A vacsoránál feltünt az öreg ur kinézése. Egészséges, piros-pozsgás
arcáról eltüntek a rózsák: halvány volt egészen és mintha megnyult
volna, mintha a ráncok mélyebben ültek volna rajta, mint máskor. A haja
se volt rendben: kuszán meredtek gyér hajfürtei az égnek. A kedve
azonban jó volt s azért szokatlan kinézése nem okozott nagyobb
aggodalmat.
– Biztosan sokat ettél, öregem, attól van változásod. Ne egyél ma
többet, ha szeretsz, – kérte a felesége.
– Szeretlek, édes, hát nem eszem és rendben lesz holnap minden,
biztositalak, – válaszolt az öreg ur bonhomiával.
Mert azt nem vette észre senki, csak Sipiczky, mint esett le álla e
szavak után és mint meredt az égnek üres szemeivel, hogy ugy nézett ki,
mint egy halotti álarc. Nem is nagyon vehette ezt más észre, mint az
éles megfigyelő Sipiczky, mert csak egy pillanatig tartott. A másik
pillanatban már megint a tréfás öreg ur lett belőle. Csak az volt
különös, hogy néha összeszoritotta fogait, mintha attól félne, hogy alsó
álkapcsa leválik fejéről.
Az asztalnál különben emelkedett volt a kedv. Hogyne! Négy szerelemittas
fiatal sziv boldogsága pecsételtetett meg a mai napon. Az igaz, hogy
kettő közülök bünös volt, de büne sulyát azok közül sem érezte csak az
egyik igazában. A másik meg elüzte magától a sötét felhőt. A
lelkiismeret a magányban s a sötétben végzi tisztitó munkáját…
Incire gyönyörüség volt nézni is. Hol dévaj mosoly játszott ajkán, hol
szemei nedvesedtek meg s akkor az ég felé nézett, mint egy szent
Cecilia.
Csak Kertészke volt csöndes. Busult egy kissé, mert kétszer szólitotta
meg menyasszonyát és kétszer kapott tőle olyan választ, a mi a kérdésre
nem volt felelet. Ez bosszantotta a kis embert.
– Miért olyan szórakozott ma Inci? Miért olyan figyelmetlen vőlegénye
iránt? Semmi se bánthatja, hiszen vig, mint a madár, sőt ki is van
pirulva… Mitől pirulhatott ki? – kutatgatta a kis vőlegény, de nem
sokáig törte rajt’ a fejét, neki az nem volt szokása. Hát megnyugodott
abban, hogy az egész csak női szeszély, majd másképp lesz holnap.
Kertész egyáltalában igen könnyen nyugtatta meg magát, különben is.
Sohase csinált magának fölösleges skrupulusokat. – Minek a’? – szokta
mondani. – Elég, ha akkor kezd a fejem fájni, mikor kisül a
kellemetlenség. – Nem fájlalta hát a fejét, hanem derekasan nekilátott a
gyümölcsös rizsnek. Ez volt szerinte az egyedüli európai étel, a mi
idáig ebben a házban asztalra került.
Az öreg ur iránt való tekintetből – a kit lefekvésre nógattak – különben
hamar föloszlott a kis társaság.
Szegény Dobay nem is nagyon kérette magát. Ugy látszik, fogyóban volt a
lelki ereje. De azért nem mulasztotta el, hogy bekopogtasson felesége
hálószobájába: ott megcsókolta szép asszonyát, de nem az arcán, mint
rendesen szokta, hanem a homlokán… Ő tudta, miért. Nemsokára el is
bucsuzott tőle. Akkor már kezet csókolt feleségének és nem ugy bucsuzott
el tőle, hogy: „Jó éjt!“, hanem igy: „Az Isten legyen veled!“
Nem volt ebben semmi feltünő – hát nem is tünt föl a bünös asszonynak.
Ennek különben is másutt járt a gondolata. De azért megsimogatta ura
arcát s kézcsókját visszaadta neki.
Tény, hogy szépen bánt vén urával a fiatal menyecske. Ritkán keseritette
meg és mindig tisztelettel közeledett hozzája. Talán szerette is –
addig, a meddig – a maga módja szerint. Már a régi módja szerint, mert
ez az uj szerelme már igazi nagy szerelem volt; ugy a férjét sohase
szerette.
Még leányától is elbucsuzott Dobay. Melegen átkarolta gyönyörü magzatját
és azt kérdezte tőle, hogy boldog-e nagyon.
A leányka lelkesen válaszolt:
– Nagyon, kimondhatatlanul boldog vagyok.
