Nemsokára megtalálta az őrült fráter a szerelmeseket: a kocsiszinben
voltak. De miután az öreg Dobay is velük volt, természetesen csak
kezével és arcával rángatózott az öreg ur háta mögött – mint egy néma
bolond – ugy magyarázta volna az eseményeket.
Természetesen ezt nem lehetett megérteni. Pedig sugni se lehetett, mert
a papa éppen a kocsikat magyarázta, hát oda kellett figyelni
mindenkinek.
– Csak meg ne pukkadjak, – gondolá Sipiczky, – mig végére ér az öreg.
Addig, mit volt tennie, ő is beállt a hallgatóság sorába.
– Látjátok, gyerekek, ez a „táltos“. Azért neveztem el igy, mert két
első kereke jóval nagyobb, mint a hátulsók. Nincs ilyen több a
kontinensen. Egy őrült kocsigyártó csinálta, illetve alakitotta át
ilyenre azzal a megokolással, hogy lejtnek lefelé nem kell majd a
kereket megkötni: az edénye vizszintes marad, hát orra nem bukhatik az
ember benne… Ez a „köpőláda“. Egyszer kiröpültem belőle, azóta penzióban
van. Különben pompás kis kocsi volna, ha föl nem dülne mindig… Ez az
„erdei lak“, ez a cséza. Még a nagyapám vette ezelőtt százkilenc
esztendővel, azért lóg szijjon. Ma már ló nem birja megmozditani, de hat
ökör igen. No látjátok: ebben szoktam én lakni cséplés idején, a mikor
is a tanyáról nem járok éjjelre haza. Kivontatom egyszerüen ezt a kocsit
az erdő szélére és belekvártélyozom magamat. Azért neveztem el „erdei
lak“-nak. Különben fájn szerszám ez; pompás lakás esik benne. Nézzétek:
kidobattam belőle az üléseket s egy vaságyat tétettem helyébe, meg egy
mosdóasztalt… Ez a „várkastély“, ezt már magyaráztam.
Az öreg végre elkészült a kocsikkal, mert befelé terelte vendégeit:
– Sötét van, gyerekek. De meg az uzsonna ideje is itt lenne már, vagy
mi. Gyerünk be.
Mialatt Dobay feldörömbölte Jancsi bácsit, azalatt Sipiczky megsughatta
Incinek:
– Nem váltunk jegyet, Incikém. El van intézve.
A leányka csudálkozó tekintete folytán kétszer becsületszavát adta és
háromszor megesküdött Sipiczky. És mikor az se használt, szivére tette
kezét, ugy mondta:
– Kérdezze meg a mamától, ha nekem nem hisz.
Inci fölsikoltott. Ugy elfutott, mint a nyílvessző, be, egyenesen az
anyjához.
– Hova szalad a gyerek? Inci! – hivta az apja, de miután nem jött, maga
ment utána, majd egyet gondolt, visszatért a küszöbről, eszébe jutott
valami dolga.
– Mit mondtál neki? – kérdé Kalvyl barátját.
– Mit, te fülesbagoly, te őrült köszörüs?! És nem találod ki? Hát
ügyetek rendben van: azt mondtam neki. Nincs jegyváltás! Nem hallod, te
siket, te vak, te pupos! – lármázott a lengyel és megragadva jóbarátját,
erővel megpolkáztatta, hogy csak ugy lihegett belé.
– Hogy csináltad? – kérdi Kalvyl, a mint lélegzethez birt jutni a nagy
örömtől. – Te drága, te egyetlen barátom?
– Komiszsággal, de az mindegy: a cél szentesiti az eszközt… Különben nem
mondhatom meg az eszközöket. Soha se is kérdezd, hallod? Inci se
kérdezze soha: mondd meg neki. Sikerült – vége! (Hát nem is kérdezte
Inci, de nem is sejtette soha.) – És most legott megrendeled a gyürüket,
érted? – hadarta örömében a lengyel.
– Értem, – felelte a festő egyszerüen és boldogan.
– Kertésznek nem szólsz semmit, a mamának sem. A magatartásod olyan,
mint eddig. A továbbiak felől még gondolkoznom kell, még egyszer meg
kell beszélnem a mamával az ügyet. Kertész most biztosan a szobájában
lesz, Inci meg az anyjánál. Ezeket szétrebbentem és ideterelem az
Incidet. Örüljetek egymásnak. Jó? – beszélt összefüggés nélkül Sipiczky,
aztán elszelelt, magában hagyva Kalvylt.
De csak egy pillanatra maradt magában a festő, a másik pillanatban már
ott volt Inci is mellette, azaz nem is mellette: ott csüngött a nyakán
és sirt, zokogott a boldogságtól.
S az ifju átkarolta a leányka vállát és egy csókot lehelt fehér
homlokára…
*
… A mikor Inci berontott anyjához, – mint egy nyári forgószél, – az
éppen imádkozott. Legalább ugy nézett ki, mintha imádkoznék, mert össze
voltak kulcsolva a kezei.
Dobayné csakugyan imádkozott – a boldogságáért. Bensőséggel kért
Istentől bünbocsánatot; azt kérte tőle, hogy szentesitse bünét: a
házasságtörést! Még nem volt ép erkölcsi érzéke, hogy ilyet mert kérni
az egek urától. Csak azt érezte, hogy ő most jobb, tisztább lelkü, mint
volt büne előtt. Ez a tudat tévesztette meg.
