Másnap kint ebédelt Oszkár Buschéknál, de Mary egy pillanatig sem
lehetett egyedül vele. Arthur bácsi teljesen lefoglalta. Töviről-hegyire
el kellett mesélnie mozdonyának egész történetét.
Délután uzsonna volt Bettina néninél és egy csapat vendég már három
órakor megérkezett. Korán jöttek és rendesen vacsorára is ott maradtak
mindnyájan, mert elvégre nagyon nagy utat kellett megtenniök, a míg
kiértek.
A lányok asztalt terítettek az üveges tornáczon és Oszkár nézte őket.
Mary lassan, finoman mozgott a könnyű rozsdarózsaszín ruhájában, Helén
világoskék szövetbe préselve, lihegett, szaladgált, a haja leesett, az
arcza vörös lett és fényes.
– Olyan vagy, mint egy molett gazella – mondta neki tréfálkozva Oszkár.
– Mindjárt leöntlek – és Helén magasra emelte a vizeskorsót. – Hát Mary
milyen? – kérdezte aztán.
– Mary, Mary mindenesetre egészen más, mint te, két fejjel magasabb és
tíz kilóval könnyebb.
– Ne engem sértegess, a hasonlatot halljuk.
– Mencsikofnak igaza van, ő olyan…
– Helén! – szólt ki Bettina a nappaliból
Helén beszaladt. Mary megállt egy csészével a kezében és Oszkárra
nézett.
– Mint egy rózsaszinű orchidea – mondta Oszkár halkan, Mary a nagynénje
vendégei között csábítóan szép volt.
Helén visszajött. – Nos, Mary, olyan? Különben ki az a Mencsikof?
– Te még azt sem tudod, Mary nem mesélt a hódításáról? – kérdezte
Oszkár.
– Nem. Mary, most igazán haragszom.
– Majd este elmondom, – mondta Mary. – Most hívd őket uzsonnázni.
A nyolczvanhárom éves Baumanné ült a háziassony mellé az asztalfőre. Tíz
élő gyermeke volt. A legfiatalabb leánya, Anna, ült mellette és
vigyázott rá, az is megvolt már negyven éves.
A Mary szomszédja, Jörgenné is az ő leánya volt, nagy erős nő, feszes
ruhában, czvikkerrel az orrán. Hat felnőtt gyermeknek volt az anyja és
sokat beszélt az ifjúság neveléséről.
A Bettina néni szomszédasszonya Frau Professor Röderich egyetemi
tanárné, harisnyát kötött a fia számára és a kötőtűk néha nekiütődtek
arany-gummi öve szecessziós női fejjel díszített csatjához. Az ő fia is
nagy lehetett már, legalább a harisnya arra vallott.
Sokan voltak még ilyen asszonyok, egyik rosszabbul öltözve és fűzve,
mint a másik. Mindnyájan három-négy csészével ittak a híg, takarékos
német kávéból és két nagy tál czukorral bevont édes sütemény fogyott el.
Egy nyugalmazott gimnáziumi tanár, Oszkár és a háziúr képviselték a
férfiakat, ki-ki a maga módja szerint.
A társaság központja az az őszhajú, vastagujjú, kövér, köszvényes kezű
öreg nő volt, a ki a háziasszony balján ült. Frau Petersennek
szólították nagy tisztelettel az asszonyok.
Ő Maryt is érdekelte, okos, fiatalos fényű, kék szeme átvilágított a
szemüvegén. Hatvan éves lehetett, húsz éve volt már özvegy. Majdnem
állandóan utazott, most Ausztráliába készült. Mindig egyedül ment. –
Nekem senkim sincs a világon, mindegy hol, mikor és hogyan ér utól a vég
– szokta mondogatni. A családjáról és viszonyairól keveset beszélt, csak
az utazásairól szeretett mesélni.
Az asztalnál nem igen jutott szóhoz. Ott kiki a saját szomszédjával
vitatta meg a gyermeknevelésre, lakás- és fűtésviszonyokra vonatkozó
fontos kérdéseket, de későbben a kis fogadószobában körülülték az
asszonyok az alacsony, kényelmetlen, kék bársony székeken, hogy mindenik
kérdezzen valamit.
