Belépett a Dobay-pár. Az öreg ur egy kissé megcsappant kedvvel (Kalvyl
ebből sejtette, hogy szó esett róla), de az asszony méltósággal és
édesen, mint mindig. Csak a szája széle volt most kissé megbiggyedve,
mint a ki nem képes legyőzni kelletlen kedvét.
Kalvyl motyogott valamit.
– Egy rövid időre vagyok bátor szives vendégszeretetüket igénybe venni,
– ilyesmit mondott. Még azt is hozzátette: Bocsánat!
– Kérem, – udvariaskodott Dobayné, – bárkit is szivesen látunk szerény
kastélyunkban. Isten hozta nálunk! Majd leányához fordult: Inci nem
pihennél egy kicsit? Nem érezted magadat egészen jól. Kalvyl kiment
téged…
A leányka gyorsan és határozottan válaszolt anyjának:
– Nem pihenek, mama; már egészen jól érzem magamat.
A mama kissé ajkába harapott, de nem szólhatott.
Szólt azonban Dobay, de arra már jobban beleharapott a mama az ajkába,
mert ilyeténképpen beszélt az öreg folytatásokban:
– Ne ténferegjünk itt az ebédlőben, menjünk a vizitszobába, ott jó meleg
van.
Bementek hát oda s az öreg, Kalvyl felé fordulva, ekképpen folytatta
beszédét:
– Mielőtt leültetnélek e hajlékban téged, közlöm veled a házi regulát.
Jól megjegyezd magadnak: Vendég ha ide beteszi a lábát, egy hónapon
belül el nem bocsáttatik! Semmi beszéd. Qui dixi, dixi!
Kalvylnak fölragyogott az arca. Valami összefüggéstelen szavakat
tördelt: a hála szavait, azok olyanok. Inci is sugárzott és pirulva
jegyezte meg:
– Egy-két napért nem is érdemes ilyen hosszu utat tenni.
Erre már a mama marasztalása se maradhatott el, csakhogy ez egy kis
mérget kevert bele:
– A jövő héten ugyis megtartjuk az eljegyzést. Akkor Kertész is hosszabb
időre marad. Remélem, addig ön se hagy el, Kalvyl báró.
Ettől a meghivástól már elborultak a szerelmesek. Kalvyl nem szólt rá
semmit, csak hajlongott. Aztán elfoglalta a neki kijelölt helyet. Inci
mellé ültette a mama nagymerészen. A szemei azt mondták: Lásd, hogy nem
féltem tőled leányomat. Biztos vagyok felőle. Hiába jöttél, itt nincs
mit keresned.
A barátságos, boltives szobában különben vigan folyt a szó. Kalvyl
keveset beszélt, de mindig okosan és szellemesen. Művelt lélekre és
széles szellemi látókörre vallott minden szava. Kellemesen, szerényen
társalgott, mint minden nagy műveltségü ember.
Incinek csak ugy dagadt a keble. Mohón leste kedvese minden szavát.
(Hiszen oly keveset hallotta beszélni, pedig lám, milyen kedves és
okos!) Keveset, alig egy pár szót szólt, azt is halkan mondta, mint a
kinek terhére van a beszéd. Terhére is volt. Ő most csak érezni tudott,
– érezni kimondhatatlanul és semmi egyebet. Az arca azonban kipirult,
mint a rózsa.
A mama részben a hőségnek tulajdonitotta ezt. De nem is vizsgálta nagyon
az okát. (Biztos volt dolga felől, a többit nem igen bánta.)
Dobayné különben se szokta leányát kutató megfigyeléseivel zavarni. Azt
tudta, hogy veleszületett tapintata, helyes magatartása soha cserben nem
hagyják, nem volt hát miért fegyelmezze tekintetével.
És ez kellemes volt a szerelmesekre nézve. Akár ha el is merültek az
egymás tekintetében: észre nem vette őket a mama, vagy legalább is ugy
tett, mintha nem látná. Ez nála különben elv volt.
És talán ennek az elvnek köszönheti Inci őszinte, természetes lényét,
azt a nyilt, ártatlan tekintetet, a mely ment lévén minden negélyezéstől
és elfogultságtól: egy különös, speciális bájjal önté el egész valóját.
