Sipiczky boritékba zárta a levelet, aztán hordárra bizta. Maga pedig
elindult segédeket keresni. Olyanokra gondolt, a kik nem szeretnek
komoly ügyből tréfát üzni, sőt a kik tetszelegnek maguknak azzal, hogy
mennél szigorubb föltételeket csikarjanak ki az ellenfél segédeitől.
Ilyen volt (?) egyik barátja, Marcziházi kapitány. Ez a rangja mellé
bátran odairhatta volna látogatójegyére, hogy „és párbajsegéd“, mert
több dolga volt – különösen télen – a párbajsegédséggel, mint a
kapitánysággal. Akkor is éppen tárgyalt, a mikor Sipiczky bekopogtatott
hozzá.
– Dolgom van, pajtás, megbocsáss…
– Megvárom, mig elvégzed, vagy jövök egy félóra mulva, – válaszolta
Sipiczky.
– Sürgős? Talán te is…?! – kérdezte a kapitány érdeket kifejező
mimikával.
– Én is.
– Bravó, pajtás! örömmel állok rendelkezésedre egy óra mulva. Addig
sétálj, mert csak egy szobám van… Szegény vagyok, mint a templombéli
egerek, – tette hozzá kómikusan savanyu arccal.
– Helyes, – mondta Sipiczky, ki is szabad óráját azzal töltötte, hogy a
lovardába ment, – a hol pisztolyokat tartott – és gyakorolta magát a
céllövésben. A világitás rossz volt, de azért jól lőtt. Tiz lövés közül
nyolcszor találta el a félalakot.
– Stimmt, – mondá, – félalakba nyolcszor találtam. Kertészt bátran lehet
dupla alaknak számitani, a mi pedig négyszerese a félalaknak, ergo,
biztosan lepuffantom a madaramat. Majd fölülkerekedvén benne a jóérzés,
bosszankodni kezd cinizmusán és elhatározta, hogy csak a lábát lövi el a
madarának. (Elvégre is, mit vétett nekem a gyámoltalan fráter?)
Mire Marcziházit ujra fölkereste Sipiczky, az már bevégezte volt a
tárgyalást. Egy finom havannával kinálta meg vendégét.
– A manóba, Kriegskamerad (együtt szolgáltak, mig a lengyel ki nem
lépett a hadseregből), ha szegény vagy, mint a templombéli egerek, minek
tartasz ilyen drága vendégszivart?! – okvetetlenkedik Sipiczky.
– Hja, barátom, a reprezentáció!
– Ki a manó kiván egy kapitánytól reprezentációt?
– Kapitánytól nem is, de párbajsegédtől! Menykő sokba kerülnek nekem a
mások vesződségei, azt mondhatom neked.
Sipiczky mosolygott és rágyujtott.
– Hát az én dolgom egyszerü, – kezdi meg a beszédet, – délután négy
órakor fölmentek: te meg egy általad kiválasztandó második a lakásomra
és ott vártok, a mig két alak nem jelentkezik a határon. Ezek Kertész
Andor segédei lesznek. Megkináljátok őket székkel és cigarettával. Azok
e helyett elégtételt fognak kérni tőlem a felük nevében. Ti nem
spóroltok az elégtétellel sem, adtok, illetve fölajánltok nekik a
nevemben annyit, a mennyi csak kell. Sőt az esetben, ha keveset
kérnének, azt mondjátok nekik, hogy nem smucig a magyar! és még egy
adagot reájuk tukmáltok.
– S mennyi legyen az összadag?
– Háromszori golyóváltás – 20 minus 5 – aztán kard körömszakadásig.
Ennyi legalább!
– Pompás! És az ok?
– Sulyos sértés mindkét részről. Különben diszkréció.
– Ahá! Ok nincs. Értem. És ha nem egyeznek bele a sulyos föltételekbe?
– Annyit csikarsz ki belőlük, a mennyit csak birsz. Ehhez te ugyis jól
értesz.
– Hogy a manóba ne, csak bizd rám!… Megállj!… Holnap délelőtt tizenegy
óra; – jó lesz?
– Jó.
– Tehát, ha semmi közbe nem jön, akkor lesz a csata. Háromnegyed tizkor
érted megyek lakásodra. De most ebédre föl!
– Gyerünk együtt a Kispipába, – ajánlkozik Sipiczky.
– A Kispipába? – szörnyülködött a kapitány. – Te oda jársz? Mióta?
– A mióta magam is olyan szegény vagyok, mint azok a bizonyos egerek.
– Na, pajtás, én azt nem tehetem, – bocsáss meg, – mentegetődzik a derék
hadfi.
– De hiszen multkor egy ezredessel ebédeltem ott: Nikházyval.
– Ja, ezredes! De egy ilyen notórius párbajsegéd, mint én! Mit gondolsz?
A reprezentáció!…
– Jól van hát, – engedett és mosolygott a hóbortos kapitányon Sipiczky,
– reprezentálok az egyszer veled, ha ugyan elég jó firmának találsz.
– Pompás! – válaszolt szelesen Marcziházi. És elmentek a kaszinóba
ebédelni.
