Deczember elején a nagy szerelőcsarnok utolsó fülkéjében állt a mozdony,
a melyet Oszkár tervezett és rajzolt és a mely az ő próbamunkája volt.
Majdnem öt hete, mióta az alkatrészek elkészültek és a hatalmas gép
szerelés alá került, Oszkárnak minden idejét és gondolatát lefoglalta.
Kora reggeltől késő estig dolgozott, rendelkezett és a vasárnapot is a
gyárban töltötte egyedül a rajzaival.
Az Eriksenné estélye óta egyszer sem volt kinn Frohnauban és Maryről is
megfeledkezett egészen.
Most végre elkészült a mozdony és csak nehány nap választotta el első
útjától.
Oszkár büszkén nézte, vizsgálta a műszereket, miközben a munkások az
utolsó kalapácsütéseket tették.
A gyár igazgatójától megjött az utasítás, hogy szombaton délután a
stettini vonalon próbálják ki az új gépet.
Oszkár nagyon boldog volt, szerette volna valakivel közölni az örömét és
azért ott a zajban, a füstben, a térdén megírta Frohnauba, hogy
szombaton délután arra fog elmenni új mozdonyával.
Szombaton két órakor az egész gyárban szünetelt a munka. A mozdony be
volt fűtve, Oszkár kipirult arczczal, gyöngyöző homlokkal rendelkezett,
az igazgató és gyárvezetőség körülvették a gépet.
A munkások sorfalat álltak a csarnok két oldalán. Mindenki látni akarta
a gép távozását, a melynek mindnyájan dolgoztak egy-egy alkatrészén és a
mely így mindnyájuké volt.
A gép lassan indult meg a csarnok mélyéből. A felvigyázók előreszaladva
nyitottak számára utat a kitárt kapuk felé és a mozdony prüszkölve,
fujva, fütyülve ért ki a napfényre, a gyár népe pedig hangos éljenzéssel
búcsúzott tőle.
Oszkár a tüzelőtéren állt előrehajolva, figyelte az utat, vizsgálta a
szerelvényt és kék vászonsapkás feje, a gyárilányok vágyó pillantásaitól
kísérve, eltűnt a messzeségben.
Ő nem látott és nem hallott semmit, számára az egész világ az a kis
tüzelőtér és az a nehány műszer volt, a melyek előtt szigorú vizsgáját
tette le. Ő alkotta a hatalmas gépet, neki is kellett először
kipróbálnia, rohanva a fényes sínpáron, mielőtt átadnák hivatásának,
hogy vidám és szomorú embereket, jó és rossz híreket vigyen az élet
egyik állomásáról a másikra.
Frohnau előtt, a nyilt pályán, meghúzódva a töltés mellett Mary várta
Oszkárt. Már reggel bement volt Berlinbe, délben titokban jött vissza és
azóta várt.
Gyönyörű őszi nap volt, a milyenek deczember elején szoktak néha lenni,
mikor a későn beálló tél előtt a nap mégegyszer és utóljára tisztán,
melegen ragyog a kék égen.
Mary régen várt, de nem lett türelmetlen, öt hét óta megszokta már
nagyon várni és hiába várni.
Az első vasárnap a hangverseny után végig várta a Berlinből jövő
vonatokat mind. Szívdobogva, mindig új reménynyel leste a kupéajtók
nyilását, azt hitte, el kell jönnie Oszkárnak, biztosan hitte.
Emberek érkeztek, kiszálltak, elsiettek, a vonatok már kivilágítva
robogtak el Mary előtt és ő még mindig várt, hét óráig várt arra, a
kiről azt hitte, hogy nem hagyhatja őt aznap egyedül.
Van-e szomorúbb a hiába való várásnál? Mikor a pillanatok is
jelentőséget nyernek és mikor mégis nyugodtan nézünk szembe azzal, hogy
egy–két–három óráig is elállunk egy helyben mozdulatlanul, ha csak a
legparányibb reményünk van arra, hogy eljön az, a kiért minden türelem
és szenvedés semmi nekünk.