– Ugy jó, lelkecském. Légy örökké boldog és sohase csalatkozzál…
Szobájába már csak vánszorogva jutott el Dobay. A térdei remegtek
nagyon. De azért tartotta magát. Segitség nélkül vetkőzött le és feküdt
az ágyába. Ott imádkozott vagy egy félóráig, csak ugy fekve, mert ülni
vagy térdelni nem volt ereje. Egy mély fohászszal fejezte be imáját.
Aztán gondolatokba merült.
S a mint gondolkozott, néha még egy-egy mosoly is szökött ajakára: a
napnak egy visszaröppenő sugára. Mert fényes nap volt az ő élete,
különösen, mióta megházasodott. Imádta feleségét és gyermekét. Amannak
csak jó tulajdonait látta és érezte, emennek meg nem voltak rossz
tulajdonságai. Büszke volt reájuk.
… Elgondolta, hogy mily gyermekes örömmel jött házába a fiatal, tizenhét
éves asszonya; mily őszinte, odaadó bizalommal csüngött rajta, az öreg,
ötvenkét éves emberen… Csak a hála és szeretet emlékei merültek föl
Dobay lelki szemei előtt, az árnyképek elmosódtak emlékében. Ő nem
tudott haragot tartani, még megharagudni is alig.
… A mint tovább füzi gondolatait: eljut a mai délután szörnyü emlékéhez
is. (Mert ő volt az, a ki meglepte feleségét Sipiczkyvel.) Ekkor fejéhez
kapott és melléhez, mintha valami ólomsulyu lidércet akarna onnan
elüzni. El is üzte.
(– Mindenek dacára csak hálával és szeretettel tartozom neki azért a
boldogságért, a miben részesitett. Még mindig én vagyok adósa. Ő fiatal,
joga van az élethez; én egy fölösleges aggastyán vagyok, mindenki
utjában, az ő utjában is. Kitérek előle, hadd legyen a Sipiczkyé… Csak
boldog legyen!) – Igy beszélt a nagy lelke belőle.
Arra nem gondolt – sokkal tisztább, naivabb volt annál – hogy Sipiczky
ott is hagyhatja az asszonyt. (Szeretik egymást, hát egyesüljenek.)
Majd kis leánya férjhezmenetelére tért át és akkor már csakugyan
mosolygott: olyan volt az arca, mint egy átszellemült leányé. Szeretett
volna Kertész lelkébe látni…
… Éjfélt ütött a toronyban az óra, mire Dobay befejezte elmélkedéseit.
Ekkor fölkelt ágyából és mintha uj életre kapott volna, teljesen
szilárd, nyugodt léptekkel egy faliszekrényhez tartott s abból egy kis
orvosságos üveget vett elő. Kidugaszolta s a szájához emelte, hogy
kiigya. De csak mást gondolt és még nem itta ki.
Levette a feszületet ágya fejéről és megcsókolta. Azután visszatette
szépen a helyére. Majd letérdelt és imádkozott. Először feleségeért és
gyermeke boldogságáért, azután a saját lelki üdvéért imádkozott.
– Legyetek boldogok és ne felejtsetek, – voltak utolsó szavai.
Ekkor fölkelt térdelő helyzetéből, fenékig kiitta az orvosságos üveg
tartalmát és éjjeli szekrényére tette az üres üveget… Aztán lefeküdt és
elaludt…
… Ugy elaludt, hogy sohase kelt föl többé. Megtért őseihez, magával
vivén azt a másik nemeslevelet, a mit maga állitott ki magának s a mi
fényesebb volt az elsőnél, a mit csak egy király kegyelme juttatott
dédatyjának.
… Jancsi bácsi vette észre másnap először, hogy milyen csöndes ember
lett az ő kedves gazdájából. Csak ránézett, már tudta, hogy halott. Sok
ilyet látott ő már kilencvennégy esztendő alatt; volt benne gyakorlata.
Pedig az öreg ur alig nézett ki holt embernek, olyan boldog, elégedett
arca volt itt maradt testének… Talán igy rendelkezett akaratával a hős
ember, hogy övéinek ezzel is kisebb legyen a miatta való bánkódásuk.
… Jancsi bácsi nem költötte fel a ház népét, mert még csak hat óra volt.
(Elég ideje lesz, – gondolta, – megtudniok a nagy szomoruságot akkor is,
ha maguktól fölkelnek. Addig azonban elküldött egy kocsit orvosért és, –
nehogy mulasztással vádolhassa magát, bár tudta, hogy nem csal a szeme,
– megtette a szokásos élesztési kisérleteket.