Forró augusztusi nap. A természet néma, mint a sir. Nem mozdul falevél a
fákon. Csak az ember zajos: pöngeti kaszáját és szidja a forróságot.
Egy könnyü kocsi fordul be a lasnaki kastély udvarára. A kocsison kivül
négyen ültek benne.
A hátulsó ülésen egy tündöklő szép asszony, leánynak is beillett volna,
olyan egyenesen és szendén ült a helyén. Még mindig karcsu volt, mint a
nádszál, csak arca telt meg egy kissé, ugy hogy gödröcskék képződtek
benne.
Mellette egy fehér muszelin-ruhába öltözött kilenc éves leányka: csupa
öröm és ragyogás az arca. Nem volt olyan szép, mint anyja, de
rendkivülien bájos az ő sötét, bámész szemeivel.
A kis ülésen egy férfi ült: egy szikár, boldogképü ember és mellette egy
virgonc öt éves fiucska, a kire nagyon kellett vigyázni; először azért,
hogy ki ne essék a kocsiból, másodszor meg, hogy ki ne üsse ostorával
valamelyiküknek a szemét.
Bizony egy kissé neveletlen volt az a kis fickó. Nagyon kényeztette az
apja, mert szakasztott az anyja mása volt.
Kalvylék voltak. János Incijével és gyermekeik. Látogatóba jöttek két
hónapra – a „mamáékhoz“.
A mamáék a kapuban várták őket. Már ott megállitották a fogatot, – nem
győztek egy másodpercig várni, – leszedték tartalmát és jól össze-vissza
nyaggatták csókjaikkal és ölelésükkel.
Ifjabb Kalvyl megsokalta a dolgot s a maltretirozás ellen ostorával
védekezett. De annál szivesebben vette Inci. Alig birt leszakadni az
édes jó anya kebléről. Igy volt vele éppen Kalvyl is. Az egy kopasz
alakot fojtogatott és nem akarta, nem birta elereszteni. A mama férje
volt ez a kopasz alak: a „kis apa“. Ugy hivták, hogy gróf Sipiczky
Alfréd.
A gyermekek ügyet se vetettek – mert unták már – a nagy ölelkezésre,
hanem azonmód hozzáfogtak mind a hatan a nemes „bujócska“ játékhoz.
Igaz is! A hat közül négygyel nem számoltam még be. Pedig szép gyermekek
voltak a kis Sipiczky-fiuk: egyenesek, mint a fenyő, tekintetük villogó,
merész! De jól is voltak nevelve. Ha hazudni mertek, irgalmatlanul
elverte az apjuk.
Sipiczky tiz év alatt olyan talpas lett, mint a medve. Magas, csontos,
de szikár alakja valahogyan dús idomzatra és husfélékre tett szert.
Fehér, halvány arca meg ugy megbarnult, mint egy cigányé.
– Hja, szorgalmatos gazda ám az én jó férjecském. De kell is a
gyermekekről gondoskodnunk. Aztán a teher is sok. Mert tudjátok, hogy
megvettük a szomszéd négyezer holdas birtokot, még pedig csaknem egészen
adósságra. Hát ezt akarja Alfrédem kitisztázni… Azért sült le ilyen
feketére, mert reggeltől estig bujja a mezőket, – magyarázta Sipiczkyné
a gyermekeknek, s azalatt annyi szeretettel, annyi bensőséggel nézett
férjére, hogy szinte lehetetlen volt benne a régi Dobaynét fölismerni.
Csak szép arcéle maradt a régi. Termete elhizott egy kissé, hiszen négy
bimbót fakasztott azóta a szép, termékeny rózsatő, – hát nem csoda. De
csoda, ahogy az arckifejezése megváltozott. Szilaj, akaratos, parancsoló
tekintete megszelidült, ellágyult; ajakának élveteg vonalai teljesen
elsimultak, nyugodt mosolygássá enyhültek. Az anya és hitves volt immár:
a nőiességnek igazi tipusa.
Ilyen csodás transzszubsztanciációkat visz végbe az emberben Isten örök
költészete: a szerelem.
… A szerető nő Isten legnemesebb teremtménye. S az a nő, a kinek szive
nincs, vagy föl nem ébredt: torzképe annak az emberiségnek, a melyet
Isten saját képére teremtett. A nő-tigrisek a legvadabb, a legvérengzőbb
emberi állatok…
Hát Sipiczkyné megtanult szeretni. Imádta családját. Nagy, férjes
leányától számtalanszor kért bocsánatot a multért.
– Nem tudhattam, mit csinálok. Nem értem, hogy követhettem én el azt a
vétket te ellenedben, a ki édes, jó gyermekem vagy és voltál mindig!
… Apró gyermekeit nagyon kényeztette a mama. Sipiczky alig győzte
helyrehozni, a mit felesége a fiain rontott.
Már ő szigoru volt hozzájuk nagyon. Féltek is tőle a kis oroszlánfiókok.
És ha valaki azt kérdezte, hogy miért oly tulszigoru fiaihoz, igy felelt
Sipiczky:
– Nem akarom, hogy olyan bitangokká nőjjenek föl, mint a milyen az apjuk
volt harminchat esztendeig. Ehhez pedig szigor kell. Ismerem a fajtámat…
Ezek legények lesznek, arról jótállok! – És büszkén megvillant a jó
lengyel szeme, a mint végignézett a négy szép fián.
Inci „apácskának“ hivta Sipiczkyt és nem engedte el magának soha, hogy
valahányszor üdvözölte, meg ne csókolja az „apácska“ kezét. Hiába
haragudott érte az „öreg“, csak elkapta kezét: észre se vette és rajta
volt a csók.
– Tudod, Incikém, hogy nem szeretem. Nekem kellene a te kezedet
csókolnom.
– Oh nem! – mondta ilyenkor komolyan a szép menyecske, – az életemet
adtad vissza, általad születtem ujjá, nem mostohaatyám vagy te nekem, –
a második atyám vagy.
Hiába dühösködött Sipiczky. (Hogy képzelődés az ő érdeme, hogy egy szó
sem igaz az egészből!) Inci iránta való háláját nem birta magába
fojtani.
… Kalvyl elismert festő lett a „Viszontlátás“ óta. Keveset festett már,
mert érezte, hogy sokat ismétli képein magát, illetve Incijét; de mint
mély tudományu művésznek nagy volt a hire és sokan voltak a tanitványai.
Különben, a milyen komolylyá lett a szeles Sipiczky, olyan viggá,
jókedvüvé lett az azelőtt komoly, sőt szomoru Kalvyl.
Mintha szerepet cseréltek volna. Azaz nem egészen, mert a Sipiczky
komolyságába nem vegyült világfájdalom, csak gond és kötelességérzet. A
gyermekekért dolgoznia kellett. A munka volt fő élvezete. És ha jól
kifáradva, pihenni tért egyszerü, sőt rideg hálószobájába, derült
humorral igy szólott a pipájához:
– Na, most már csakugyan nem állithatom magam se, hogy nem vagyok
becsületes ember… Hej, de jó dolog is a becsület!… De azért még nem
akarok megőszülni benne, mert mit szólna hozzá a szép, fiatal
menyecském?!
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: