menjünk? Én látogatóba megyek egy barátnőmhöz
és nagyon örülök, ha elkisér.
– Ugyan egy ilyen szép napon. Jöjjön inkább velem ki Halenseeba. – Olyan
kedves hangon kérte, hogy Marynek mennie kellett.
– Jó, nem bánom – mondta Mary – de délután öt órára visszajövünk, mert
akkor találkám van Helénnel a műterem előtt.
– Esküszöm, hogy öt órára ott lesz. Nem is hiszi mennyire örülök, hogy
találkoztunk. Siessünk, jön már az autobuszunk.
Oszkár szaladni kezdett a megálló felé, víg volt, mint egy gimnázista,
olyan víg, hogy még a kalauz is megvárta a kedvéért Maryt, a ki aztán
maga sem tudta hogy, egyszerre csak fennült a pöfögő, sárga szörnyetegen
és a mi még tiz perczczel előbb lehetetlennek tünt volna fel, Halensee
felé ment Oszkárral, egy csokor fehér virággal a kezében.
A következő állomáson a kocsi teljesen megtelt vasárnapi közönséggel, de
mintha ünnepnapokon megnőne a közlekedési eszközök befogadóképessége, a
kalauz atyai hangon biztatta az utasokat. – Tessék beljebb menni a kocsi
még üres.
– Nézné meg az én zsebemet, ha üreset akar látni – mondja egy úr – bár
az lenne úgy tele mint ez a jármű.
– Na hallja – kedélyeskedik a szomszédja – maga a fél Berlint zsebre
szeretné vágni.
Erre mindenki nevet, Oszkár is nevet és az általános jókedv ráragad
Maryre is, lassan magához tér és örülni kezd a kirándulásnak. Elfelejti
azt, a mi őszkor volt, elfelejti a hosszú, hosszú telet, a mely egyetlen
egy levelet sem hozott számára attól, a kit szeretett, csak azt tudja, a
mi ma van. Holnap talán ismét vége mindennek, holnap talán újra kezdheti
a lemondást, de most Oszkár viszi őt el a tavaszba, messze viszi és ma
estig az övé lesz egészen.
A tóparti vendéglő erkélyén ebédeltek a napfényben. Elhagyatott, csendes
volt körülöttük minden, csak délután volt látogatott Halensee és este
zsúfolt a vendéglő, mikor a kivilágított tó partján felvágottat lehetett
enni és nehány elfogyasztott pohár sör fejében élvezni a tűzijátékot.
Egy ebédet fizetni a napfényért, azt igen soknak találja minden berlini
zseb, különösen mikor a fák alatt olyan jól el lehet költeni a hazulról
hozott elemózsiát, baráti és családi körben. Csak egy német ember tudja
igazán felfogni a vízhatlan galléros, szegesczipős, rucksackos vasárnap
délután költészetét.
Igazában azonban ez a vasárnap a Maryé volt, övé volt a napnak minden
apró sugara, a tó csillogása és a tavasz egész pompája.
Egy fehér asztalnál egyedül ült Oszkárral és ez az együttlét otthonos
melegséggel töltötte el őt. Fehér kezére hajtotta a fejét és az ujjai
belevesztek a sötét bőrkalapja alatt szőkén ragyogó hajába.
– Na, most mesélje el nekem, hogy volt Pesten – mondta az ebéd közben
Oszkárnak.
– Mire kiváncsi?
– Elsősorban arra, hogy milyen eredménnyel járt a jövőjét illetőleg.
– Minden jól sikerült, azt hiszem. Egy nagy vállalatnál kaptam állást.
– Mikor megy végleg el?
– Nem tudom még bizonyosan, de nemsokára, május elsején el kell
foglalnom az új állásomat.
– Örül?
– Nagyon örülök.
– Nem sajnálja az öreg Berlint egy cseppet sem?
– Nem, mert az, hogy elmegyek, az egy lépéssel ismét közelebb visz a
czélomhoz. Különben is meg van az a tehetségem, hogy könnyen tudok
elszakadni egy helytől és környezettől és fáradság nélkül hozzászokni
más helyhez és más környezethez.
