Félkettőkor gongoztak az ebédhez és Bettina néni kiosztotta apró, fehér
kezeivel a levest. Már több mint két éve élt Oszkár Berlinben és mindig
Frohnauba járt ki családot élvezni.
Jó ebédet kapott virágosan megterített asztal mellett és nem kellett
sürű, barna mártásos német húst ennie a polgári vendéglők foltos
abroszain.
Bettina néni körül minden kicsit ünnepélyesen tiszta, kényesen rendes
volt és vasárnap még Arthur bácsi is fehér mellényt vett a kedvéért.
Azért mégis csak a jó lelkű porosz gyáros maradt ő, a ki keveset törődik
külsejével és az a fehér mellény felesége harmincz évi zsörtölődésének
volt diadala.
Harminczegy éve ment Pestre Busch Arthur egy vízvezetéki berendezést
csinálni, akkor hozta magával a feleségét, és azóta vívták egymással
apró harczaikat.
Vitatkoztak ebéd közben a levesen, a spárgán, a húson, az időn, az
embereken, mindenen, a mi szóba került, miközben Helén apró történeteket
mesélt a tanítványairól, tanítónős szempontból nézve őket. Így volt
minden vasárnap, Oszkár jól érezte magát náluk, a bácsitól mindig újra
meg újra megtudta, hogy ő már igazán túlságosan elkényeztette a
feleségét, Bettina nénitől pedig, hogy férje javíthatatlanul zajos és
faragatlan. Azért nagyon kedvesek voltak mind a ketten.
Bettina néni különösen szerette Oszkárt, mert finom volt és szép, hiába
bosszantotta a férje azzal, hogy a német, szőke mamájához hasonlít
külsőre és természetre egyaránt.
– Hogyne – mondta Bettina néni, – tud is egy német olyan lenni, mint ő.
– Bár soha se is rendeztek volna be vízvezetéket Pesten, ugy-e öregem
ezt gondolod most? Akkor neked sem kellene egy ilyen némettel élned –
tréfálkozott vele olyankor a férje.
Bettina néni pedig megvetéssel mondta: Ugyan Arthur.
Ma is minden úgy volt, mint rendesen. Mary keveset beszélt, csak épen
ott ült, hogy Bettina néni még valamivel ünnepélyesebb legyen.
Mary Oszkárt nézte és azon gondolkodott, hogy hol látta már őt.
– Ugy-e, Oszkár szép fiú? – kérdezte Arthur bácsi, a ki észrevette, hogy
Mary nézi őt.
– De Arthur!
– Mintha nem találnád szépnek te is, hiszen olyan a külseje, mint egy
milliomosnak, pedig egész héten dolgozik. Mondja Mary, el tudja őt
képzelni kék munkászubbonyban, kalapácscsal kezében a pöröly előtt?
Ugy-e nem? Pedig egy évig mint munkás dolgozott a gyárában, a hol most
mérnök. Én láttam kalapálni, olyan volt mint Sigfried. Szőke és erős. Ő
nem szereti, ha erről beszélek, de én büszke vagyok rá nagyon.
Aztán letette Arthur bácsi a szalvétáját és aludni ment, ez volt
vasárnap délutáni szórakozása és Bettina néni megbotránkozva mondogatta,
hogy úgy tud aludni, mint egy napszámos, de azért ment vele ő is.
Megvolt a frohnaui vasárnapoknak a saját programmjuk és öt órakor ma is
bekopogott Frau Professor Röderich és sétára hivta őket. Bettina néni és
Helén mentek vele. Oszkár egyedül maradt Maryvel.
– Mondja – kérdezte Mary, – igazán munkás volt?
– Nem látja a kezeimen? Azokon viselem az emlékét – és Oszkár
odanyujtotta a kezét, a mely csakugyan túlnagy és széles volt az
alakjához.
– Furcsa – mondta Mary.
– Miért olyan furcsa az magának?
– Nem tudom, azt hiszem épen olyan lehetett olajosan és kormosan, a kék
munkászubbonyban, mint Rudolf herczeg a Mystères de Parisban, a mint a
Fleur-de-Mariet keresi, vagy mint a Daudet Jackja. Olvasta Jackot?
– Nem olvastam. Különben is már nagyon régen nem olvastam semmit.
– Nem olvas, hogy lehet az? Miért nem olvas?
– Mert egész nap a gyárban dolgozom, mig kiérek, a vonaton épen csak az
ujságba van időm belepillantani, este fáradt vagyok alig várom, hogy
ágyba jussak és mindjárt elalszom. Vasárnap pedig inkább sétálok és a
jövőről gondolkodom.
