Másnap délután öt órakor Mary kinn volt Charlottenburgban és sietve ment
az Eriksenék háza felé.
Nem tudott nyugodni, gyötörte a kérdés, hogy mi lehetett annak idején a
barátnője és Oszkár között. Azzal tisztában volt, hogy ha egyedül
találja Lolót egy csendes alkonyati órában, ő mindent elmond neki.
Ismerte az asszonyt, a ki gyerekes szenvedélylyel kereste az
éleményeket, hogy aztán újra meg újra átélhesse a bizalmas órákban,
mikor elmesélve ezerszer jobban élvezte, mint a történés pillanatában.
Mary alig várta a délutánt. Előző este, miután elmentek a vendégek, még
soká nem aludt, folyton arra a kis képre kellett gondolnia, a melyet az
Eriksenné könyvében látott.
Egy fa alatt állt Oszkár és az asszony mosolyogva nézett fel rá. Fehér
sportkabát volt Lolón és a fején egy puha posztókalap.
Miért bántotta őt ez? Kinyitotta az ablakát és kinézett az éjszakába. A
kopasz törzsű fenyők egyenesen, mereven álltak és fehéren világítottak
át közöttük a szomszéd házak.
Különös világ volt ez, rendesebb, csendesebb, tisztább minden másnál.
Beosztott és nyugodt, mint az árnyéktalan fák, kicsi, távoli
koronáikkal.
Ebbe a kemény erdőbe vágnak utakat az emberek, villanyt vezetnek,
lerakják a vízvezetéket, aztán kipusztítanak egynehányat a szigorú
fákból, hogy felépítsék csinos házaikat. Szigorú fák! Szigorúak és mégis
gyengék, kizárva az ábrándok és szeszélyek világából. Mind egyforma
egyenesek, magasak, mintha csak úgy termettek volna növés és fiatalság
nélkül és öröktől fogva ott állnának már, az egész különös erdő összes
katonái.
Mary sokáig állt az ablakban és nézett ki a fehér függönyök közül.
Eszébe jutott, a mit Oszkár a jövőjéről beszélt és szomorúnak érezte a
saját sorsát. Egy fiatal mosolygó asszonynyal a karján látta őt és az
egyedülálló nők végtelen bánata fogta el. Csodálatos, édes kívánság
járta át a testét valami puha, meleg után, a miről nem tudta, hogy mi, a
mint egy nő sem tudja az ő helyzetében, hogy az az egyszerű vágy a
gyermek után, a mely minden asszonyt elfog, ha férfi tetszik neki.
A délelőtti sétáját okolta Mary a nyugtalanságáért, az őszt, a napfényt,
az új környezetét, minden eszébe jutott, csak az nem, a mi a
legközelfekvőbb volt, a mi nincs korhoz, sem időhöz kötve, hogy ő azon
az októberi napon szerelmes lett egy huszonötéves, szép fiúba.
Mary annyit igyekezett azon, hogy olyannak lássék, a milyen nem volt,
hogy tulajdonképen maga sem igen tudta már, milyen igazában. Energikus,
kicsit hideg, czinikus benyomást akart tenni az emberekre és elfeledte
lassan, hogy könnyen befolyásolható, puha kedélyű és teljesen rabja a
hangulatának. – Én és az a gyerek! – mondta volna gúnyosan nevetve, ha
valaki frissen felébredt érzelmeire figyelmezteti, de másnak délután öt
óra után mégis ott állt az Eriksen Lolo szobájában.
Az asszony kicsit kivágott, sötétkék ruhában ült a zongoránál, halkan
játszott és dudolt hozzá. Mikor Maryt meglátta, felugrott és boldogan
futott eléje.
Mary még sohasem volt nála, meg kellett tehát csudálnia a nagy lakást,
mind a tíz szobát, a melyekben olyan különösen keveredtek össze a
polgári jólét, az asszony excentrikus vágyai és a hirtelen
meggazdagodott zsidó ügyvéd férjének művészi törekvései.
A nagy ebédlő gótikus bútorainak helyén Mary a barna kredenczet kereste
a nászajándékban kapott ízléstelen ezüsttárgyakkal, a mely nehány éve
még bizonyosan ott állt. Látta a jól ápolt, szépen fésült asszonyt,
lusta természetének megfelelően, a diványon heverve barchent slafrokban,
a mint regényt olvas és czukrot eszik, körülötte a síró gyermekekkel.