Talán ezért maradt épen a leányka egyénisége: hogy a mit Istentől
kapott, azt az anyja nem vette el tőle. Egyszóval okos asszony volt
Dobayné s izlése is volt. A szemjátékos, zsörtölődő mamák figyelmébe
ajánlandó ez a nevelési módszer. Sokkal több Inci lenne a világon akkor:
olyan Inci, a ki fényt és boldogságot áraszt maga körül, ha divattá
válnék ez az elv a nevelésben. Mert a leánykák többnyire jóknak és
ártatlanoknak születnek: a rossz világ rontja el őket és – a jó mamák…
De ime, jelenti a major domus, hogy tálalva van. E szép hangokra elemébe
jő Dobay papa. Neki ünnep minden étkezés. És hogy Kalvyl jóvoltából
uzsonna helyett egy második ebéd esett meg a háznál: kettős ünnep lőn a
mai nap. (Kolbász és lángos, kávé és ostya helyett! Miért ne lehetne ez
mindennap igy?) – gondolá, de magának tartotta gondolatát, mert ugyis
kifogásoltatott volna ő nagysága részéről.
Nos hát, evett és ivott is az öreg magyarán. És lám, Incinek is jó
étvágya kerekedett. Már három hónapja alig evett valamit és ime! most
kétszer is vesz a kacsapecsenyéből.
Föl is tünt az anyjának.
– Nem rontod el a gyomrodat, Inci?
– Nem, – állitja pirulva a leányka. – Ugy megszégyenitesz!
A major domus csak a Kalvyl étvágyával nincs sehogy se megelégedve. De –
tiszteletből – nem szólt az asztalnál (ott evett), hát csak a kezével
legyintett. (Kákabélü!)…
… Másnap éppen délutáni sziesztáját tartotta a kis család, midőn
Sipiczky sürgős levele megérkezett.
Az ebédlőben négyen ültek. (A mamának hivatalos migrénje volt: regényt
olvasott a szobájában.) A papa a Vasárnapi Ujságot nézegette és
szürcsölte kávéját. János és Inci félhangon beszélgettek egymással a
nagy kanapén.
Szép volt a kép, semmi se rontotta rajta a harmóniát, még a Jancsi bácsi
kurtaszáru pipája sem, olyan kacskaringósan fujta belőle a füstöt. (Mert
Jancsi bácsi is a szobában volt ám, csakhogy illemtudással megvonult a
kályha melletti sarokban, mint egy szerény ibolyához illik…)
Kopogtattak, illetve dörömböltek az ajtón. Jancsi bácsi a megfelelő
óvatossági rendszabályok mellett ajtót nyitott a jövevénynek. A
posta-küldönc volt. Átvette tőle a vevényt és levelet, megnézte, kinek
szól, aztán egyenesen Kalvylhoz vitte. Mert leleményes volt ám az öreg.
Mindjárt sejtette, hogy csak az lehet Kalvyl a házban, a ki nem Dobay.
Kalvyl két hatost utalványozott a küldönc számára Jancsi bácsi kezeihez
s a mig az kidugja az ajtó nyilásán a hatosokat: addig János szemügyre
veszi a levelet. Azonnal megismerte Sipiczky irását. Idegesen bontotta
föl és olvasni kezdett. Olvasás közben kiejtette a levelet kezéből és
sápadt lett, mint a fal.
Inci észrevette, de nem merte zavarni. Pedig de szerette volna
megkérdezni, hogy mitől sápadt el annyira az ő „egyetlene“.
Kalvyl erőt vesz magán és tovább olvassa a levelet. Mind halványabb
lesz. Reszket a keze. Majd mereven néz maga elé egy pillanatig. Aztán
egy könycsepp gördül végig az arcán.
Inci megijedt.
– Mi baja, János? – kérdi halkan szerelmesétől.
Ez szótlanul átadja neki a levelet.
A leányka apjára néz. Atyja előtt nem akarta olvasni. Ugy sugalmazta
ösztöne, hogy ez nem volna helyes. De hát az öregnek már akkor beleesett
a feje a Vasárnapi Ujságba: elszunditott. Elolvasta hát a levelet s öt
perc mulva már zokogott is. Még Jánosnak kellett őt vigasztalnia, pedig
de nehezen ment ez a hű barátnak.
– Helyettem is tegyen koszorut sirjára, egy szerényet, egy névtelent: a
„hű barátnak“. Sokat, sokat imádkozom érette, – zokogott a kis Inci,
majd könyeit fölszáritva, kérdi:
– Még ma este indul, ugy-e, János?
– Igen.
– De jőjjön vissza, kérem. Oh, jőjjön vissza, ne hagyjon magamba, –
zokogott föl ujra a leány.