– Én azt nem értem, nekem minden elválás fájdalmas, még a szoba is, a
melyben laktam és minden bútor, a melyet használtam az enyém lesz
egészen.
– Igen, mert átadja magát erősen a benyomásainak és mindig rabja a
hangulatainak. Pedig lássa Mary, az embernek nem szabadna olyan bőkezűen
bánni a ragaszkodásaival és az érzéseit meg kell őriznie a saját nagy
boldogsága számára.
– Maga olyan feltétlenül hisz abban az eljövendő boldogságban? –
Kérdezte Mary és gúnyosan előretolta kicsit az alsóajkát.
– Igen, feltétlenül hiszek benne, mert szükségem van erre a hitemre, ez
ad erőt a munkához. Már egész kis fiú koromban mindig kerestem valakit,
a kihez a gondolataimat fűzzem és apró gimnázista szerelmeim taníttatták
meg velem a számtant vagy latint. Később, ó még alig voltam tizenhat
éves, ez már nem elégített ki, nyitott szemmel akartam az életet járni,
tudni akartam minden mélységét és akkor át kellett látnom ezeknek az
érzéseknek mulandó és kicsit nevetséges voltát. Semmim sem maradt,
nyugtalan, mélázó, türelmetlen fiú lettem, untam a gyermekségemet és
csak nehezen tudtam tanulni. Ezerszer kellett elmondanom magamnak, hogy
nem szabad megbuknom, még az egyetemen is és így tettem le a vizsgáimat.
Aztán kikerültem az életbe, a saját munkámra voltam utalva, attól
függött a megélhetésem és akkor megváltoztam egészen. Mert minél több
piszokkal találkoztam, minél inkább elfogott az undor az alacsony,
mulandó érzések láttára, annál inkább nőtt bennem a hit, hogy a sors
valami szebbet tartogat számomra. A szerelem csak nem merülhet ki az
árúházi lányokkal töltött estékben, és nem ölheti meg vágyakozásunkat a
flirt, a mely rövid időre egy-egy asszonyhoz, vagy leányhoz fűz. Nem az
erkölcsösségem lázadt fel mindezek ellen, higyje el, hanem az egyszerű,
természetes emberi érzésem. Tudom, hogy egyszer találkozom majd
valakivel, a ki be fogja tölteni a gondolataimat és a kivel gyönyörű
lesz a munka és a küzdelem.
Nem nézett Maryre, halkan, kicsit elfogódva mondta el mindezt, mint az
olyan ember, a ki magáról nagyon ritkán beszél és egyébként is keveset,
de azért már magában kiformálta és kicsiszolta gondolatait és nézeteit.
– Mondja még soha sem szeretett senkit? – kérdezte Mary.
– Ó igen, tetszett nekem ez is, meg az is, de mindig elűzött az élet és
mert utólag nem sajnáltam, abból láttam, hogy egyik sem volt az igazi.
Az igazinak úgy kell jönnie, mint a sorsnak magának, hogy ne lehessen
másként tenni, mint magamévá tenni őt örökre. Akkor nem lehet majd sem
okoskodni, sem magyarázni, ott nem lehet helye meggondolásnak, az
fátumszerűen fog jönni és magával visz ellenállhatatlanúl. – Oszkár
elhallgatott, a csillogó vizet nézte és az apró hullámok játékát.
– Mire gondol most? – kérdezte egy idő mulva Mary.
– Arra, hogy milyen jó, hogy mi ma találkoztunk, szép megint együtt
lenni, szeretek magával beszélgetni. Magával tudok is. Nem is hiszi
milyen sok, sok gyengédség árad a lényéből.
– És mégis ma talán utoljára látjuk egymást az életben.
– Ne beszéljen olyan csúnyákat kérem.
Oszkár kinyujtotta a kezét az asztalon át és Mary beletette a magáét, az
Oszkár széles ökle összecsukódott és csak a Mary leghosszabb ujjának
körme látszott ki akkor.
– Milyen jó is lehet boldognak lenni – mondta Mary eltünődve, a fejét
kicsit félrehajtotta és behunyta a szemét.
