Bármennyire el voltak egymással telve a szerelmesek, altruisztikus
lelkületük nem merült el végképpen az önfeledtség mámorában. Hogyne
gondoltak volna Sipiczkyre: arra az önfeláldozó barátra, a ki érettük
oly nemes önzetlenséggel tette kockára életét!
És most éppen ez a nagylelkü lény okoz egymáshoz való kölcsönös
viszonyukban oly kényelmetlenségeket, oly bonyodalmakat, a miknek
elsimitása, mig egyrészről a hálaadástól való menekülés látszatát
ébreszthetné, addig másrészről szinte kötelességük volt, Sipiczky
akaratát véve elsősorban tekintetbe.
Ő ugy kivánta és sürgönye idegesen tartott szövegéből kitetszőleg sulyt
helyezett arra, hogy végakarata és Incihez való szerelme titok maradjon
előttük. Ugy Kalvyl, mint Inci jól ismerték barátjuknak a cinizmus
mezébe öltöztetett nagylelküségét, a mely óvatosan kerüli a tüntető
nyilvánosságot; tudták, hogy teljes életében alterálni fogná őt, hogy a
véletlen igy leleplezte legbensőbb érzelmeit.
Arisztokratikus lelkületük sugta ezt nekik, a mely irtózik a hála
provokálásától, sőt a hálaadást se kontemplálja szavakban: magába zárja
ezt, hogy alkalomadtán tettekben juttassa kifejezésre. (A hála
kifejezésének egyedüli ildomos alakja a tett.) Magukból indultak ki, a
mikor Sipiczky helyzetét birálták.
Elhatározták hát, hogy lehetőleg igyekezni fognak barátjuk titkát vele
szemben is megtartani. Ugy vélték, hogy ugy reá, mint magukra nézve
legjobb lenne viszonyuknak status quo ante föntartása, a mi a külszint
illeti. Mert bensőleg az már nem volt lehetséges. Azt, a mit Sipiczky
érettük tett, nem számolhatták el lelkükkel csak ugy; annak nyoma örökké
ott marad, bárha eltemetve is.
Már most hogy oldják meg ezt a kérdést? Hogy hitessék el Sipiczkyvel,
hogy nem olvasták el levelét? Hogy vezessék félre? Félrevezessék-e
egyáltalán? Még ha lett volna támasztékuk! Például, ha csak annyi is,
hogy tudják vala, miként küldték el nekik ezt a levelet. Kinek a
meghagyásából és elhamarkodásából. (Mert azt sejtették, hogy valakinek
elhamarkodása folytán történt.)
Ha azt tudják, könnyebb lett volna Sipiczky ellen tervezett ártatlan
összeesküvésüket megszőniök: összebeszélvén a könnyelmü levélküldővel.
De igy!
Egy dologgal voltak csak tisztában. Azzal, hogy – miután fölbontották,
hát vissza nem küldhették a sürgöny rendelkezése értelmében a levelet, –
csak ugy érnek el pozitiv célt, ha letagadják a levél vételét.
Az ilyesmi azonban nem fért a jellemükhöz: egy valóságot letagadni!
Más megoldáson törték hát a fejüket. De hiába! Nem akadtak, – mert nem
akadhattak a kérdés kulcsára.
Végre is egy fél megoldásban állapodtak meg… (Ám segitségükre jöttek: a
véletlen és Dezső).
Ilyeténképpen:
Egy sürgönyt fogalmazott Inci:
„Vettem sürgönyödet, kérek bővebbet levélben. Jőjj már.