Szinte megható volt látni a sok vöröskezű, dolgos asszonyt, a mint
műveltségüket igyekeztek kiegészíteni. A magyar származású Bettina néni
finoman és fölényesen mosolygott. Mary egy ablakmélyedésben állt, a
férfiak a szomszéd szobában beszélgettek.
– Frau Petersen, beszéljen nekünk a theosophiáról – kérte Jörgenné. –
Most újra olvastam róla, szeretném, ha megmagyarázná.
Az öregasszony pedig magyarázni kezdett, nyugodtan és világosan, mint
egy lexikon, melegen és szeretettel, mint egy nagymama. Széles, kövér
arczában világított a kék szeme, két keze a zizegő selyem ölében
nyugodott.
– Frau Petersen, meséljen az ázsiai halottégetésről, multkor Wolféknál
olyan érdekes volt – mondta egy másik asszony.
– És múmiákról, meg Egyiptomról – kérte Baumann Anna.
– Frau Petersen, melyik népet és országot szerette a legjobban? –
kérdezte Helén.
– Közép-Olaszországot és Párist.
– Miért?
– Mert Közép-Olaszországban a legvidámabbak és Párisban lehet leginkább
megismerni az embereket.
– És milyen gyönyörűek, finomak ott az asszonyok – szólt közbe Bettina
néni.
– De könnyelműek – jegyezte meg Frau Professor Röderich, aztán közelebb
emelte kötését a lámpához, mert elérkezett a sarokapasztás kényes
részéhez.
– Nem könnyelműbbek, mint másutt, – mondta az öreg Petersenné – csak
talán más módon azok, ha azok. Az irodalomban látszanak a legjobban a
különböző árnyalatok. A német házasságtörő regények hősnői, mindmegannyi
szentimentális mártír követik el a bűnt, a franczia regényekben
szeretetreméltón, bájosan, kicsit mindig szatirikus világításban
vétkeznek. Csalni azonban egyformán csal ez is, meg az is, még a nagyon
tragikus orosz Karenin Anna is.
– Milyen boldog ön, hogy annyi mindent látott és hallott – mondta
Jörgenné. – Én egész életemben csak a férjemért és gyermekeimért
dolgoztam, olvasni is alig értem rá.
Frau Petersen egy pillanatig az ölébe nézett, aztán felemelte a fejét és
talán a szeme is könnyes volt.
– Boldog én? És ezt maga mondja, édes lányom, a kinek férje és szép
gyermekei vannak? Nekem mondja, a ki az uramat, két felnőtt fiamat és a
tizennyolcz éves lányomat temettem el? A legnagyobb kincs egy asszony
számára, a mit a sors adhat neki, a férje és gyermekei, a fiai, a lányai
és a kis unokái. Ha nekem csak egyetlen egy kis unokám volna! Dolgozzék
csak a férjéért és gyermekeiért, csendesen, elvonulva és legyen
meggyőződve, hogy nagy boldogság jutott magának osztályrészül.
– De, Frau Petersen, hogy mondhat ilyet? Hiszen ön küzd a leglelkesebben
a női emanczipáczióért. – Baumann Anna mondta ezt, nagyon önérzetesen.
– Igen, az elhagyatott, csalódott, egyedülálló nők számára. Azoknak
követelni kell a jogokat, hogy vigaszt találjanak a munkában és a
társadalmi érvényesülésükben, úgy mint a férfiak. De a boldog
asszonyoknak nincs is szükségük azokra a jogokra. Hallott-e már valaki
nőt, a ki a kis gyermekét hordta a szíve alatt, választói jogra vágyni?
Látott-e már valaki szerelmes leányt dolgozni, küzdeni, kívánni? Nem!
soha senki sem látott. A női emanczipáczió nem más, mint egy nagy, nagy
elégedetlenség. Mi más fából vagyunk faragva, mint a férfiak, lehetünk
épen olyan eszesek és tehetségesek, de gyengébbek, sokkal gyengébbek.