– Miért is nem az? férjhez kellett volna mennie Mary, higyje el. Miért
is nem tette? ne haragudjék, ha kérdezem.
– Nem haragszom, most már úgyis késő, eddig nem mentem, mert nem
szerettem senkit. No meg nem is igen kértek meg.
– Nem kérték meg, mert nem akarta, hogy megkérjék, az egy kicsit a nőtől
is függ és én magának még azt sem hiszem el, hogy így is nem kérték meg
sokan.
– Egyszer igen, egy régi jó barátom. Hat éve. Azt mondta újra eljön, sok
év mulva megint eljön értem, ha addig nem megyek férjhez máshoz. Most
nálunk járt, a papa írta, és ha haza megyek, meglátogat ismét.
– És most hozzá megy feleségül?
– Nem, azt hiszem nem, azaz, hogy bizonyosan tudom, nem. – És lassan
kihúzta a kezét az Oszkár kezéből.
Sétára indultak ebéd után, először a villák között mentek a szép, széles
úton, aztán neki vágtak az erdőnek.
– Itt nem is érzi az ember a tavaszt – mondta Mary – nem szeretem a
fenyőfákat, örökké egyformák, ősszel kicsit kopottabban, tavasszal
üdébben zöldek, de szúrósak és ridegek mindig.
– Ezek a német fenyők nem is fenyők Mary, de egy igazi, nagy fenyőerdő
talán nekem épen a legszebb.
– Én azt sem szeretem, mindig egy hidegen csipkézett, gótikus templom
jut az eszembe, ha azok alatt a sejtelmesen, fájdalmasan susogó, nehéz
fák alatt járok. Egy orgonazúgással telt, mindig félhomályos, szürke
falú templom. Én csak a napos templomokat és a gyöpös, lombos erdőt
szeretem, a melybe bejuthat a napfény és a tavasz is.
– Parancsoljon egy kis darab igazi tavaszt – mondta Oszkár és az út
melletti bokorról letört egy sárga csokros somvirággal rakott ágat.
– Köszönöm, milyen kedves, ennek majdnem legjobban tud örülni az ember,
mert az első bokor, a melyik nyílik. Nem olyan, nézze, mintha csak
rásütött volna a nap a kopasz ágakra és aztán minden napfoltnak ott
maradt az aranyos nyoma?
– Mégis csak mindennél szebb a tavasz.
– Magának talán Oszkár, a ki előtt nyitva még az élet, az én hangulatom
inkább az ősz hangulata már. Régen én is a tavaszt szerettem, akkor
nekem is az volt a legszebb nap, a melyen gyáván, félénken kinyilt az
első somvirág, a mikor még nagyot vártam a rózsaszínen virágzó mandula
fák alatt, nagyot, mindig nagyobbat egész addig, míg az utolsó almafa
virágai is lehullottak. Most már az őszt szeretem, a haldokló erdőt, a
zöldes-sárgavörös leveleket, a melyekre rá van festve az egész
természetnek minden bűbája, minden tragikuma, minden bölcsesége. Az őszi
kikerics az én virágom, finom alakjával, melankolikus bájjal telt
szineivel, úgy kifejezi mind azt a vágyakozást, a tiszta, a légies, az
elmulás után, a milyet csak a nyár minden szenvedélyét átélt, letarolt
mező érezhet. Az a mező, azokkal a szomorú, finom virágokkal az enyém
egészen.
– Mary miért olyan levert ma? mindezt olyan szomorúan mondta és úgy
remeg a szája széle, mintha sírni akarna.
– Nem, igazán nem vagyok sem szomorú, sem levert, nagyon, nagyon jól
érzem magamat.
– Ne mondja azt, nekem úgy fáj, mikor annyi lemondással mosolyog. Maga
okos, kedves, jó és nagyon szép. Miért nem örül a tavasznak?
– Mert mi ezen a napfoltos erdei úton, mindig csak az elválás órája felé
megyünk és én mondtam már magának, hogy nekem fájnak az elválások.
