Ebben a pillanatban föltárul egy más ajtó balról és megjelenik abban
Inci halovány, magas alakja oly hirtelen, mint egy tündér, ki a magasból
szállt alá.
Egy halk sikoly volt első üdvözlete. Volt abban a sikolyban minden:
meglepetés, öröm, meghatottság.
Csak egy szerető női sziv tud ilyen hangot adni. Talán nem is a
hangszálagok, de egyenesen a sziv idegeinek rezgéséből születik meg az a
mély bensőséges akkord.
Az ifju mámortól ittasan siet hozzá és megragadja a feléje nyujtott két
kezecskét.
Ugy álltak ott egymással szemközt… Némán. Az ilyen érzelmek számára a
természet elfelejtett kifejezést teremteni, a nyelvtudomány meg
szavakat.
Csak egymás szemébe néztek, azon át már látták a lelküket is. Látták
egymás nagy boldogságát és mindegyik örült a másik örömének.
Mosolyogtak. Arra nem is gondoltak, hogy meglepheti őket a mama vagy
apa: nem gondoltak semmire. Alig hallották az ajtó csikorgását.
Arra szétvált a kezük, de már későn. Jancsi bácsi meglátta őket.
Zavarba jött az ifju; a leány nem.
Jancsi bácsi meg jóváhagyólag intett a kezével, mintha azt mondaná:
– Helyes, csak ne zavartassátok magatokat. A dolog rendén van, tetszik
nekem, pártolom.