Csakhogy nem tudott aludni Dobayné. Nem hagyta forró vére. Ilyenkor
hideg borogatást szokott a nyakára tenni. Megpróbálta most is. Nem
használt. Forró teste fölszáritotta a nedves vászondarabot és még
lázasabb lett tőle. Citromlevet készitett magának és azt itta. Mind
hiába! Mint a láva: olyan forrónak érezte a hideg folyadékot, a mint
torkán leszaladt. És miért? Hogy Sipiczky gyöngéden megszoritotta kezét?
Nem. Azért, hogy _visszaadta_ azt a kézszoritást? Nem értette, hogyan
történhetett ez meg vele… Százszor visszaidézte emlékébe azt a
helyzetet, a melyben igy megfeledkezett magáról. Mert a helyzetet
okolta, nem magát… Csak nagysokára hagyott alább a büszkesége… Ugy
alkudott meg vele, hogy ennek igy kellett történnie – és hogy Sipiczky
az ő _végzete_. És ez a gondolat, a mig egyrészről megborzongatta,
másrészről eddig előtte ismeretlen gyönyöröket keltett föl benne.
Mert szenvedélyes érzéki asszony volt Dobayné – a végtelenségig. Ha
férfit látott, nem arcát nézte, hanem termetét. Gyönyörködött az
izmokban és az erőben.
És, – csudálatos! – minden érzékisége dacára sem bukott el Dobayné. Nem
a női szeméremérzet, sem valláserkölcsi elvek mentették meg, hanem
büszkesége és jóizlése. Ha nem járt volna megalázkodással, minden
lelkiismeretbeli furdalás nélkül dobta volna magát egy neki tetsző férfi
karjaiba… Ha biztosan tudja, hogy az a férfi el nem dicsekszik vele,
hogy hű marad hozzá, s meg nem unja soha. De igy!…
… Egész éjszakán nem tudott menekülni a Sipiczky képétől. Bárhogy
erőlködött, nem birta elüzni. Folyton maga előtt látta villogó szemét,
csontos termetét. És ez nem hagyta aludni.
Hajnal felé mégis elaludt végre, de álma is csak folytatása volt
izgatott gondolatainak.