Sipiczky ezalatt hozzálátott terve kiviteléhez.
– Hozzá kell fogni az operációhoz, – mondá, – egy percet sem szabad
elmulasztanom.
Ugy fogott hozzá Sipiczky az operációhoz, hogy elsősorban is fölkereste
Kertészt.
Még ágyban találta a kis embert. Nagyokat hortyogott; kifáradt a tegnapi
táncban. Mert olyan köpcös, jól táplált emberkék nagyon el szoktak ám
fáradni a táncban. Nem nekik való munka az.
Sipiczky megvetőleg szemlélte ezt a gyomraszerető prózai szerelmest – az
ő kötélidegeivel. Ő is – mint minden sovány és ideges ember általában, –
megvetette kövér és flegmatikus embertársait. De Kertészt különösen nem
állhatta ki: arra külön oka is volt.
– A mi Incinket akarja elvenni ez az üres hordó? – mormogta és jól
megrázta Kertészt.
De az nem kelt föl a rázástól, csak dörmögött. Ujra megrázta hát, de
ujra csak dörmögött.
– Hagyjanak engem aludni!
– Dehogy hagyunk, fiacskám, – válaszolt a dörmögésre Sipiczky, –
szükségünk van becses személyedre. – Ezzel elővett egy kancsó vizet s
végigöntötte a becses személyt.
Az ugy fölugrott erre, mintha az égből pottyant volna alá, de még akkor
is dörgölte szemeit – még nem eszmélt egészen.
– A manóba fiu! – nevetett Sipiczky, – rosszabb vagy egy tót
szolgálónál. Hogy nem szégyelled ezt a paraszt egészséget!
– Tudtam, hogy te vagy, Alfréd. Csak te lehetsz képes ilyen
kiméletlenségre. Pedig ugy szerettem volna még aludni, – nyafogott
Kertész.
– Hát menyasszonyodat nem kiséred a vasuthoz?
– Nem. Megkértek, hogy ne tegyem.
– Okosan. Akkor hát beszélhetünk. De először mosd ki a szemedet, mert
még most sem eszmélsz.
– Dehogy is nem eszmélek. Mit parancsolsz? Segédre van szükséged?
– Még nincs.
– Még nincs? Hát még csak ezután akarsz valakivel összeveszni?
– Nem akarok, csak ha muszáj. Mikor mészsz Lasnakra?
– Szombaton.
– Hát nem mészsz szombaton. Csak mához egy hétre mehetsz.
– És ugyan miért, ha szabad kérdeznem?
– Mert irántam való barátságból akkor utazol. Időt kell nyernem és jelen
esetben csak tőled nyerhetek időt.
– De már csak kivánj inkább egyebet barátságból, engem szombatra vár az
Incim. Különben nem értelek.
Sipiczky összeszoritotta fogait.
– Nem a tiéd még, hé! Lassan az agarakkal!
– Furcsa vagy te, Sipiczky, hogy haragszol reám. Nem tehetek róla, hogy
nem téged választott. Te is a vásáron voltál. Miért nem ügyeskedtél
jobban?
Sipiczky idegesen ugrott föl.
– Jegyezd meg magadnak, kis fiam, hogy téged nem ő választott, hanem a
mamája. Nézz a tükörbe, az majd megmondja neked, hogy az olyan
embereket, mint te, nem a leányok, hanem a mamák szokták választani.
– Ne stenkerkedj, kérlek, – indignálódik a hiuságában megsértett kis
ember.
– Eszembe sincs, sőt ünnepélyes bocsánatot fogok tőled kérni még azért
is, a mit te vétettél ellenem, de egy föltétel alatt…
– S mi az?
– Inciről le kell mondanod.
– Megbolondultál?
– Én nem, de te, hogy egy olyan leányt akarsz elvenni, a ki nem szeret.
– Micsoda beszéd ez! Kikérem…
– Becsületemre mondom, hogy nem szeret. Hát nem látsz – te rövidlátó és
hígvelejü ember? Nincsenek érzékeid? Nem látod, hogy fél tőled az a
leány? Nem vetted észre, hogy mást szeret?
De bizony észrevette azt maga Kertész is, csakhogy nem sokat törődött
vele. (Neki tetszik a leány, az a fő; idővel majd csak hozzá szokik.)
– És ha ugy volna is, mi közöd hozzá?
Sipiczkyt – az alapjában véve gavallérjellemü arisztokratát – teljesen
kihozta béketüréséből ez a pórias lelkületre valló válasz. Az
elbizakodott, önző parasztot látta Kertészben, a ki éppen hogy finom
ruhában jár, mert van módja benne, de kinek azért teste-lelke paraszt
maradt. Végigméregette a vőlegényt, – mert hamarjában szó sem jött
ajkára, – nézte kicsiny, üres szemeit, gömbölyü, kacéran kipomádézott
hájas fejét, vastag orrát és nagy kezeit. Aztán rárivallt, mint egy
grandseigneur az inasára:
– Hát nem tudod, mi a becsület?!
– Tőled nem fogom megtanulni.
– De megtanulod, fráter, arra fogadok. Megtanulod, hogy egy leánynak
tiszta szivét, lelkét megvásárolni birkabőrön nem lehet, s hogy a ki
teszi, disznó, gazember! Értetted? – orditotta a lengyel fékeveszetten.
– Értettem és tudni fogom kötelességemet. Négy órára várja segédeimet.
A kis ember sápadt volt és hebegett. Sipiczky is sápadt volt, de nem a
félelemtől, – az előtte ismeretlen fogalom, – hanem a dühtől.
– Nem cicázunk ám, fickó! A dolog komoly! – fenyegetődzött még a
lengyel, aztán távozott.
A szabad levegőn egy perc alatt visszanyerte önuralmát a lengyel. Meg
volt magával elégedve. Nem várhatta józan észszel, hogy lemondjon a
vőlegény menyasszonyáról: ez esetre pedig tervébe vágott a párbaj. Igaz,
hogy szándéka volt előbb szivére beszélni Kertésznek, inkább
önmegnyugtatására azt határozta volt, hogy ethikai prelekciókat tart
neki: ugy próbálja meg előbb rábirni őt a szakitásra és csak ha az nem
használna, folyamodik erőszakhoz: de aztán elgondolva, hogy ez ugysem
vitte volna céljához (az az ember sokkal önzőbb és butább), nem volt oka
nagyon bánni, hogy idő előtt fakadt ki. Sőt csodálkozott rajta, hogy már
előbb be nem látta ezt s hogy nem kezdte mindjárt az erőszakon.
– Na, – gondolta Sipiczky, – most már az a fő, hogy én lőjjem őt hasba,
ne ő engem. Mert én vagyok az, a kire jelen esetben nagyobb szükség van…
Éppen azon gondolkozott, hogy kiket válaszszon segédekül, a mikor eszébe
jutott, hogy a párbaj igazi okának nem szabad nyilvánosságra jutni.
Befordult hát egy kávéházba és levelet irt Kertésznek. Igy szólt a
levél:
„Ilyen esetekben gavallér-ember az összeveszés okát nem közli a tanukkal
sem; mindössze csak annyit mond nekik, hogy mindkét részről sulyos
sértés követtetett el. Szokatlan bár, de közölnöm kellett ezt önnel,
mert nem vagyok biztos benne, hogy ezen egyedüli korrekt közfelfogásról
és uzusról tudomása van-e?