Oszkár ránézett Maryre, a ki a fehér, már kicsit hervadó szegfűkbe
temette az arczát. Oszkár nem tudta, hogy mennyire szereti őt Mary, de
azt látta, hogy nagyon szomorú. Megfogta a kezét, megsimogatta,
megcsókolta, aztán lehajolt hozzá, benézett a kalapja alá és úgy mondta
– higyje el Mary, nekem is ebben az egész nagy Berlinben csak magától
fáj a bucsú.
– Ó istenem maga még nagyon fiatal és olyan könnyen felejt.
– De miért felejtsem el, nem maradhatunk mi jó barátok Mary?
Barátság, nagy, szép és ritka dolog, Castor és Pollux jut eszünkbe, a
Schiller Bürgschaftja, Patroklos és Achilles és több irodalmi, meg
történelmi példa, de a szó igazi értelme olyan távol áll tőlünk.
Barátunk mindenki, a kivel egyszer véletlenül bizalmasak voltunk,
barátunk, a ki egyszer leült enni az asztalunkhoz és barátságunkat
kináljuk mindazoknak, a kik szerelemmel szeretnek és a kiket nem tudunk
viszontszeretni.
Legyünk jó barátok! mennyi mélységes keserűséget jelent ez azok számára,
a kik reménytelenül szeretnek. Mary egészen átérezte ezt a keserűséget,
ha ő férfi és Oszkár a nő, most nagyon szépeket beszélt volna a csendes
erdőben nagy szerelméről, így csak a fejét rázta szomorúan.
– Én nem tudok a maga barátja lenni Oszkár… És most menjünk gyorsan
hazafelé, különben elkésem a találkámról. – Nyugodtan akart beszélni, de
a szeme mégis tele lett könnyel és a felső ajka reszketni kezdett az
elfojtott sírástól.
Oszkár még mindig a kezét fogta és nem tudta, hogy most mit tegyen.
Régen hozzászokott, hogy szeretik őt a nők, de eddig nyugodtan ment el
mellettük mindig, Mary volt az első, a ki megzavarta. Nem szerette, ha
nem látta, elfelejtette, de ha mellette volt, ha látta a szőke haját,
hallotta a hangját, ellenállhatatlanul vonzotta lényének szomorú, finom
melegsége, a mely elömlött az arczán, a kezén, az egész alakján.
Elvesztette a fölényét vele szemben mindig, mert Maryt sokkal okosabbnak
és többnek érezte magánál, nem tudta elhinni, hogy ez a leány szereti
őt. A mai napnak pedig nagyon örült és most Mary könnyes szemmel és
hallgatagon ment mellette, megszorította a kezét erősen. Mary megállt,
és felnézett rá és Oszkár megint nem tudott egyebet tenni, magához
ölelte, úgy mint télen a Frohnai úton, megsimogatta a haját, az arczát
és megcsókolta könnytől nedves szemeit.
– Én igazán nem akartam bántani magát Mary.
– Tudom, tudom. Miért is szólítottam meg ma, miért nem mentem el maga
mellett észrevétlenül? Mi már egyszer elbúcsúztunk deczemberben, nem
kellett volna mindent újra kezdenem. De azért ne csináljon olyan szomorú
arczot Oszkár, maga nem oka semminek… Maga eljött az életembe, mert
egyszer jönnie kellett, mert enélkül nem lett volna teljes az én sorsom.
Nézze én nem sírok és nem is vagyok szomorú már. Mi találkoztunk,
magának tetszettem én egy kicsit, én szerettem magát nagyon, ez az
egész. De most tavasz van és maga szépnek talál, öleljen meg hát erősen.
Jobb egy óráig boldognak lenni, mint elégedettnek egy életen át, úgy
mondtam régen mindig.
Magának az életem úgysem kell, nem szeret, nem baj, de adja nekem ezt az
órát egészen.
Az Oszkár mindkét kezét fogta, úgy beszélt hozzá, felnézett rá a
lelkével, a szívével, aztán ráhunyta a szemét erre a pillantásra. –
Mindegy, minden mindegy – gondolta, félrehajtotta kicsit a fejét,
mosolygott, végtelenül megható volt így, aztán várt, várta mindazt, a
mit a tavasztól, a mit az élet minden tavaszától csak várni lehet.