Oszkár nem jött és Mary fáradtan, kifosztva, szomorúan ment haza. A
következő vasárnap már nem várta az állomáson, csak rágondolt
szünetlenül, mint minden más napon is egész héten át. Dolgozni nem
tudott, alig, alig ment be Berlinbe és akkor sem a műterembe,
legszívesebben az utczákon bolyongott, Oszkárt kereste, kereste ott is,
a hol tudta nem találja és mindig azt remélte, hogy mégis feltűnik majd
magas alakja az emberek között.
A harmadik vasárnap is eltelt és Mary régen tudta, hogy nincsen joga úgy
várni Oszkárt, mint azt, a ki őt szereti. Kedves volt hozzá az Eriksenné
estélyén, mert féltékeny volt kicsit Mencsikofra és megcsókolta, mert
hangulatos, gyönyörű este volt, megcsókolta úgy, mint Lolót és
bizonyosan már nagyon sok nőt.
– Mi van vajjon Oszkárral? – kérdezte ebédnél Arthur bácsi.
– Nem tudom, – mondta Helén – ilyen sokáig még nem maradt el soha.
Akkor már aggódott Mary és bizonyosra vette, hogy valami baja történt,
nagyon sápadt lett és a gyárban szeretett volna utána kérdezősködni.
Aztán megjött a kártya és vele a vigasz. Él, egészséges! Csak azért nem
jött, mert sok dolga volt és Mary szombaton várta, várta a töltés
mellett, hogy legalább arra menni lássa.
Két bükkfa állt az út mellett, rajtuk volt még a sok száraz levél és úgy
nyujtogatták egymás felé sárgán zizegő ágaikat. Fáradt színű füvön állt
Mary, barna, száraz, szúrós virágok között. Letépett egyet, azt hitte le
fog hullani, de a virág megtartotta bársonyos, párnás fejét.
– Ezek a nyár múmiái, – gondolta – ezekből minden lehullott már, a mi
meg tudott halni. Igy maradnak most a hó alatt tavaszig, akkor
mégegyszer megnézik a napot, aztán meghalnak, eltűnnek egészen.
Soká nézte a szúrós virágokat, magát hasonlította össze velük és szedett
belőlük egy csokorral. Tele volt már a keze barna virágokkal, a mikor
egy füttyöt hallott és felkapta a fejét. A szíve nagyot dobbant, a
napon, a fényes síneken a lokomotiv közeledett. Jön! Tágra nyitotta a
szemeit és akkor már el is robogott mellette a hatalmas gép. Csak egy
kék alakot látott, egy kis gépészsapkát, de Oszkár volt mégis és a kék
sapka az ő szőke fejét fedte. Aztán újra várt. Várta, a míg visszatér. –
Az egész nem lehet több, mint egy félóra – gondolta és nekidőlve egy
fának, a távolba nézett. Zsebkendőjét a kezébe fogta, integetni akart,
ha feléje fordulna az Oszkár kéksapkás feje.
Lemenőben volt már a nap, a levegő fehér köddel kezdett megtelni, mikor
végre feltűnt a mozdony. Gyorsan jött, egész közel ért Maryhez.
Oszkárnak nem volt már szüksége a nagy vigyázatra, minden rendben ment
és ő a vaskorlátnak dőlve a vidéket nézte.
– Talán engem keres – gondolta Mary.
– Itt vagyok, itt vagyok, várlak, – nevetett a boldogságtól és fehér
zsebkendőjével integetett. Oszkár meglátta, lekapta a sapkáját,
visszaintett, aztán eltűnt a messzeségben.
Mary elindult hazafelé, nagy kerülővel az erdő szélén. Egészen este
lett, néma őszi este, Mary lassan ment a barna fatörzsek mellett, egy
jött a másik után és a hold hidegen nézett le rájuk, mint egy tejüveges
éjjelilámpa. Az egész egy szép, mélabús könyv volt, minden barna, kopasz
törzs egy-egy barna sor, egy-egy barna, holdfényes, ezüstös sor.
Kis köpcös kökénybokor állt az út mellett, Mary megsimogatta az ágait, a
kesztyűjén át is érezte a tövisek szúrását és a könnyű fájdalom nyomában
nagy nyugtalanság szorította össze a torkát, iszonyú várakozásteljes
melegség.
A barna száraz virágokból szedett csokrára nézett. Nem, nem, ő nem volt
még a tavasz múmiája! Fehér lehellete eltűnt az őszben és ő nekiszaladt
a hervadásnak.