– Visszajövök, – igérte mély szomorusággal János, – és nem hagyom el
soha. Ha másképp nem lehet, a szomszéd faluban telepedem le valami ürügy
alatt.
– Édes! – Több szót nem volt képes Inci kiejteni…
… János bácsi azért, hogy siket volt, még távolról se volt vak. Észre is
vette, hogy sirnak az emberek a kanapén.
– Sir a királykisasszony! Ugyan mi bánata lehet? – töprengett az öreg,
de nem sokáig, mert egyszeribe csak ujra dörömbölnek az ajtón.
Az öreg kisiet. Hát ujra a küldönc dörömbölt. A vevényt kérte s egy
sürgönyt kézbesitett.
Az öreg megharagudott.
– Hát nem tudta egyszerre ideadni mind a kettőt! – dörmögött s átadta
Kalvylnak a sürgönyt, ismét a szokásos borravaló ellenében. Azután a
vevény aláirása végett tintáért, tollért ment.
Mire visszatért, akkorára már ki voltak cserélve a nagy kanapé lakói.
Elolvasták a sürgönyt, a mitől aztán olyan boldogan mosolygott a
szerelmes pár, mintha sohase sirtak volna.
Az öreg ur nagyon bámészkodott ezen, de belenyugodott, mert kedve
szerinti volt a csere. Csakhamar rá is jött az okára: a levél szomoru
volt, a sürgöny meg víg. (Ez lehetett az oka csupán.) S elkezdte szidni
a küldöncöt, halkan, hogy föl ne ébreszsze szundikáló gazdáját.
– Adta ravasz parasztja! Két csatára adja ide a két küldeményt, hogy két
borravalóhoz jusson. Csunya rossz csalója! – Ezzel kivitte a két hatost
s az aláirt vevényeket, hogy átadja a küldöncnek. De a huszast csak igy
kinálta neki, hogy: – Ne, vidd el, ha ráfér a lelkedre, ravasz rókája!
Te uzsorás!…
Kalvyl elgondolta, hogy husz krajcár miatt mennyit kellett neki és
Incijének szenvedniök; hogy milyen csekélységen mulnak néha nagy dolgok!
Egy levélküldönc kifurfangolt borravalója miatt milyen sok forró köny
hullott hiába; mennyi nagy szenvedést okozott egy kisszerü kapzsiság!
… Öröm váltotta föl a szomoruságot, nagy, őszinte, igazi öröm. S ettől
az örömtől már tuláradt a szerelmesek szive… Gondolataik találkoztak…
Tisztában volt mindegyikük azzal, hogy Sipiczky érettük tette kockára
életét. De nem szóltak róla egymásnak. Csak együtt éreztek egy és
ugyanama hálát és szeretetet a nemes barát iránt. Egy sziv, egy lélek
voltak, a mint ott egymás mellett ültek és önkéntelenül – mint két delej
– egymáshoz vonzódtak kezeik… Kéz-kézben mosolyogtak egymásra.
Jancsi bácsi ütött a fejével, hogy helyesen van ugy. Tetszett neki a
dolog. S a fiatalok viszont köszönetet intettek neki jóindulatáért.
Kezük érintkezése extázisba ejtette a szerelmeseket. A gyönyör extázisa
mellett azonban ott ólálkodott lelkükben az aggodalom is. Ez fölkavarta
rajongásra hajló szellemvilágukat; otthagyták a földet.
Az ifju szólt:
– Követlek a halálba is. Enyim vagy. Nem hagylak.
A leány felelt:
– Tiéd vagyok. Tiéd a testem, tiéd a lelkem. Szolgálód vagyok.
Válaszolt az ifju:
– Én meg az urad, de a rabszolgád is: egy intésedre készen a halálra.
János bácsi bárhogy erőltette is halló idegeit, egy szavukat se
hallotta… Halk suttogásba veszett el rajongó beszédjük. Inkább csak
sejtették egymás szavát.
Bizonyára a papát sem a hangok keltették föl, hanem mert lejárt az álma,
mint a homokóra: attól ébredt föl. Horkantott egyet és fölnyitotta
szemét. Inciéket nem vette észre hamarosan, bár nem lett volna hiba,
mert a horkantásra azok már eleresztették egymás kezét. Pedig a
horkantás még az álomban volt benne és nem az ébrenlétben. Különben az
ébrenlét első megnyilatkozása is csak az álom folytatása volt. Ez az
álom pedig a Vasárnapi Ujság egy cikkének volt a második fejezete. Az
első fejezet a kinai császárnéról és Li-Hung-Csángról szólott. A második
fejezetben Li-Hung-Csáng már ölelgette a kinai császárnét s az ölelgetés
után olyan kalamajkát jártak el kettesben, hogy csak ugy repdesett a
copfjuk.