Úgy is lehetett volna! Mary megérezte megint egyszer az emberek
tehetetlenségét sorsukkal szemben. Mert ez a szegény szinészcsaládból
származó leány épen úgy lehetett volna, egy most már elhanyagolt,
koravén asszony, a mint énekesnőt és a berlini társaság díszét csinálta
belőle, férjének meggazdagodása.
A nagy leányát és fiát intézetbe dugta, hogy őt ne vénítsék és gyönyörű
fogadóruhában várta a délutáni látogatásokat. Mi köze volt neki ahhoz,
hogy másként is lehetett volna? Irigylésreméltón, szépen beleillett a
környezetébe és hiába tudta Mary, hogy mint egyszerű, majdnem
negyvenéves polgárasszony sohasem tetszett volna Oszkárnak, így mégis
folyton az ő vállán látta a Lolo finom profilú fejét és az ajakát
egészen közel az ajkához.
Végre visszakerültek a Lolo szobájába, a mely minden tekintetben egy
művésznő szeszélyes boudoirjának benyomását akarta tenni.
A bútorokban nem volt semmiféle összhang. Az egyik nehéz selyemfüggönyös
ablak mellett nagy empir iróasztal állt, a falon egy állványon pompás
régi óra ketyegett és ha ütött, épen úgy hangzott, mint a Santa Maria
della Salute harangja Velenczében, olyan mélyen és szépen csengett.
A szoba másik sarkában egészen új formájú, nagy, szürke bársonyhuzatos
kanapé állt, előtte gyönyörű ébenfa asztallal, a melynek mozaiklapját
telerakta Lolo művészi szerepléseinek nem épen mindig ízléses
emlékeivel.
A világoszöld selyemtapétára koszorú- és csokorszalagok voltak aggatva,
tarkítva híres emberektől emlékbe kapott fényképekkel.
Mindezek felett pedig lógott egy valódi Rubens, mint a gazdagságnak és
pénznek tehetetlen zsákmánya.
Leszámítva két rózsaszín selyemkarszéket, más butor nem állt a szobában,
a melyet majdnem teljesen betöltött a nagy hangversenyzongora.
Mary a szürke kanapén ült és az asszony, miután meggyujtotta a kis
rózsaszínernyős lámpáját az íróasztalon, odabújt melléje a félhomályos
sarokba.
– Igaz, – mondta Mary – tegnap egy kedves ismerősöddel találkoztam.
– Kivel?
– Találd ki!
– Férfi?
– Ugyan, ugyan, neked kedves ismerősöd csak férfi lehet. Várj, majd
segítek, Lahmannál ismerkedtél meg vele.
– Oh az Oszkár! Itt van Berlinben?
– Te nem is tudtad?
– Nem. Azóta nem találkoztam vele.
– Az hogy lehet, féltél a férjedtől? – kérdezte Mary.
– Dehogy! Nem volt tulajdonképen semmi okom félni a férjemtől.
– Tulajdonképen…!?
Lolo már nem hallgatott Maryre, az arca végtelenül szelid és ábrándos
lett, mint mindig, ha az emlékeiről beszélt.
– Azért mégis gyönyörű három hét volt – mondta.
– Három hétig voltatok együtt?
– Három hétig. Ő sem lakott benn a szanatóriumban, hanem ugyanabban a
villában, a hol én, gyönyörű helyen, a domboldalon. Április közepe volt,
épen virágozni kezdtek a fák.
A térdére könyökölt az asszony, fejét kezébe hajtotta és emlékezett.
– És? – kérdezte Mary.
– És?… És semmi több, neked elmondhatom, te hinni is fogsz nekem, igazán
nem történt köztünk semmi. – Lolo mesélni kezdett, mintha egy neki
nagyon tetsző könyvet olvasna. – Én már három hete voltam ott, mikor
Oszkár megérkezett. Hamar megismerkedtünk, nekem mindjárt megtetszett,
mikor a háziasszony először vezette be a szalonba, hogy bemutassa.
