Sipiczky és Dobayné még reggeli előtt találkoztak egymással. Még akkor
mindenki aludt. Ők keltek föl legkorábban. Egyedül voltak az ebédlőben.
Üdvözölték egymást. Azaz Dobayné nem is üdvözölte Sipiczkyt, csak nézte
őt. Kék karikába foglalt nedves szemeivel ugy méregette a csontos
embert, mintha erejét becsülgetné.
A lengyel ismételte üdvözletét:
– Kisztihand, jó reggelt kivánok!
Semmi válasz.
– Haragszik?… Azért?
– Hogyan érti? Miért?…
Tudni akarta a buja asszony, hogyan fogja föl Sipiczky azt a tegnapi
kézszoritást. És a lengyel ugy gondolta, hogy izgatni fogja őt
válaszával. Ő nem félt attól, hogy kudarcot vall. Mosolyogva felelte:
– Azért, hogy tegnap oly merészségre vetemedtem magával szemben.
– Azt nem is türöm: jegyezze meg!
– De mikor a vérem!… Nézze kérem, a hogy maga tegnap ott ült, azon a
zsöllyén, testéhez feszülő ruhájában, nyughatatlanul, mint a higany,
nyitott ajakkal: meg kellett magamról feledkeznem, – elbüvölt a látvány
csábos varázsa, az a sziréni mosoly…
– Az a csábos varázs?
– Igen. Maga egy csábos, egy kivánatos asszony.
– Megtiltom…
– Ne tiltson meg, kérem, semmit, – szakitotta félbe a lengyel, – ugyis
tudom, hogy már nem neheztel reám; még azt is tudom, hogy velem
álmodott.
– Szemtelen!
– Igen. Álmában én öleltem magát, csókoltam ajakát, gyötörtem felséges…
– Sipiczky!…
– Igen és ön küzködött, harapott, karmolt. De mindez nem használt
semmit, én lettem a győztes, összeroskadt testi erőm alatt. És én
szerettem magát, Ida és maga is nagyon szeretett már akkor…
Dobayné kővé meredten bámulta ezt a határtalan merészséget. Ha mindazt
megteszi, a mit beszélt, még hagyján, – a tett enyhébb beszámitás alá
esik az ő fölfogásában, mint a beszéd, – de!… Azon is bámult Dobayné,
hogy álmát ugy eltalálta a lengyel, hogy ugy olvasott az ő könyvében.
Szinte elfelejtett haragudni: annyira csudálkozott rajta.
És Sipiczky válaszolt bámész tekintetére:
– Ugy-e eltaláltam? Ugy-e vágyott utánam? Vagy egyáltalán egy erős férfi
után? – szólt és átkulcsolta kezeivel az asszony csuklóit.
– Ereszszen!
– Nem eresztem.
– Én kiáltok.
– Azt nem teszi.
– Esküszöm…
– Ne esküdjék, – tiltakozik Sipiczky és merészen átkapja a szép asszony
derekát.
Az fölszabadult kezével tolta magától a férfit, de hiába. Erős volt a
lengyel. Mint vaskapocs karolta át és szoritotta magához a nőt, hogy
csak ugy kapkodott levegőért. De azt sem tehette, csak egy pillanatig. A
férfi szájára tapasztotta ajakát és csókolta szenvedélylyel, igazi
szenvedélylyel, hogy szinte megfojtotta a nőt ez az ölelkezés.
Az asszonyban nagy volt az ellentálló erő. Büszkesége fölébe kerekedett
vérének. Összes erejének megfeszitésével igyekezett kibontakozni a
merénylő karjaiból.
Az nem bocsátotta el. Nevetett.
– Ha akarom, az enyém vagy. Akkor vagy az enyém, a mikor én akarom.
Szeretlek, te gyönyörü asszony!… És most eleresztlek, ha megcsókolsz.
Még most nem kérek tőled egyebet… Csókolj meg, Ida, – lihegte Sipiczky.
– Megfojt. Ereszszen, – kérte a remegő asszony.
– Csókolj meg először. Látom, hogy oda vagy; látom, hogy szeretsz.
– Utálom…
– Nem igaz. Az enyim vagy.
– Bejönnek.
– Nem bánom. Mig meg nem csókolsz, el nem bocsájtalak, történjék bármi,
– esküszöm.
Az asszony ugy lihegett a gyönyörtől és az erőlködéstől, mintha utolsó
lehelletét adná ki testéből… Fáradt volt már. Ellentállása gyöngült: a
testi is, lelki is. A teste odatapadt a férfi kebelére, csak fejét
tartotta még vissza. Azt meg megfogta Sipiczky és szeliden – nem kellett
már hozzá erőszak – a vállára hajtotta. Majd lassacskán lefejtette az
asszony derekáról másik kezét is. Az teljesen fölszabadult ezzel –
elfuthatott volna… És – nem futott el. Ott maradt, ott hagyta forró
testét, csináljon vele, a mit akar. Sipiczky két kézre fogta a
meggyötört nő felhevült arcát és megcsókolta mind a két szemét.
