Október végén egy napos vasárnap délelőtt találkozott Mary először
Fialla Oszkárral. Sétából jött haza, a hajában még ott volt egy-egy
sárga levéltörmelék, az övében egy vörös ág. Messze elment, a hosszú,
kopasztörzsű német fenyők közül, melyeknek számára nincs tavasz, sem
tél, sem nyár, sem ezerszínű tarka ősz. Mary a tölgyerdőben járt, olyan
volt minden odakint, mintha aranynyal szórta volna tele valami tékozló
király. Az aranynak minden szines pompája ott csillogott az utolsó
órákat élő leveleken. Szelid napfény tette derültté, barátságossá a
hervadást és mint valami mosolygó renaissance ötvös-művész úgy
cizellálta ki az aranyesőt.
Most az üveges tornáczon ült Mary, kezében irón, előtte rajzlap, egy
vázában meg szanaszét az asztalon sárga, barna, vöröslevelű ágak,
vörösbabos galagonya, kékbogyós kökény és a kecskerágó furcsa,
sárgaszemű termése. Az egészen pedig átfonódott egy selymes, fehér
iszalag-inda.
A nap besütött és Mary szeretett volna valami nagyon szépet csinálni.
Mit? Azt nem tudta, de különös új formákba akarta belestilizálni az
előtte levő ágakat, a napot, a sétájának és az egész erdőnek az emlékét.
Nagy, erős, kúsza vonalakat érzett hasonlóan a vágyhoz, a mely kinn, a
sárga fák alatt fogta el. Vágy, a milyet az első fiatalságában sem
érezett, a milyet a tavasz soha, csak az ősz, a bizonytalanság tud
megteremteni, mikor a napnak, melegnek és a természet tarka, múlékony
díszének órái már meg vannak számlálva.
Egy órája ült ott Mary, kezében az irónnal és még semmit sem csinált,
csak ült előre hajolva, kicsit meggörbülve, mint mindig, behúzva keskeny
mellét és nézte az az ablakpárkányon nyiló utolsó őszirózsákat, a nagy
babérfákat a veranda sarkaiban, a kosárbutorok vörösmintás párnáit és a
magával hozott ágakat.
Nem tudott dolgozni úgy, mint valaha régen, mikor fiatal nyugtalanság
bizsergett a kezében.
Most már harmincz éves volt, magas és vékony testű, virágszerű, mint a
fiatal német nők, nagy kék mélázó szemekkel.
Kinn csengettek, Mary lépteket hallott maga mögött és egyszerre egy
fiatal ember állt a veranda ajtajában, a ki csudálkozva nézett az idegen
lányra.
Mary felállt és eléje ment.
– Fialla Oszkár – mutatkozott be a fiatal ember.
– Kaftan Mary – mondta a leány és mosolygott.
Aztán odanyujtotta keskenycsuklójú, fehér kezét, a melyet annyi bájjal
tudott belemélyeszteni szőke hajába.
– Nagyon örvendek, hogy a ház híres kedvenczével megismerkedhetem.
– Én még jobban örvendek, hogy végre láthatom az annyit emlegetett
Maryt, Helén nagyon sokat mesélt már magáról.
Idegenszerű kiejtéssel beszélt németül, ami még zárkózottabbá tette,
amúgy is kicsit hidegen előkelő megjelenését.
Mary leült az asztal mellé, a régi helyére, Oszkár a divány sarkába.
– Mióta van már itt Frohnauban? – kérdezte.
– Két hete.
– No lássa és én épen mult vasárnap nem jöttem ki.
– Oh még lesz ideje kipótolni, egész télen itt maradok.
– Akkor Helén bizonyosan nagyon boldog?
– Azt hiszem igen. Helén olyan jó, én nagyon szeretem, maga is büszke
lehet az unokanővérére.
– Igazi jólelkű kis berlini nő, épen olyan mint Arthur bácsi.
– Nem egészen – mondta Mary, – sok dologban emlékeztet a magyar
mamájára.
– Ugyan hogy mondhat olyat, hiszen Bettina néni végtelenül finom,
csendes és sentimentális, Helén pedig tele van a bácsi kicsit zajos,
néha majdnem bántó német humorával és jó kedvével.
– Vannak azért Helénnek is órái, mikor nagyon csendes és egészen puhán
érzelmes.
– De ritkán mi? – kérdezte Oszkár. – Higyje el – mondta aztán, – épen az
az oka, hogy Bettina néni alapjában véve soha sem tudott kibékülni a
házasságával. Én jól ismerem őt, mert egészen olyan, mint az én apám,
nem hiába testvérek. Anyám is határozott és nyugodt német, mint Arthur
bácsi, itt ismerkedett meg apám vele Berlinben, mikor a nővérét jött ki
meglátogatni. De ők különböző természetük mellett is boldogan élnek,
mert sok gyermekük van, egyikünk az egyikhez, másikunk a másikhoz
hasonlít és így mindegyikük megkapta a magáét. Bettina néni azonban
egészen árva, az ő szemében Arthur bácsi és Helén egy összeesküvés, a
mely bármennyire az ő javát, kényeztetését tűzte is ki czélul, mégis a
gyenge és finom szívét gyötri állandóan.