– És milyennek képzeli a jövőjét?
– Mit érdekli magát az én jövőm?
– Szeretném tudni, hogy egy olyan fiatal és egészséges férfi, mit kiván
magának az élettől. Én annyival idősebb vagyok, nekem elmondhatja, hogy
miről álmodik vasárnaponként.
Mary kedvesen, melegen nézett fel Oszkárra.
– Ne higyje, hogy olyan sok meggyónni valóm van, az én álmaim nem
bonyolultak. Most huszonöt éves vagyok, nyáron hazamegyek Pestre, valami
megfelelő állást keresek, még egy-két évig erősen dolgozom, aztán
feleségül veszem azt, a kit szeretek és együtt dolgozunk tovább. Még nem
ismerem azt a nőt, a ki a feleségem lesz, de tudom, hogy nevető szemű
lesz és bátor és együtt élvezzük majd mind azt a szépet, a mit most nem
érek rá megnézni és meghallani. A hónapos szobám helyett kedves otthonom
lesz és kis fiam, meg kis leányom. Erre szoktam gondolni vasárnaponként.
– És? – kérdezte Mary.
– És? És nincs tovább. Ez nekem elég az életre.
Marynek hihetetlenül új és érthetetlen volt az, a mit most hallott.
Tizenhatéves fiatalságának ábrándjai jutottak eszébe, mikor rajongva
hitt hasonló boldogságban. Most is vágyódott még, de hinni nem hitt már
semmiben. Most pedig mellette ment egy huszonötéves ember, a ki erős
meggyőződéssel bizott az élet szépségében és magának is kivánt belőle
egy darab tiszta, nyárspolgárias boldogságot.
Marynek az anyja meghalt, mikor ő még egészen kicsi volt. Az apja
műtermében a festmények, a modellek között és a müncheni akadémián
nevelődött fel. Az ő környezete és azok az emberek, a kik neki
szerelemről beszéltek, egészen másként gondolkodtak. Azok lelkesedtek és
elcsüggedtek, rendetlenül éreztek, dolgoztak, rabjai voltak
hangulataiknak és mindig saját magukról elmélkedtek. Maryt sokan
szerették és ő ideig-óráig viszontszeretett, de igazi odaadás és
meggyőződés nélkül.
A házasságról úgy gondolkodott, mint minden független nő, a ki szereti a
szabadságát és a ki nem szerelmes. Egy idegen férfi intim közelsége, két
ágy egymás mellett, aztán a gyerek, a gond és minden önállóságnak vége.
Visszataszító volt és lealázó a Mary szemében.
Igaz, néha ő is szerette volna, ha sok gyermeke van, férje és otthona,
valami positiv érték az életből, melyhez állandóan ragaszkodjék egész
lelkével, de ilyen kivánságok csak a gyengeség és a művészetével szemben
való teljes elcsüggedés pillanataiban vettek rajta erőt.
Most egyszerre az Oszkár egyszerű szavainak nyomán gyönyörűnek látta az
ő elképzelt kis otthonát. Felnézett rá, szép szabályos arcza nyugodt
volt, az, hogy az álmairól beszélt, nem zavarta meg. Látszott rajta,
hogy őt nem állítja meg a vágya, hogy beleveszve elveszítse energiáját,
hanem munkára készteti és vele van mindig, mint egy kész szépség, mint
az élet nagy, szabad mozdulata.
Mary úgy érezte, hogy a délelőtti vágyakozása és ennek a fiúnak a
megjelenése között valami összefüggés van.
Oszkár nagy léptekkel ment mellette és Mary igyekezett vele lépést
tartani, szeretett volna a karjába is kapaszkodni, hinni az ő álmaiban
és úgy menni vele. Elmosolyodott a gondolatán.
– Min mosolyog? – kérdezte Oszkár.
– Azon, hogy maga milyen kedves nyárspolgár. Ne haragudjék érte. Nekem
nagyon tetszik, higyje el. Talán épen azért, mert tudom, hogy sohasem
lehet részem egy olyan boldogságban, egy olyan otthonban, a milyenről
maga álmodik.
– És miért nem?
– Mert nem arra születtem. Az anyámat alig ismertem. Úgy nőttem fel, a
hogy nekem tetszett, a tétlenségben áthenyélt órák voltak a nevelőim.
Rendes háztartás, rendes otthon sohasem volt nálunk. Az apám festő,
festő lettem én is. Tőle tanultam meg, ha néha esténként a kis angol
pipájának füstje mellett elbeszélgetett velem, hogy a művészet egész
embert akar, a kitartást, a türelmet, a szerelmet, a hűséget, mindent, a
mi jó és gonosz van bennünk. Rettenetes feleség válnék belőlem, higyje
el, arra még gondolni sem jó.