Nagyon csinos fiú. Neked nem tetszett? Csak pihenni jött, nem volt semmi
baja, de azért bejárt a szanatóriumba. Tudod ott a betegek nem
gyógyulnak meg, de az egészségeseknek sem lesz semmi bajuk a kúrától.
Reggelenkint mindig együtt mentünk be a szanatóriumba, ő a kertben várt
rám, a míg elkészültem az öltözéssel. Egy padon ült és olvasott, ha
pedig jöttem, gyorsan letette az újságot és elémbe sietett. Olyan jól
látom ma is, igazán nagyon csinos fiú volt. Az asztalnál mellettem ült,
a sétáimban is elkísért és bejött velem Drezdába színházba, utánna pedig
együtt vacsoráltunk. Mindig azt hitte mindenki, hogy fiatal házasok
vagyunk. Nagyon kedves volt és figyelmes és sokszor mondta, hogy szép
vagyok. Azt is szerette, ha énekeltem, csak féltékeny volt egy kicsit,
mert egy nagyon csinos bécsi fiatalember kísért a zongorán. Várj, hogy
is hítták csak? Na nem jut eszembe, mindegy… Akkor az Oszkár kedvéért
mindig fehérben jártam, azt szerette legjobban. Egy gyönyörű estélyi
ruhát vettem magamnak Drezdában, mert nem volt egészen fehér egy sem,
pedig vacsorához mindig estélyi ruhába öltöztünk… A fekvőszékét is egész
közel hozta az enyémhez és ha kúra után kinn feküdtünk a fenyők alatt,
órák hosszat beszélgettünk. Vacsora után is soká lennmaradtunk a villa
szalonjában és sakkoztunk, malmoztunk vagy dominóztunk együtt. A többiek
bridgeztek, de Oszkár nem tudott és azért én sem játszottam.
– Igy tartott több mint két hétig. Tetszettem neki nagyon, láttam,
éreztem, de ő egyszer sem mondta, hogy szeret és az bosszantott nagyon.
Egy este aztán…
Lolo behunyta a szemét, az ajakát szétnyitotta és egy pillanatra
elhallgatott.
Mindig így tett. Mary türelmetlen lett, megfogta a kezét.
– Egy este aztán? – kérdezte.
– Egy este aztán – folytatta Lolo a visszaemlékezés lágy, szomorú
hangján – mikor vacsora után már mindenki aludni ment és mi még mindig
ott ültünk a szalon sarkában a nagy, rózsaszínű lámpa alatt, én a
malomjátszma alatt hozzáértettem a kezem az övéhez. Oszkár hideg és
nyugodt maradt erre is, de én látni akartam, a mint meleg lesz és
szenvedélyes, egyszer akartam és nem törődtem semmi mással. Felálltam,
két kezembe fogtam a fejét és megcsókoltam erősen. Ő nem csodálkozott
egy cseppet sem, átölelt, megcsókolt, de nem szólt semmit. Szerettem
volna tudni, hogy ha ölébe hullana a világ legszebb asszonya, akkor sem
rándulna-e meg egy arczizma sem. Felkísért, mint minden este az
emeletre, az ajtóm előtt kezet csókolt, jó éjt kívánt és aludni ment.
Ettől kezdve séta közben mindig megfogta a kezemet, megcsókolt néha az
erdőben és este is, ha egyedül maradtunk. Sokszor mondta, hogy – ma
nagyon szép, Lolo – de sohasem azt, hogy szeret.
Én pedig minden nap jobban szerettem. A harmadik hét végén, egy szerdai
napon, bementünk Drezdába az operába. Éjjel kocsin jöttünk ki, de a domb
alján kiszálltunk és gyalog mentünk a villánk felé. Oszkár átfogta a
derekamat, én a vállára hajtottam a fejemet és nagyon boldog voltam.
Gyönyörű áprilisi éjszaka volt, a kertben egy virágzó almafa alatt
megcsókolt és erősen magához ölelt. Aztán felkísért a szobámig, az ajtó
előtt megfogta mind a két kezemet és úgy álltunk mozdulatlanul. Nagyon
szerettem volna akkor, ha nem megy el, de ő mindig erősebben szorította
a kezemet és én félni kezdtem. – Most menj – azt mondtam neki.
