– Lássa, ennek a táviratnak szövegéből csak azt sejtheti, hogy nem
kaptuk meg levelét, – mondja Inci.
– De kérdezni fog, rájön; mert csak nem hazudhatunk.
– Kérdés, hogy fogja-e kutatni. Az emberek legnagyobb része nem szereti
bolygatni a reá nézve kellemetlen témákat.
– Ennyi élettapasztalat egy kis leánytól, édes, okos Incikém! –
csodálkozik mosolyogva Kalvyl.
– Igen, azt hiszik maguk, hogy mi leányok nem gondolkozunk, – felelte
kedvesen duzzogva a leányka.
– De ha mégis kérdőre von bennünket? Vagy meggyőződik róla a postán,
hogy nem ment vissza a levél?
– Akkor, – felelt Inci, – hiába! Vallanunk kell. Ám addig bizzunk a
véletlenben és – a szerencsénkben, – tevé hozzá. De már szomoruan és
keserüen hangzott el ez a szó: szerencsénkben. (Hol van az?)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Dezső dr. bontotta s olvasta föl Sipiczkynek az Inci fogalmazta
táviratot.
A beteg megörült.
– Ohó, elvégre nem adta föl a hordárod a levelet! Milyen szerencse
volna!
Dezső, barátja megnyugtatása végett, kapott ez eszmén.
– Az bizony meglehet, – válaszolá, – hogy forintot és levelet
zsebrevágott abban a tudatban, hogy nem néztem a számát. Igaz is, hogy
vevényt nem hozott.
– Bravó! Kutasd föl a derék embert és kérd vissza tőle levelemet, aztán
jutalmazd meg egy ujabb forinttal, hogy oly pontosan nem teljesitette
megbizásodat.
– Hogyan kutassam? Nem hordárállomáson volt, ugy fogtam el. Azt se
tudom, milyen.
– Lám, milyen szerencse, doktorkám, hogy olyan szeles vagy! Már ugy
lesz, hogy zsebrevágta a hordár a levelet, megspórolván forintot, utat.
– Biztosan ugy lesz, – ravaszkodott Dezső. – Bocsásd meg a
könnyelmüségemet, de azt sem tudtam akkor, hogy hol áll a fejem.
– Nem hogy megbocsátanék, de teljesen értelek. Éljen a haza! És most
tegyük fől a sürgönyt. Irj!
Dezső irt, a mint diktáltatott:
„A bőrömet kilyukasztották, de csak a bőrömet. Most foldozza a
leibsuszterem, Dezső. Három nap alatt kész a munka, akkor elindulhatok.
Ölel