– Lehet, hogy én nyárspolgár vagyok, de én mégis csak sok gyengédség és
szerelem között tudok szépnek látni egy asszonyi sorsot – mondta Oszkár.
– Végre ahhoz nem épen kell a házasság.
– Ugyan Mary, hogy mondhat olyat, ezt maga sem gondolja komolyan. Végre,
hogy vállalkozzék egy férfi arra, hogy épen annak a nőnek a helyzetét
tegye tönkre az életben, a kit szeret? Lehet lopva, bújva, félve a
gyermektől, igazi odaadás nélkül, de mit ér az úgy?
– Talán igaza van – felelte Mary, – de magával nem szeretek ilyenekről
beszélni.
Az erdő felé mutatott. – Nézze milyen gyönyörű a naplemente ezek között
a furcsa fák között. Hogy bevonalazzák hosszu törzseikkel az aranyos
eget. Nem olyan épen, mint valami ragyogó kóta-papir, a melyre egy
melancholikus bucsúdal, egy kicsit hidegen szomorú melódia van írva.
Mintha egy nagy, szőke, világoskék reformruhás német asszony halna meg,
a kit szomorúvá tesz az elmúlás gondolata, de azért utolsó pillanatában
is nyugodt öntudattal néz maga körül. «Denn ich habe immer meine Pflicht
getan.»
– Különös világ ez és a mienktől idegen – mondta Oszkár elgondolkozva. –
Már Délnémetország egészen más és közelebb is áll hozzánk. Azt láttam
mult évben mikor hosszab időt töltöttem Drezda mellett a
Lahmann-sanatoriumban. A honnan persze gyakran jártunk be Drezdába.
Most már tudta Mary, hogy hol látta Oszkárt, egy fotografián együtt a
barátnőjével, a gyönyörű Eriksen Lolóval.
– Mikor volt ott? – kérdezte.
– Husvét táján.
– Akkor bizonyosan megismerkedett a barátnőmmel, Eriksennével.
– Hogyne, egy villában is laktunk, nagyon szép és okos asszony. Milyen
kedves, hogy magának barátnője. Már régen ismeri?
– Oh már nagyon régen. Mint egészen fiatal asszony Münchenben tanult
énekelni. A papa akkor le is festette, én még kis lány voltam és nagyon
bámultam őt. Gyönyörű szép volt, a mint modelt ült, én a műterem
sarkából néztem mindig. Fekete ruha volt rajta, egy csomó könnyű sötét
fátyol, rozsdabarna haja magasra volt fésülve és a homlokán egy hatalmas
rubin fénylett. Olyan volt, mint egy szeszélyes, sötét viharfelhő, a
melyen átvilágít a naplemente.
Sokszor elvitt akkor szinházba és hangversenyre, nagyon megszeretett.
Később is vissza-visszajött Feldaffingba tavaszszal és nyáron a kis
lányával és a kis fiával. Lassan a korkülönbség is megszünt köztünk és
jó barátnők lettünk. Maga gyakran jár hozzá?
– Nem, itt Berlinben még soha sem voltam nála.
Mary nem érdeklődött, hogy miért, de hidegen járta át a kérdés, hogy mi
lehetett közöttük annak idején, ha most még találkozni sem akarnak.
Az a finoman felragasztott kis fotografia jutott eszébe, a melyet
hártyapapirba csomagolva, nyáron Feldaffingban látott a Lolo könyvében
és a melyet állandó könyvjegyzékül használt.
Elkedvetlenedett és hazafelé már alig-alig szólt. A ház előtt Oszkár
bucsúzott.
– Nem maradsz itt vacsorára? – kérdezte Helén.
– Sajnos, nem maradhatok, szinházba megyek ma este.
– Kár – mondta Bettina néni, – Lüdersék jönnek ki Berlinből és
muzsikálni fogunk. No majd máskor. Gyere Helén siessünk, mert mindjárt
itt lesznek. Isten veled.
Mary a kertajtóban állt.
– Köszönöm a gyönyörű napot és a nagy kedvességét. A viszontlátásra –
mondta Oszkár és megcsókolta a Mary kezét. Aztán ment, mikor
visszanézett Mary még mindig ott állt a kerítéshez dőlve, Oszkár intett
neki a kalapjával és Mary utánna nézett, a mig a hosszú, egyenes úton az
állomáshoz nem ért.