Az öreg ur akkor ébredt föl éppen, mikor képéhez csapódott az őrült
sebességgel piruettező Li-Hung-Csáng bájos hajfonadéka. Arcához kapott
és miután meggyőződött róla, hogy csak álmodott, ébren folytatta az
eszmetársitást, egész fönhangon monologizálva:
– Kutya egy gyerek az a kinai császárné, hogy az ujja körül forgatja az
egész mennyei birodalmat! Holott bölcsek és hősök huszonötezer
esztendeig hozzá se mertek nyulni az ősi szokásokhoz és ősi
alkotmányhoz!
Inci elkacagta magát a meglehetősen harsány hangon elmonologizált
humoreszken, aztán fölugrott és össze-vissza csókolta atyja arcát és
kopasz fejét.
A papácska elszégyelte magát.
– A manóba, gyerekek, hát itt vagytok?! Biz én valószinüleg félálomban
beszéltem, – röstelkedett az öreg. – Mordózom a milliomát! Minek hagytok
aludni, hiszen nem vagyok én vén ember, hogy muszáj lenne délután is
aludnom, különösen, mikor ilyen kedves vendégem van. Igaz a’, Jánoskám,
fiam, mit álmodtál a sárga szobában? – tereli el a beszédet más tárgyra
Dobay.
– No, még ezt nem is beszélte el, Kalvyl, – mondja Inci is.
Kalvylra ráragadt a jókedv s az öregnek humorisztikus fecsegései is
hangolták talán, mert igy válaszolt:
– Azt álmodtam, Lojzi bácsi, hogy a toronyból lenyujtotta a rézkakas a
nyakát egész a földig és fölszedte a galambok elől a buzaszemeket, a
miket Inci kisasszony szórt nekik.
– Hahaha! – nevetett az öreg, hogy csak ugy huzta a horpaszát, – akkor
hát rajta, Inci, szórj nekik friss szemet, mert még itt találnak hagyni
az én szelid kis barátaim.
– Jőjjön maga is, Kalvyl, – hivta Inci Jánost.
Az kétszer se hivatta magát, bizony ment. Magukra hagyták az öreg
urakat…
Mint egy őzike, ugy futott Inci a kastélyból a melléképületben levő
konyhába. Egy szakajtó buzával tért vissza.
Kalvyl az enyhe téli napon födetlen fejjel és télikabát nélkül
gyönyörködött a bájos idillben s elgondolta magában, hogy hányszor
festették meg már ezt a jelenetet és valahányszor, mindig rosszul; mind
csupa próza volt ehhez a költői képhez képest. Különösen, a mint feddi
őt a leányka:
– Az Istenért, édes! Kalap nélkül! Még megfázik nekem.
– Megfázik nekem, – ismétli boldogan mosolyogva a festő.
– Vegyen kabátot és kalapot, János, – nógatja a leányka.
– Ugyis melegem lesz, ha magára nézek, én édes szerelmem, – tréfálkozik
az ifju.
De Inci se maradt tréfával adósa. Fölmarkolt a szakajtóból egy csomó
buzát és dévajon Kalvylra szórta, hogy tele lett tőle haja és ruhája,
még a szeme is kapott.
– Nézze meg az ember, hát illik ez: egy üres bók magához? Hát igy
becsüli meg azt a szegény leányt, – folytatja Inci most már lágy,
dallamos hangon, – a ki magát annyira, oly kimondhatatlanul szereti?!
– Igaza van, édes, ha nem szereti a bókot, – hagyta helyben az ifju
komoly arccal, – az csak üres lelkeknek hizeleghet és üres agyakban
fogamzik…
Ilyen derült, ragyogó kedvvel gyönyörködtették egymást, a mátkások a
halálban!
Oh, mert arról nem feledkeztek ők meg, hogy örök hüséget fogadtak
egymásnak, bár egyikük se remélte, hogy még a földön egymáséi lesznek.
(De hát együtt meghalni: az is gyönyör. A tulvilágon majd egyesülni
fognak.)
Ebben a rajongó hitben voltak ők boldogok és derültek, nem is a földi
boldogságukba vetett hitükben. Attól ugyan elepedtek volna, mert ha
reméltek egy kissé, oly halvány volt az a remény!