– Lehet, hogy igaza van, de minek keres olyan messzemenő magyarázatokat,
a házasság egyáltalán csak az emberek gyötrésére való, a mit egyik
könnyebben, másik nehezebben tűr el. Végre is szegény Bettina mama
állandóan hazavágyik Magyarországra, ez a fő baja, az olyan sentimetális
természetek nagyon is belenőnek a gyermek és ifjú éveik benyomásaiba, a
környezetükbe, otthonukba és nem igen tűrik el az átültetést.
Az ilyen nők mindig jobban ragaszkodnak a szüleikhez, mint a férjükhöz,
ezeknek regényes szerelmi csalódás és nem házasság való.
– Maga úgy látszik nagy ellensége a házasságnak.
Mary vállat vont és egy ideig hallgattak.
– Sokáig marad itt? – kérdezte aztán Oszkár.
– Egész télen, rajzolni tanulok, a Köhler műtermébe járok be.
– És nem kényelmetlen mindennap bemenni a városba? Egy órát kell vasuton
töltenie.
– Otthon is így van, mi mindig Feldaffingban laktunk a Starnbergi-tó
partján. Onnan jártam be Münchenbe. Az még valamivel hosszabb út, de a
papa meg én, mi még soha sem laktunk városban.
– Az szép lehet nagyon, de akkor végre az ember soha sem tudja igazán,
hogy milyen gyönyörű egy ilyen vasárnapi kirándulás. – Mondta Oszkár, az
asztalról pedig felvett egy galagonya ágat, a nap felé tartotta és úgy
nézte. – Honnan vannak ezek a gyönyörű galyak?
– Én hoztam a tölgyerdőből ma reggel.
– Ma már a tölgyesben járt? De hiszen az majdnem két órányira van ide.
– Az nem olyan sok, tudok én is még élvezni egy vasárnapi sétát.
– Inkább elhiszem, csak ne haragudjék. Úgylátszik maga is vágyik nagyon
a rendes fák után. Ugy-e únja a német fenyőket?
– Nem, én szeretem szegényeket, csakhogy ők nem tudnak ilyen csudaszép
őszt.
Mary kezdte összeszedni a galyakat és megsimogatta a bolyhos, fehér
iszalag-termést.
Ekkor jött Helén, nagy zajjal futott le az emeletről a falépcsőn és a
következő pillanatban már ott állt előttük. Apró, fényes szemei
nevettek, kedves, kicsit széles arcza kipirult és egyik kezével
állandóan leesni kész, barna kontyát tartotta.
– Szervusz Oszkár. Na már megismerkedtetek? Sajnálom, hogy nem én
mutattalak be egymásnak a kellő magyarázatok hozzáfűzésével. Különben
így is jó, csak gyónjátok meg aztán nekem a kölcsönös benyomást, –
Nevetett, túlzajosan, mint mindig, aztán átfogta a barátnője derekát.
– Mit rajzoltál my dear?
– Semmit.
– Semmit, ez a rendes válasza. Csak nem ültél itt egy óráig és a napot
bámultad. Látod Oszkár, ilyen ő, szeszélyes, gonosz, de olyan drága. No
majd te is meg fogsz vele ismerkedni. Komikus grimaszt vágott, a mi
teljesen eltorzította az arczát.
– Kiesik egy hajtűd – mondta Mary és lefejtette derekáról a Helén
karját. – Én most megyek öltözködni az ebédhez.
Gyorsan szedte össze rajzszereit és gyüjtötte nyalábba az ágakat. Oszkár
nézte őt. A nap megaranyozta a lány göndör szőke haját, sima kontyát és
nyakában az apró fürtöket. Kicsit bosszankodott, miközben Helén róla
beszélt és elpirult. Egyszerű ruhája odasimult az alakjára, a sötét,
hosszú ujjak nagyon vékonynyá tették a karjait, a melyekkel a sok tarka
ágat szorította magához. Fiatal volt akkor és szép, mint többé sohasem
életében.
– Hány éves lehet? – gondolta Oszkár.
– Ugy-e szép? – kérdezte Helén, mikor Mary elment.
Nagyon kedves volt egyszerű elragadtatásában, de Oszkár nem látta, ő az
unokatestvére alacsony, kicsit már hizásnak induló alakját hasonlította
össze a másik leány megjelenésével és felelet helyett kérdezett:
– Mondd Helén, hány éves a barátnőd?
– Ugyan nem illik ilyet kérdezni, de én azért szokott őszinteségemmel
felelek. Harmincz éves, egy évvel idősebb mint én.
– Az lehetetlen.
Helén nevetni kezdett. – Ez igazán kedves a részedről. Most azt
gondolod, hogy én sok évvel nézek ki idősebbnek ugy-e? Ezért kapsz egy
csókot.
Aztán kezeibe kapta az Oszkár jól fésült fejét és homlokon csókolta,
minden védekezése daczára.