És az asszony, a megtört büszke asszony ezzel most már nem elégedett
meg: ajakát nyujtotta neki oda. Egy konvulziv csókban, egy őrjöngő
csókban egyesültek ajkaik. A nő nyögött. A férfi zihált…
És görcsösen körülfogta Dobayné a férfi nyakát, ugy rebegte szinte
elhalón:
– Az uram vagy, a parancsolóm. Imádlak! Tied mindenem.
– Igen, az enyim leszel, – mondta Sipiczky, – mert ugy akarom. – Ezzel
otthagyta az asszonyt.
Ez meg – mihelyst eltávozott a csábitó, szivéhez kapott, kacagott,
ujongott – alig zabolázhatta örömét. Most már tudta, hogy el fog bukni,
s hogy méltón fog elbukni. Annak örült olyan nagyon.
Sipiczky pedig kiment a szabad levegőre. Melege volt, le akarta magát
hüteni. Kisétált az udvarra és szarkasztikusan mosolygott maga elé. (A
terv jó. A dolog jól megy.) De lassacskán csak elül mefisztói
gunyorossága, más, szelidebb érzelmek kerekednek felül benne, a mint
visszaidézi őrült ölelkezésének egyes részleteit.
(Hogy küzdött vele az az asszony! És hogy dobta oda magát neki, a mikor
látta, hogy hiábavaló az erőlködése!… Mily szenvedélyes volt a csókja,
mily forró az ölelése, és hogy remegett egész teste! És milyen test!
Ruganyos, üde, mint egy husz éves leányé. Érezte kemény, izmos idomait –
a ruhán keresztül.)
Sipiczkyt elfogta a mámor. Soha, még jogászkorában sem lelkesült annyira
a szerelemért. Bevallotta magának, hogy vágyott ez után az asszony után,
a kit csak azért akart elcsábitani, hogy kihasználhassa. Elgondolta,
hogy ennek az asszonynak – kit játékszerévé akart tenni – könnyen
válhatik játékszerévé maga és akkor csak salakja marad ennek az ő
bünének, mentsége, célja nem…
Kiegyenesedett a lengyel és megdöngette mellét. Fogadást tett:
– Soha! Erős leszek!… Addig, a meddig boldoggá nem tettem őket… Csak
addig? (Keserüen elkacagja magát). No hát egy nyomorult gazfickó vagyok
és maradok – hiába! – Szegény öreg!…
Sipiczky ezután Incit kereste föl. Ott sürgött szegényke a reggeli
asztal körül. Szomoru volt, de azért kitörő örömmel üdvözölte barátját.
Az nem is viszonozta; üdvözlet helyett csak annyit sugott neki:
– Alighanem elmarad már a jegyváltás is, testvérkém. Holnaputánig ügyünk
rendben. Csak bizalom!
Inci mosolygott és – nem hitt. (Hisz az nem lehet; annyi boldogság nem
fér el a földön!)
… A reggelinél fáradtnak és sápadtnak nézett ki Dobayné. Az izgalom, a
félig-meddig kielégitett vágy, lágy, odaadó, nőies jelleget kölcsönzött
lényének. A bujaság elült arcáról: – ugy nézett ki, mint egy szerelmes,
szelid asszony, ki nagyon boldogan él az urával. Igy még szebb volt,
mert nőiesebb volt.
Sipiczky szivéből gyönyörködött benne. Az ő müvének, bár szentségtörő
müvének hatását látva, föltámadt benne az önbizalom, sőt bizonyos
elbizakodottság. Képesnek érezte, hitte magát arra, hogy megváltoztassa
a szerelmes asszony egész jellemét – gyökerestől még most is, hiába
harminchat éves. (Igen, képes lenne a bachansnőből szelid hitvest
formálni.)
Dobayné nem nézett csábitójára: nem mert. Valami különös érzés tiltotta
ezt neki. Már nem büszkesége (az nem pirul), valami más, előtte eddig
ismeretlen érzelem pirulásra késztette őt legyőzője előtt.
… Még aznap többször megcsókolták egymást a házasságtörők. De már csak
szeliden, nem a vad gyönyör érzetével, – csak ugy, mint az igazi
szerelmesek, a kik tisztelik egymást. Az asszony mindannyiszor
átkulcsolta karjaival a férfi nyakát és azt sugta neki, hogy:
„Egyetlenem!“ A férfinak még durvább volt a szerelme, – igy válaszolt:
„Az enyém vagy, szeretlek!“
Az asszony már szerelmes volt, – szerette kedvesét nagyon, mert első
szerelmével szerette. A férfi még nem szeretett, csak vágyott inkább
asszonya után. – De nagyon vágyott utána.
… Délután, a mikor egy félórára magukra maradtak, azt kérdi Sipiczky
kedvesétől:
– Mikor leszel egészen az enyém, Ida?
És az asszony azt felelte pirulva:
– A mikor parancsolod, nincs akaratom.