Tudom, nem úgy hangzott, mintha igazán küldeném, azt vártam, hogy erre a
karjaiba kap és valami olyat mond – szeretlek, nem megyek, – de ő
elengedte a kezemet, mintha soha, soha sem szeretett volna és ment. Úgy
tíz lépésre megfordult, láthatta a félhomályban, hogy még mindig ott
állok, talán hallotta is, hogy utána szóltam – Oszkár! – de nem jött
vissza. Másnap délben elutazott!
Miért ment el? Mondd Mary, miért ment el? Ott hagyott egy asszonyt, a
kiről tudta, hogy szereti őt és a ki neki is tetszett nagyon. Miért?
Lehet, félt tőlem, hogy aztán nem tud többé szabadulni. Azóta annyit
gyötört ez a kérdés, nem is hiszed mennyit.
Nem, Mary nem is hitte. Azt elhitte, hogy Lolónak tetszett Oszkár és
hogy a látszólagos kudarcz nagyon bánthatta a hiúságát. De mit tudott ő
gyötrelemről. Mary már annyi hasonló történetet hallott tőle nagy
szenvedésekről és szerelmekről. Szerette, ha Lolo mesélt, örült az
őszinteségének és kedélye örök ruganyosságának. Csak most bírta volna
elhinni, hogy igazat mondott, Mary nem bízott benne egészen.
Ránézett Lolóra, a ki előrehajolva ült, a lámpafénybe bámult és még
élvezte emlékeit. Szép volt mint mindig, ha a multjáról beszélt és Maryt
bosszantotta most finom, puha arczéle, a melyben máskor nagyon tudott
gyönyörködni. Azon a fehérnyakú kicsi nőn meglátszott, hogy soha semmi
mélyebb érzelem nem zavarta meg a kedélyét.
Most miután Mary nem szólt, hamar megunta a lámpát nézni, mély sóhajjal
eltemette a multat minden melankóliájával és a rendes derüs hangján
mondta: – Na, a mi elmult, elmult. Már ki is gyógyultam szerelmemből, de
azért szeretném Oszkárt újra látni, egész vicczes lenne.
Egyszerre felugrott és megölelte Maryt.
– Te, nekem kitünő eszmém van. Pénteken egy hangversenyen énekelek itt
kinn a Tohnkünstlervereinban, tudod mit, gyertek el együtt. Te úgyis a
rokonainál vagy, könnyen meghívhatod. Vagy mégsem, majd inkább én írok
neki, küldök egy jegyet és nevedben találkát adok neki, aztán a
hangverseny után nálam vacsoráztok. Úgy-e jó? Olyan fényes lesz, egészen
egyetlen a maga nemében, borzasztóan örülök.
Látszott rajta, hogy igazán örült, Maryt pedig daczos küzdelemvágy fogta
el, le akarta győzni az asszonyt, megigérte, hogy elmegy a hangversenyre
és már azon gondolkozott, milyen ruhát fog felvenni.
A falióra hetet ütött, Marynek mennie kellett. Mikor kiért az utczára,
egyszerre nagyon különösen érezte magát, mintha sok, sok minden történt
volna vele, a miről tulajdonképen nem tud magának számot adni.
A hideg esti levegő, a siető emberek hirtelen kijózanították. Mit akart
ő tulajdonképen? Eddig apró, rövidéletű szerelmei sohasem zaklatták fel
az életét és sohasem zavarták meg a munkájában, a melyet mindennél
jobban szeretett és a mely mindennél jobban érdekelte.
Mary nem volt valami nagy tehetség, az olajfestésről és a nagy
vásznakról hamar lemondott az első sikertelen kísérlet után, de az apró,
iparművészeti rajzokat, a meseillusztráczióit gyönyörűen tudta
megcsinálni.
Sokat olvasott, erős, szines képzelettel látott meg mindent maga körül,
az apró virágok, bogarak, a felhők, az eső, a fák, a gyerekek egészen
új, különös formát kaptak az ő szemében.
A berlini mesterénél, a nagy műteremben már napok óta igazi, élő japán
nő állt modellt neki, a kiről furcsa formájú és mozdulatú alakokat
rajzolt, nagy tarka pávákkal, legyezőkkel, virágokkal és csodálatosan
színes pillangókkal.
