Az álma beteljesedett.
*
A két jóbarát nyugodtan és mélyen aludt a sárga szobában.
Sipiczky lefekvéskor örömtől sugárzó arccal biztositotta barátját, hogy
jól megy a dolog, hogy egy hét alatt talán már rendben is lehet.
Kalvyl nem kért bővebb magyarázatot. Már hitt és remélt. Boldogan aludt
el.
A kék dutyi ezalatt szörnyü kétségbeesés szinterévé lett. Szegény
Kertész egy nagy és mély vackot fedezett föl derekalja közepén, – olyan
vackot, hogy egész nyulcsalád elfért volna benne. Ugy kifeküdték az
ágyat a fiskálisok. A mióta eszét tudja Kertész, nem feküdt ilyen
hullámos felületü ágyon.
Elkényeztetett lomha testén hideg borzongás futott végig. Egy ránc a
lepedőn elég volt ahhoz, hogy el ne tudjon aludni és ime: egy lyuk, egy
óriási üreg!
– Segiteni kell a dolgon, ugy, a hogy lehet, – mormogá és alkalmas
töltelékről gondoskodott.
Nem került egyébb keze ügyébe, mint a téli takarója. Ezt beletömte a
lyukba… Ámde ezzel csak domboruságot csinált a homoruság helyébe.
Tulnagy volt a takaró.
– Letaposom, – gondolá a kis bácskai és akként tevé, a miként gondolá.
Fölhágott ágyára és hozzáfogott a taposáshoz. Ugy járta, hogy szinte
beleizzadt, de a domboruság csak nem akart eltünni. Maga alá kapta hát
lábait: ugy ugrált az ágyon. De már ezt a nyaggatást nem állotta a
fiskálisok ágya sem, – beadta a kulcsot, letört, csődöt mondott. Még
szerencse, hogy Kertész épen menekült a katasztrófától, nem a nemesebb
testrészeire esett.
(Már most mit csináljon?) Nem volt más mód, mint a kanapén hálni. Kétrét
hajolva kucorgott a keskeny butordarabon és megátkozta a falut és
mezőket. Aludni természetesen nem volt képes.
Rágyujtott hát és füstkarikákat eregetett a levegőbe. Ezek rémes
felhőkké nőttek a falon. Egynémely füstgomoly ugy nézett ki, mint valami
antediluviális szörnyeteg. Egyszóval kellemetlen benyomást keltettek a
füstfelhők… Eldobta cigarettáját. És ime: az eldobott cigaretta –
szörnyüség elgondolni is! – négy lábra kapott és vágtatva rohant a
csengetyüzsinórhoz, azon szélsebességgel fölkuszott egész a boltozatig;
onnan nézett le, két apró szemét szemtelenül nekimeresztve a kis
bácskainak.
– Hát csak egy patkány volt! – vigasztalódott Kertész. – Azt hittem már,
hogy szellemek üznek velem rémes játékot.
De mit ért ez a vigasz szegény Kertésznek! Hiszen a patkány nem
kisértet: az igaz, de mégis csak rémes állat.
– Óh, micsoda helyzet ez! – jajgatott a szerencsétlen fiu, – a mikor az
ember annak is örül már, ha csak patkánynyal kell egy szobában hálnia! A
csengetyüzsinóron azonban még sem maradhat a szemtelen szuró szemeivel.
Le kell onnan kergetnem.
Botja nem volt, a mivel lepiszkálhatná, hát a sapkáját vágta a
patkányhoz Kertész. Nem talált. Ujra hozzávágta. Ujra nem talált. (És
mintha vigyorogna a bestia!) Kertész dühbe jött. Fölkapta félcipőjét,
azzal célozta meg a patkányt. Az egyszer sikeresen: egyet nyekkent a
féreg és élettelenül hullott a földre.
A kis ember ujra visszakuporodott fekvőhelyére és elkezdett egészen
szabályszerüen jajgatni. (A természetben nem volt vesztes, csak ő!) Majd
eszébe jutott, hogy abban a nagy fali szekrényben az ágya mellett egész
kényelemmel elférhet egy haramjavezér. Fölkelt hát és átkutatta a
szekrényt. Egereknek cincogó hada üdvözölte, de – hál’ Istennek! – ember
nem volt benne.
Egy füst alatt aztán fölkutatta Kertész az egész szobát. Gyertyával a
butor alá világitott. Minden veszedelemtől tiszta volt a határ. (A
patkány is hulla már.)
Lefeküdt és el is aludt végre. De rémesek voltak álmai… A patkány
mammut-nagyságuvá nőtt meg, – éppen be akarta uzsonnázni a kis bácskait,
a mikor – fölébredt. (Hála Istennek!…)
János bácsi dörömbölt az ajtón. Mert be volt ám zárva az ajtó. Ki is
kapott érte a vitéz.
– A nagyságos ur félni szokott magában? Igen? Mitől? Nincsenek
kisértetek. A harámbasa fia pedig ügyet sem vet nagyságodra: az nemesebb
prédára leselkedik… Különben már tizenegy óra, – ha netalán föl akar
kelni. Mi kell reggelire: szalonna, piritós, szalámi, teával vagy
snapszszal?
Kertész először is órája után kapott. Csakugyan tizenegy óra volt.
Elröstelte magát; fölugrott, hogy majd felöltözködik és kijelentette,
hogy csak teázni fog.
Ekkor eszmél csak János bácsi, hogy hiszen a vendég a kanapéra került
valahogyan az ágyából. (Mi lehet az oka?) Megvizsgálja az ágyat. Az most
romhalmazként borult a saját fejfájára.
– Letört az ágy a nagyságos ur alatt? Hát hány mázsa a nagyságos ur?
Mert a pándi tiszttartóról tudom, hogy két mázsát nyom és az alatt még
meg se nyekkent ez az ágy.
Most már tudta Kertész, hogy kitől származott az üreg a derékaljban. A
pándi tiszttartó két mázsája volt a szülőanyja…
Jancsi bácsi – miután nem akartak vele barátságos diskurzusba elegyedni
– kiment. Kertész pedig azon töprengett, hogy ki a manó lehet az a
harámbasa fiók, a ki nálánál nemesebb prédára vágyik.