Nekik mindig első a munkájuk, nekünk a szerelmünk. Minket az anyaság
puhává, álmodozóvá tesz, bennük a tudat, hogy apák lesznek, újabb
tetterőt és ambicziót ébreszt. A női emanczipáczió egy nagy
elégedetlenség, azoknak az elégedetlensége, a kiknek számára nincs nagy
szerelem, család és rózsaszínű bőrű, kicsi gyerek. Istenem, hiszen még a
legerősebb asszony is beteg egyszer minden hónapban, a mikor érzékeny,
mikor gyengédségre és kényeztetésre vágyik. Ha lányom lenne, úgy
nevelném, hogy egyedül is megállhassa helyét az életben, hogy mindig
találjon megelégedést a munkájában, de ha szeretne és boldog tudna
lenni, ha anya akarna lenni, ha kis unokát akarna adni nekem, ha…
Istenem, ha nekem csak egy kis unokám volna. Van-e nagyobb,
csodálatosabb egy olyan kis jószágnál? Hiszen a nagy életismerő
renaissence festők is egy gyermekfejben tudták kifejezni a világot
megváltó szeretetnek és szenvedésnek minden mélységét.
Az asszonyok nem feleltek, a szobában csend volt, csak a Frau Professor
Röderich kötőtűi verődtek önérzetesebben és gyorsabban egymáshoz.
Kint esett az eső, a kertkapuig vezető kövezett úton nagyot koppantak a
nehéz cseppek. Mary az esőt nézte, némely csepp ernyedten, fáradtan
folyt szét a fényes úton, egy-egy azonban kis tornyocskában csapott
vissza, a melyen ragyogva világított át egy pillanatra az utcalámpa
fénye, aztán eltűnt az ellenállás kicsi tornyocskája és a makacs csepp
is belefolyt a többibe az elmúlás nedves kövezetén. Kis csepp, nagy
csepp, fáradt csepp, bátor csepp, egyik úgy, mint a másik. Elmúltak
mind, de a tornyocskákon mégis átvilágított a lámpa ragyogó fénye, mégis
aranyos volt egy pillanatra a deczemberi esőcsepp, a mely a végtelen,
szürke égből hullott.
– Játszszék nekünk valamit – mondta a háziasszony Frau Petersennek.
Az öregasszony a zongorához ült. – Mit játszszam?
– Mendelsohnt nekem – kérte Helén.
Oszkár bejött és búcsúzott. Mary kiosont a szobából és nagy
esőköpönyegben az ablak alatt várta őt.
Benn játszani kezdte az öreg asszony vastag köszvényes ujjaival az
édes-bús melódiát, német zenét, a német asszonyoknak.
Mary hátra hajtotta a fejét és az eső az arczába esett, úgy mint
gyermekkorában régen. A nagy Starnbergi-tóra gondolt, meg hosszú
kószálásaira egyedül, mikor néha hangosan kellett verseket mondania és
aztán lerohanni a hegyoldalon. Milyen messze, messze volt mindez már!…
– Elkísérem az állomásig – mondta, mikor meghallotta az Oszkár
sárczipőinek löttyenését a nedves lépcsőn.
– Ebben az időben?
– Az idő mindig olyan, a milyen a hangulatunk. Nekem ma szép.
– Hiszem, hogy gyönyörűnek találja, a mint látom, még a fekete
selyemczipőit is feláldozza.
– Nem akarja, hogy menjek?
– Sőt boldoggá tesz.
– Akkor mit törődik a czipőimmel, mikor a feje felett Mendelsohnt
játszanak és én boldoggá teszem.
– Kérem ne gunyolódjék. Sajnálom, hogy nem ajánlhatom fel a
sárczipőimet, de túlságosan nagyok.
– Köszönöm, úgysem fogadnám el, maga tudom sajnálná a lakkczipőit. Most
azonban induljunk. Nem gondolja? Másként lekésik a vonatról.
– Gyerünk hát. Nem fázik meg? A lába teljesen át fog ázni.
– Nem, nem fázom meg.
A kertkapu bezárult mögöttük és ők kinn voltak az elhagyatott frohnaui
utczán.
Oszkár beszélt, megköszönte, hogy Mary várta őt tegnap, örült, hogy
akkor nem volt ilyen rút idő. Elmondta milyen gyönyörű volt a ragyogó
napfényben a rohanó mozdonyon és milyen pompás volt hazatérni a jól
sikerült, kipróbált géppel. Ezeket mondta, de semmi olyat, a mit Mary
várt.