Sipiczky kapott a szón.
– És ha én most egyebet kérnék tőled? Ha mást akarnék? Értsd meg…
– Értelek; mindent megteszek neked, mert imádlak. Mondtam, hogy veled
szemben nincs akaratom.
– Elválnál a férjedtől?
– El, – válaszolt mohón az asszony.
– Megosztanád velem a nyomort?
– Meg, ezer örömmel!
– Hát azt nem kivánom…
– Miért? Kivánd, parancsold, ha szeretsz.
Sipiczky komolyan, rendreutasitólag feddte az asszonyt:
– Volna lelked azt a becsületes, ősz embert megölni?!
Dobayné elpirult és sóhajtott. Sipiczky folytatta:
– Ha nem volna férjed, vagy rossz férjed volna, elvinnélek és te
követnél, ha ugy akarnám.
– Igen, igen.
– Mert szeretsz.
– Mert szeretlek, mert imádlak…
Sipiczky lehajtotta fejét, – gondolkozott. Lázas szerelmi vallomásaik
közepette a tervére, kötelességére gondolt. Azt mérlegelte, hogy elég
érett-e már ez a terv ahhoz, hogy legalább megkisérthesse
megvalósitását. Ugy találta, hogy igen.
– Itt maradsz, Ida, hogy boldoggá tehesd leányodat, – mondta szinte
durván Sipiczky – miután elhatározta, hogy a döntő cselekvés terére lép.
Az asszony összerezzent.
– Ő boldog.
– Nem igaz! Hazudsz, asszony! Mindent tudok.
Dobayné elképedt.
– Mit tudsz? – kérdi hebegve.
– Azt tudom, hogy eladtad leányodat annak a gazdag, üresszivü majomnak,
holott tudod, hogy Kalvylt szereti; azt tudom, hogy terrolizálod azt a
szegény, ártatlan teremtést, a ki – mert nem mer neked ellenszegülni, –
inkább meghal, mintsem hogy Kertészé legyen… Hogy micsoda ördögi
hatalmad van fölötte, azt már nem tudom, azt meg nem foghatom.
Megvarázsoltad-e, mint a szemüveges kigyó a galambot, vagy kínozod-e
mint egy inkvizitor?!…
Dobayné sirásra fakadt e kegyetlen szavak hallatára. Már nem leánya
sorsa, hanem saját boldogsága lebegett szemei előtt, azt védte:
– Az Istenért, Alfréd, te nem szeretsz, te gyülölsz!
– Szeretlek érzékeimmel, – esküszöm – és a szivemmel, lelkemmel is
szeretni foglak, ha teljesited akaratomat.
– Oh, ha csak attól függ a szerelmed, – akkor az nem elég nekem, a mikor
én téged szivem utolsó csepp vérével is szeretlek.
– Imádni foglak, ha megváltozol. Pedig megváltozhatol. Im, itt az első
lépés…
– És ha nem teszem meg? – próbálkozott mégis az asszony, de már nem
daccal, csak félénken habozva.
– Akkor itt hagylak és még csak egyszer teszem be házadba lábamat: itt
leszek az Inci temetésén, hogy soha többé ne lássalak.
– És ha megteszem, nagyon fogsz szeretni? Hű maradsz hozzám? El nem
hagysz soha? – kérdi szenvedélylyel az asszony, kedvesét.
– Imádni foglak és el nem hagylak soha.
Elfelejtett erre Dobayné mindent és mindenkit: Incit, Kertészt, Kalvylt,
csak ezeket a szavakat hallotta: „Imádni foglak és el nem hagylak soha“.
Fölugrott és Sipiczky karjaiba omlott, ugy ölelte őt szenvedélyesen.
– A tiéd vagyok, rendelkezz velem… Intézd el… Rád bizom… Mondd meg
nekik… Incinek is… Nem élhetek nélküled… Nem tehetek róla… Megváltozom…
Hitvesed leszek Isten előtt… Megjavulok… Te légy az Inci apja, – rebegte
az asszony szakadozottan, fuldokolva.
Ujongva zárta karjaiba Sipiczky és csókolta, a hol érte: haját, szemét,
száját és minden csókja után ismételte: „Szeretlek, szeretlek, soha
senkit igy nem szerettem.“
És igazat mondott a lengyel, még csak nem is képzelődött. – Ugy még nem
szeretett senkit, mint azt az érett szép asszonyt. Abban az ő
ujongásában nemcsak sikerén érzett kitörő öröme visszhangzott: nagy
részben a szerelem diadalkiáltása, volt az…
Hát ez volt Sipiczky terve. Jól számitott, bevált emberismerete,
megmentette Incit. Hogy milyen eszközökkel és mily módon: azzal most nem
gondolt… Kirohant, hogy hirdesse diadalát. De előbb még utjába akadt
Kertész. Annak csak ennyit mondott:
– Passz! Eins brennen! – s azzal szaladt tovább, hogy fölkeresse
gyámoltjait.
Kertész utána mordult:
– Ez a fráter megőrült!