Ma otthagyott mindent, rácsapta a vázlatkönyvét a hosszúkezű,
magaskontyú nippon leányra, mikor épen színt kellett volna keresnie a
pillangó számára, a mely után kinyujtja vékony ujjait. Otthagyta a
rajzát, a mesterét, a csodálkozó kis japán modellt, hogy Oszkárról
beszéljen Lolóval.
A pénteki hangverseny is eszébe jutott és a vacsora. Minden hirtelen,
váratlanul jött és nyomasztólag hatott rá, a ki lassú elhatározású és
álmatag kedélyű volt, szinte úgy, mint egy lelkiismereti furdalás.
Az eső esni kezdett, Mary nagy, nehéz cseppeket hallott koppanni szép,
új kalapján.
Nem volt esernyője és majdnem futva ment az állomásig. Sietve váltott
jegyet, felrohant a perronra és még épen láthatta elmenni vonatját. Húsz
perczet kellett várnia a következőre, erre nem is gondolt és majdnem
sirt.
Már előre látta a Bettina néni csodálkozó, rendreutasító pillantását,
hallotta a Helén kíváncsi kérdéseit és az Arthur bácsi humoros,
kíméletlen megjegyzéseit, ha majd a legjobb ruhájában, a bársony
kalapjával, megázva, elkésve érkezik a vacsorához.
Húsz percz! Türelmetlenül járt fel-alá. Az irányt jelző táblák
szünetlenül váltakoztak, vonatok érkeztek, a kupéajtók kinyiltak, mintha
csak egy hosszútestű vasszörnyeteg tátotta volna ki egyszerre ezer,
fényes száját. Emberek ugráltak le, majd mások szálltak fel, az ajtók
bezárultak, a kalauz fütyült és a berlini helyiközlekedés, zavartalanul,
szédítő tempóban ment tovább.
Siető férfiak jöttek irattáskákkal, hazatérő gyermekek futva hagyták el
az indóházat, asszonyok érkeztek berlini bevásárlásaikkal, maguk
czipelve nehéz csomagjaikat.
A perron közönsége számtalanszor változott, míg végre Mary is
elhelyezkedhetett egy kupé sarkában. Szemben vele egy öreg nő aludt,
térdén kótákkal, valami szegény zongoratanítónő, a ki meg sem mozdult az
ajtócsukódásra. Más nem volt a szakaszban. Két állomással Frohnau előtt
az öreg hölgy hirtelen felugrott, látszott rajta, hogy mély álomból
ébredt, egy pillanatig Maryre bámult, aztán sietve szedte össze a
holmiját és kiszállt.
Bizonyosan így aludta át minden nap az utat hazáig, a megszokás költötte
fel Wittenaunál és olyankor sohasem mulasztotta el kicsit megcsodálni
utitársait, mindig egészen másokra ébredve, mint a kik között elaludt.
Mary egyedül maradt, a vonat lassan kiürült, a villatelepek között. A
szakadó esőn keresztül tompán világítottak át a házakban égő lámpák és
Berlin mint egy ragyogó fénytenger látszott a távolban.
Mindig melankólikus egy nagy város környéke, a mint a lassan megszünő
kultúra közelébe merészkedik gyáván, sápadtan a természet.
Az utolsó gyárakon túl földszintesek már a házak, körülöttük az apró
zöldelő területekkel, a melyek virágcsokornak porosak és nagyok, kertnek
meg túlon-túl kicsinyek.
Mindig szomorú a nagyváros környéke, hát még egy sötét, esős napon! Mary
elhagyatottnak érezte magát, fehér kesztyűje átázott és bársony ruháján
meglátszottak az esőcseppek nyomai. Behunyta a szemét, fáradt volt.
Nem értette sem magát, sem a tegnapi, sem a mai napot. A vonat zakatolt
tovább és ő egyszerre aztán halkan, önkénytelenül azt suttogta – Oszkár!
– Mosolygott hozzá, mert ez magyarázat, mentség és felelet volt
mindenre.
– Oszkár! – mondta újra és ismételte sokszor, a míg a szakadó esőben
sárosan szaladt a frohnaui elhagyatott állomástól a Buschék házáig.