Ebéd után Kalvylt kereste föl Sipiczky.
A festő műtermének ajtaja be volt zárva, de csakhamar megnyilt a
villámos csengettyü szavára.
– Te vagy az, édes jó barátom? Isten hozott! – üdvözli barátját Kalvyl.
– Csakhogy itt vagy! Ugy vártalak! Kerestelek is, de nem voltál otthon.
– Ezzel egyenesen Inci képéhez siet Kalvyl és fölnyitja a rámáját.
Sipiczkynek jól esett ez a gyöngédség. Mert akárcsak azt mondta volna
ezzel a festő: „Ime, előtted nincs titkom, jer, osztozz érzelmeimben.“
A képtől sokáig nem jutottak szóhoz a jóbarátok. Nézték mindketten,
vegyes érzelmekkel. Sipiczky eldobta cigarettáját, ugy nézte. Kalvyl
észrevette ezt és hálásan megszoritotta érte barátja kezét.
A művelt arisztokrata lelkek gyöngéd tapintatában van valami
kimondhatatlanul nemes. Kár, hogy olyan sokan vannak, a kik irigylik és
irigységből affektálásnak tartják ezt a finom vonást. Pedig, ha egyebet
nem is, ezt jó lenne tőlük elsajátitani. Az élet sokkal szebb volna ugy.
– Hát holnap megyünk? – töri meg végre Kalvyl a csöndet.
– Megyünk, János. Azaz én csak akkor mehetek, ha valami dolgom nem akad.
– Miféle dolgod? – kérdi ijedten a festő. – Halaszd el, Alfréd, a
kedvemért. Ne tedd azt: ne ereszsz magamba.
– De elmennél, ha halaszthatatlan dolgom akadna, egyedül is? –
puhatolódzik Sipiczky.
– El, de…
– Bravo, fiacskám, ezt szeretem! De hogy még biztosabb legyek benne, add
becsületszavadat, hogy nélkülem is elutazol.
– Szivesen. Becsületszavamra! De nem értelek. Te valamit titkolsz
előttem, Alfréd. Már látom, hogy nem jösz el, – gyanakszik a festő.
– Azt pedig rosszul látod, mert még magam se tudhatom, hogy elmehetek-e
vagy sem. Ha megyek, a vasutnál találkozunk. Félegykor is indul vonat,
ugy-e? Ezzel menjünk. Addig eldől az én ügyem.
Kalvyl szomoruan, de vizsgán nézett barátja szeme közé, mintha olvasni
akarna belőle.
– Miért titkolódzol előttem, Alfréd? Olyan rossz előérzetem van…
– Tyhü, a teringésit! Az pedig ne legyen, – protestál nevetve Sipiczky.
– Beszélj hát világosan.
– Nem lehet, édes fiacskám, igazán nem szabad szólanom, – erősitgeti a
lengyel. – Te csak légy nyugodt, – folytatja, – majd utánad megyek, ha
már együtt nem indulhatunk. De több, mint valószinü, hogy nem leszek
akadályozva. A fő, hogy te mindenesetre menj, nélkülem is. Kezet rá!
– Itt a kezem. Minden körülmények között! Mindenesetre!
– Azért, fiacskám! Az Incit nem hagyhatod most magában, szegényt.
Szüksége van rád, igen nagy szüksége!
– Oly titkozatosan mondod ezt, Alfréd.
– Ej, mindenben titkokat fürkészel! Ne légy gyermek. Hiszen csak
természetes, hogy ő olyan lelki állapotban, a milyenben most van, nem
nélkülözhet téged. Kétségbeesik, elhervad, meghal – mit tudom én! – de
baj lehet belőle. Azért kell ott lenned. Punktum! Az öreg különben
szivesen fog látni, a mama nem: ezt előre jelzem, miheztartás végett. De
te ne törődj vele. Kötelességeid is vannak s azok előtt szoritsd
háttérbe büszkeségedet: nyelj! Punktum!
– Miért nem lát szivesen a mama?
– Nem tudom, de ugy lesz.
– Tudod, Alfréd.
– Ej, a manóba, mert tudja, hogy Inci szeret, ha éppen tudni akarod.
– És Inci mondta meg azt neki?
– Persze, hogy ő, nem is én.
– Megmondta?
– Meg, ha mondom. Hát mit bámulsz? Baj az?
– Nem, Alfréd, de különösnek találom, hogy egy anya, ha már nem is adja
gyermekét egy ilyen szegény piktorhoz, mint én vagyok, olyanhoz
kényszeritse, a kit nem szeret.
– Haha! – nevetett Sipiczky, – de naiv lélek vagy, hogy ki nem ismerted
azt az asszonyt. Hiszen annak az asszonynak nincs szive, nincs lelke.