Oszkár még zavarban sem volt, ő tisztán hangulatnak tekintette azt, a mi
az Eriksenné estélye után a berlini vonaton történt. Egy meleg emléknek,
egy érzésnek, a mely egyszer jön, aztán eltünik örökre.
Mary okos volt, jó és nagyon szép, Marytől szeszély volt csupán, a
melyért nem akarta bántani, még emlékeztetni sem arra, hogy egyszer
magához ölelte gyönyörű fejét.
Pedig olyan szomorú idő volt, a mely mindig közelebb űzi egymáshoz az
embereket és ha egy más lány megy Oszkár mellett, egy olyan lány, a kit
kevésbbé tisztel, de sokkal jobban szeret, azt a lányt bizonyosan újra
megcsókolja egyedül az esőben, az estében.
Mary szótlanul ment mellette, a nedves kavics csikorgott a lába alatt és
vékony cipője egészen átázott.
Kiértek a villák közül, az állomás már közel volt, egy kis erdő, nehány
üres telek, aztán vége.
– Mikor jön ki újra? – kérdezte Mary.
– Nemsokára, azaz hogy… Nem szóltam, hogy elkerüljem a búcsúzkodást és
csak utólag akartam megírni, de magának bevallhatom. Holnap este
hazautazom Budapestre.
– És nem jön vissza többé?
– De igen, márczius végén, most jön karácsony, februárban van a hugom
esküvője, addig szabadságot kaptam a gyártól. Itt különben is befejeztem
a dolgomat, most már otthon kell állás után néznem. Ha sikerül munkát
kapnom, akkor már csak csomagolni és búcsúzni jövök vissza.
Mary megállt, nem bírta, nem akarta elhinni azt, a mit most hallott.
Megfogta az Oszkár kezét, átfogta szorosan a két kezével és minden
könyörgéssel a hangjában mondta: – Ne menjen el, ne menjen el, Oszkár!
– Mennem kell – mondá Oszkár és csodálkozott.
Mary beletemette az arczát a kezeibe és sírt. Este, sötétben egyedül
volt azzal, a kit olyan nagyon szeretett, nem tudott ő most magán
uralkodni.
– Mary, mi baja?
– Semmi, semmi, már igazán semmi – felemelte a fejét, rámosolygott
Oszkárra, az útszéli lámpa az arczába világított épen, még egyszer
megnézte őt Mary. Annyi kemény életerő volt a vonásában, olyan tiszta
kilátás a hideg kék szemében.
És ő szerette, úgy mint egy váratlan ajándékot, mint a kis gyermekek a
karácsonyt.
– Isten vele. Most már mennem kell haza – mondta és odanyujtotta
búcsúzóul mind a két kezét.
Oszkár megcsókolta, előbb az egyiket, aztán a másikat és míg a Mary
esőtől, könnytől nedves, hideg keze belesimult a kezébe, érezte ő is,
hogy nehezebb az elválás ettől a leánytól, mint gondolta.
– Viszontlátásra Mary.
– Viszontlátásra.
Egy lélek sem járt az úton, a fenyők mélyen, szomorúan zúgtak.
Mary mosolygott és Oszkár magához ölelte és megcsókolta búcsúzóul.
Mary mikor hazaért, azt izente, hogy a feje fáj és nem ment le a
vacsorához.
Behunyt szemmel feküdt a szobájában a pamlagon. Kinn szél kerekedett, a
kopasztörzsű fenyők a ház körül haragosan hajlongtak, mintha csak az
esővel harczolnának, mert nem esik zsinóregyenesen, hosszú, merev
törzseikkel egyirányban, hanem össze-vissza, szeszélyesen, a mint a
deczemberi vihar parancsolja.
Mary nem hallotta a szelet és nem törődött az esővel, ő csak egyet
tudott, a mit makacs, kegyetlen kitartással ismételgetett folyton
magának, azt, hogy Oszkár elmegy. Eszébe jutott, a mit Eriksenné
mondott:
– Megölelt, megcsókolt, nagyon boldog voltam és másnap elutazott!
Elutazik, messze megy és Mary talán soha, de soha sem fogja őt újra
látni.