Az aggastyán a halott ágya szélére ült, megcsókolta kezét és nem
eresztette el: a magáéban tartotta. Nem sirt, – mert ilyen öreg embernek
már rég nincsenek könyei, – se nem jajgatott. A jajszót olybá vette ő,
mint Isten akarata ellen való panaszt és lázadást… Az ilyen
aggastyánoknak különös a világnézetük.
Az orvosok konstatálták, hogy a halál morfiummérgezés folytán állott be.
(Tulnagy adagot vett be a megboldogult ebből az álomitalból.)
Azt azonban, hogy miért vett be Dobay egy oly nagy adagot, hogy miért
volt neki szüksége olyan igen hosszu, örök álomra: már nem tudta
konstatálni senki. Az öreg ur ugy rendezte el, hogy senki az ő halálát
lelkére ne vehesse.
Mindössze csak egy ember akadt, a ki sejtette a halál okát. Az, a ki
meglátta, mint esett le egy pillanatra az öreg állkapcsa és mint
üvegesedtek meg élénk szemei: Sipiczky.
Ez is csak sejtelem volt, de ez a sejtelem ott borongott egész életén át
az ifju ember homlokán. És nyomta szivét, furdalta lelkét az azon való
lélektisztitó fájdalom.
Hej, és nem volt szabad könnyitenie rajta! Minek osztaná meg ezt a
terhet másokkal? (Őt illeti egyedül.)
… Eltemették a jó földesurat. Az asszonya tiszta szivből siratta…
Incinek csak nagy sokára jöttek meg a könyei. Az ő fájdalma erősebb volt
testénél, nem tudott rajta könyekkel könnyiteni. A falu népe teljes
számmal jelent meg a gyászon. Az ölbevaló gyermekét is elhozta az anyja.
(Mert soha sem lesz többé nekik ilyen jó uruk!)
Különben fényes téli nap volt a temetés napja. Mosolygott a természet…
Miért ne? Hiszen csak egy magyar nemessel lett szegényebb a föld s ez a
fajta ugyis kifogyóban.
A bölényeket hiába őrizteti, eteti a minden oroszok cárja – a
bölényeknek ki kell veszniök. Ugy határozta el a cárnál is nagyobb ur: a
természet rendelkező hatalma…