Gőg, dac, önzés, hiuság az egész teremtés, de még rövidlátó és önfejü
is: saját lelkületéből itéli meg a leányáét. A szerelem szerinte
érzékiség: az ideálizmust nem ismeri. A férfi mindegy neki:
vágykielégitő eszköz a szemében. Hát erre jó Kertész is. És mert
szerinte jó, azt hiszi, hogy a leányának is az. Aztán ugy véli, hogy a
mig egy leányban föl nem támad az érzékiség, addig nem képes a
házasságot megitélni, megérteni s hogy arra való az anya, hogy leánya
ezen itélőképességének hiányát minden viszonyok között és bármiféle
eszközökkel, ha kell, kegyetlenséggel is, de pótolja. Nem puszta
passzióból kinozza ő Incit – nem mondom, – de lelki sivárságból meritett
ama meggyőződésből, hogy ezzel kötelességét teljesiti. Azt nem állitom,
hogy makacssága és gőgje oda nem sodorhatják őt, hogy még leánya biztos
boldogsága árán sem enged akaratából. Ilyen asszonyokat, ilyen perverz
jellemeket föl lehet ugy bősziteni… Sőt lehet, hogy ez már meg is
történt. Ki tudja? Lehet, de nem valószinü, hogy most már meggyőződése
ellenére is Kertészhez kényszeritené Incit, csak azért, mert makacs
akaratát mindenáron érvényesiteni föltette magában. Akár igy, akár ugy,
rosszul van mindenképpen. Annyi bizonyos, hogy természetesen és
egyszerüen el nem lehet intézni a ti szerelmetek regényét. Ravaszság,
ügyesség, egy jól kieszelt terv merész végrehajtása szükséges ahhoz,
hogy dülőre jussunk. Értettél, János?
Igy dült a szó, ha egyszer megeredt, Sipiczkyből. De János nem hallgatta
végig. Ugy fájt neki valami. Befogta a fülét.
A jó lengyel megszeppent:
– Ne haragudj, édes fiacskám! Drasztikus voltam, de nem bántottam _őt_,
– kérlelte barátját.
– Nem bántottad, de a nevét olyan dolgokkal hoztad kapcsolatba…
– Világosságot kértél tőlem, én többször megtagadtam, de te ujra kértél.
Ime! Ugy-e fáj ez a világosság? Ugy-e, nem kérdezel többet és hiven
követed tanácsomat? Minek is neked mindent tudnod? Elég, ha én tudom, –
mondta Sipiczky s utolsó mondatára fölsóhajtott, mintha az ő
lelkiismeretének is sok lenne már az, a mit tud. (Vagy talán azt
sokallta, a mit tenni akar?!)
– Nem haragszom, Alfréd. Isten után benned bizom legjobban. Vezess, én
megyek utánad. Vezess ki bennünket egy más világosságra. Ha nem sikerül,
majd együtt halunk…
– Helyes, de egyelőre csak éljetek. Legalább addig, a mig ki nem sül,
hogy erőlködésem hiábavaló, – humorizált Sipiczky.
– Te ugy bizol benne? Én nem tudok ugy bizni.
– Van Isten!
– A ki majd magához szólit bennünket, ha itt a földön nem boldogulunk.
Ez is megváltás.
– Jó, jó, de ha valami itt is elintézhető: a földön, nem kell mindjárt
az egekbe vágyni, – tréfált (részben, hogy megindultságát palástolja)
Sipiczky. – Vannak barátaink is, a kik részt követelnek maguknak
boldogságunkból. Azokat csak nem illik mir nix, dir nix itt hagyni a
sárga földön? Micsoda önzés ez, te fiu?
– Nemes, jó lélek!…
– Persze, még mi nem!? – protestál a lengyel. – Elég nekem, ha
tisztességes embernek tartasz. Én többre nem reflektálok, mert az se
voltam eddig. Ugy éltem, mint egy állat.
– Ne vádold magadat, Alfréd. Te csak magadnak vétettél, másoknak soha.
– Na, jól van; ha tőled függne, még beatus-szá avatnál, te elfogult
barát, te! És most, Isten veled! Holnap indulsz, – fejezé be szavait
Alfréd és hosszan, melegen megszoritotta barátja kezét. Majd a képre
vetett még egy futólagos tekintetet, azzal távozott.
(– Ki tudja, hátha nem látom többé őket? – monologizált a lépcsőházban.
– Intézkednem kell, hogy az esetben hogy operáljanak… Hah, a manóba,
csak nem lőnek hasba? Mert mégis csak jobb lenne, ha magam vezetném a
dolgok rendjét. A gyerekek még képesek lennének mindent elrontani! Igen
gyámoltalanok a gyerekek. Mindakettő erővel csak az egeket kéri… Hm!
Képesek azok együtt halni, a milyen szerények a sorssal szemben! Ej! El
veletek, sötét gondolatok! Csak fussatok, szaladjatok! Magam is
szaladok, mert hideg van, brr! És még sok az irni valóm – brr! Csak irni
ne kellene! Sohase szerettem irni s e tekintetben nem változott az
izlésem máig se.)
Ezt a hosszu monológot részint gondolta, részint motyogta Sipiczky. Mint
minden humorkedvelő embernek, neki is szokása volt agya termékeit
fönhangon is elmondani: vajjon hogy fest a dolog élőszóban.