A leányka meglátva anyját, – ahogy még sohase látta, – leborult előtte,
mint egy szent előtt s átkulcsolta térdeit: ugy kérdezte tőle, onnan a
földről, – nem szavakkal, csak a szemével, – hogy igaz-e a mit Sipiczky
mondott?
Az anya lehajlott leányához és fölemelte őt. Csókolgatta is, simogatta
is, aztán azt mondta neki:
– Szeresd Sipiczkyt, neki köszönhetsz mindent.
Ebben a pillanatban jelent meg az ajtóban Sipiczky, hogy a festőhöz
„terelje“ Incit. Csak ennyit mondott a leánykának:
– Az ebédlőben van.
Inci megértette. Kezet csókolt anyjának hálás szeretettel és kiszaladt –
jegyeséhez.
Sipiczky pedig átkarolta a mamáját és megcsókolta forrón, hosszasan.
Aztán mélyen a szemébe nézett és igaz szeretettel sugta:
– Oh, hogy szeretlek én! Minden órával csak nő szerelmem… Miért hogy nem
lehetsz az én feleségem?! Miért kellett egy bün árán szivedhez jutnom?!
Hát már én örökké csak a bün kenyerén éljek? A jót is bün árán
gyakorolhassam csupán?!
Most – hogy már boldognak érezte magát Sipiczky – kezdett csak igazán
ébredni a lelkiismerete. Már átlátta tettének aljasságát, már alig
mentegette magát annak motivumával. Keserü önvád kínozta.
Az asszonyt nem. Neki más volt a – még nem tisztult – fölfogása.
– A bün sulyát én nem érzem, Alfréd, – mondotta, – nem vétkezünk mi – én
nem hiszem. Sőt ugy érzem, hogy csak most ébredt föl bennem a nőiesség;
érzem, hogy jobb vagyok, ugy mint nő, ugy mint anya. Anyává tettél.
Anyává tett a szerelem. Megnemesitett a szerelem… Nem lehet az bün,
Alfréd!
– De az: nagy bün. Ám viseld sulyát. Én is viselem, igen, viselem.
– Boldogtalan, boldogtalan leszel, ha igy gondolkozol, – aggódott a
szerelmes asszony. – Ne feledd el a bünt! Ne lásd, csak a szerelmünket!
Kérlek! Oh, légy boldog! Mit tegyek, hogy boldog légy?
Sipiczkyt meghatotta ez a nagy, igaz részvét.
– Az vagyok, – mondta, – igazán. Hogy árnya van a boldogságomnak, az még
nem azt jelenti, hogy boldogtalan vagyok. Éretted vétkezem: ez a tudat
már magában boldogit és talán majd teljesen elfelejteti velem idővel,
hogy – hogy igy bántunk azzal a jó öreg emberrel… Igy kellett annak
megesnie, – zárta be szavait bánatosan.
– Igen, másképp nem lehetett, édes szerelmem, drága mindenségem…
Az asszony a férfi vállára hajtotta fejét és behunyta szemeit. Az meg
cirógatta a szép arcát. Nem volt forró, már nem ütött ki rajta a démoni
láng. A bün révén tisztult ez a nő…
Sokáig tartották átölelve egymást, boldogan, szelid gyönyörben. Érzéki
vágy most már egyikükben sem ébredt. Az igazi, tiszta szerelem lángja
megtisztitotta vérüket a salaktól. Igen, Sipiczky most már biztosan
tudta, hogy szeret, a mint – mindenről megfeledkezve – nézte azt a
bágyadtan, de nőies bájjal mosolygó arcot a kebelén. Mint egy szerelmes
leány, olyan volt a harmincöt éves asszony. Sipiczky összes érzékeivel
élvezte szépségeit, csak nézte, nézte… Nem is hallották, nem látták,
hogy hirtelen nyilik az ajtó s egy ősz, pirosképü alak jelenik meg annak
küszöbén: ugy el voltak egymásba merülve.
Egy pirosképü alak jelent meg az ajtóban, de egyszeribe fehér alak lett
belőle. Avagy csak egy szellem volt talán? Hiszen oly hirtelen eltünt
ujra, óvatosan téve be az ajtót maga mögött.
… Nem szellem volt…
Alfrédnak csak jó későn jutott eszébe, hogy a másik szerelmes pár ügyét
is el kell intéznie kedvesével.
– Mit csináljunk Kertészszel, édesem? – kérdezte tőle.
– Elhalasztjuk a jegyváltást valami ürügy alatt s aztán levélben adunk
neki bővebb magyarázatot. Elvégre is, nem lehet vele kiméletlenül
bánnom. Ismerd be, szerelmem és egyezz bele.
– Jó. Minden marad a réginél, forma tekintetében. A halasztást pedig te
adod tudtára.
– Igen, a hogy parancsolod.
– És beavassuk az öreg urat?
– Talán egyelőre nem. Zavart csinálhatna.
– Helyes… Körülbelül igy informáltam én is a fiatalokat.
– A fiatalokat!? – kérdezte mosolyogva az asszony. – Mi az öregek
vagyunk! Hány éves vagy te, kedves?
– Harmincöt.
– Olyan idős, mint én.
– De te szép vagy és üde, mint egy fiatal leányka, én meg már kopasz
vagyok…
Az asszony keblére vonta kedvese kopasz fejét s ott csókolta meg, a hol
a legkopaszabb volt.