Természetes, hogy az utazás vigan ment végbe.
Az öreg ur kettős boldogságot élvezett: a leánya boldog menyasszony,
maga nagy költő leve.
A mama a győztes hadvezér véres babérjával homlokán, diadalittasan
gondol küzdelmére. Elsimult lelkének alapjelleme: a vadság s most már
csak büszkeséggel és önérzettel gondol arra a harcra, a mit leányával
szemben megnyert. Nem haragudott többé Incire, az igaz, hogy nem is
sajnálta őt. Különben mentségéül legyen mondva, nem is hitt leánya
boldogtalanságában.
– Kivertem fejéből a regényt, áldani fog érte, – mondogatja magában.
S a látszat, mintha igazat adna neki! Nem nézett ki Inci
szerencsétlennek. Ugy tetszett, mintha máris belenyugodott volna
sorsába; szinte örülni látszott annak, hogy menyasszony.
Hát mosolygott Inci, bele is nyugodott a sorsába; örült is neki, hogy
menyasszony. De hogy a halál menyasszonya. Azért volt nyugodt, azért
mosolygott.
A mama mindössze a személyben tévedett. Error in personam. Azaz még
egynémely tünetben is: az Inci halványsága fáradtság jele; beesett,
lázban égő szemei a szűz misztikus sejtelmeiről beszélnek s a mosoly
sápadt ajkai körül, az a gyönyör sejtelmes varázsa: azt hitte ő. Csak az
érzékiség szempontjáról tudott ez az asszony látni, birálni, itélni:
mindig oda tért vissza. Máskülönben vak volt, szegény. Nem ismerte az
ideál honát. Szegény asszony!
A papa az egész uton éhes volt, mint minden magyar származásu papa ilyen
alkalommal. Hatvanban kávét ivott, Miskolcon megebédelt. Ujhelyen ismét
ebédelt. Csapon sörözött és sonkázott.
Szerencsére, innen már nem volt messze Lasnak; még két állomás, aztán
egy félóra kocsin.
Az utolsó állomáson várta őket a kocsi, még pedig a „várkastély“. Igy
keresztelt el ugyanis Dobay egy nagy batárt, a melyet csak négy ló
tudott meginditani. De sárban még négy ökröt is kellett a négy ló elé
ragasztani, hogy meginduljon.
A várkastélyon kivül még egyebek is várták a családot: a várispán,
illetve a botos ispán, névleg Botos István, egy öblös lámpással, meg két
rendbeli béres még öblösebb lámpásokkal, azután még két rendbeli béres
tartalék-ökrökkel.
Mindezek az intézkedések pedig azért kellettek, mert először sötét volt,
másodszor nagy sár volt és harmadszor, mert a nagyságos asszony ideges,
Botos István terminus tehnikusa szerint „sikitós“ volt rossz utban.
Az öreg ur nem engedte, hogy ispánja a bakon fagyoskodjék, – öreg ember
volt már, – beparancsolta a bárkába. Oda különben befértek volna egész
kényelemmel hatan is, mert volt olyan alapos, mint egy közepes omnibusz.
De meg beszélgetni vágyott az öreg Dobay már egy falubelivel is. Ugy
tele volt a szive, hogy okvetetlen kellett rajta beszéddel könnyiteni.
Hát beszélt is három helyett. Mert a mama fáradt volt: szundikált, Inci
meg ébren álmodott.
– Hogy vannak, hogy, István?
– Köszönöm alázattal, nagyságos uram, az összes marhák jól érzik
magukat.
– Hát az ispánné asszony?
– Köszönöm a kegyes kérdését, az is jól, mert megszökött a gróf
lovászmesterével.
– Pfhü! Az ebugattát! És nem hozatta vissza?
– Minek, kérem? Ők fiatalok, én meg öreg vagyok. Hadd boldoguljanak.
– Maga nagy filozófus, Istvánkám.
– Nem én, könyörgöm, csak megnyugszom Isten végzésében.
(– Megnyugszom Isten végzésében, – ismétlé Inci halkan s egy mélyet
sóhajtott.)
– És mi történt még? – vevé föl az öreg ur a beszéd fonalát.
– Hát egyéb semmi, minthogy az Izsák megpukkant mérgiben: a szél ütötte.
– Mi miatt?
– Hogy nem telt ki a licitáción a Bekecsen való követelése.
– Szegény!
– Bizony nem kell azt sajnálni, nagyságos uram, engedelemmel szólván.
Nem volt az igaz ember; csak igaz embert kell sajnálni.
– Ne legyen kegyetlen, István.
– Nem én, csak igazságos vagyok…
– Ninini! Hiszen ez a Sárkány meg a Szélvész! – ösmergeti a lovait
Dobay. – Hol szerezte hát a pénzt? A repcét adta el?
– De még egy szemet se.
– Csak nem kért kölcsön?
– De még egy vasat se.
– Hát miből küldte a nyolcszáz forintokat?
– Semmiből, mert nem küldtem.
– Igaz a’, – erősiti a szórakozott öreg ur, – és miért nem küldött?
– Azért, mert igy okoskodtam: „Ha nagyon kell, akkor csak rám parancsol
a nagyságos ur másodszor is, ha pedig nem nagyon kell, akkor jobb, ha
megmarad.
– Maga arany ember, Istvánkám! Hát csakugyan nem kellett nagyon… De
nini! El is felejtettem; nézze csak, menyasszony lett ez a kis patkány.
A hű öreges ispán illemtudással levette csucsos süvegét, kihalászta a
muffból Inci kis kezét és megcsókolta kétszer is, szólván:
– A jó Isten adjon áldást, boldogságot az én lelkem kisasszonykámnak;
olyképp igazitsa el drága életét, hogy érdeme szerint becsülje a férje:
szivemből kivánom!
– Köszönöm, István, – válaszolt halkan a leányka és lecsókolta kezéről
azt a könyet, a mit az öreg ispán reá talált hullatni.
Az ilyenfajta cselédek már kihaltak. Kipusztitotta őket a kőszénfüst és
a – diploma.
Az utazás különben pompásan ment; lépést ugyan, de ökörre nem volt
szükség. Ha dülős volt az ut, nekivetette vállát a hintónak a négy
kemény béres, hát mindjárt egyenes lett a járása. Mert ilyenkor csak a
két tulsó kerék járt a maga lábán, az innensők, a dülős felén, a
levegőbe emeltettek: ott kalimpáltak hivatás nélkül.
Otthon nagy öröm várt a hazatérőkre.
A falu valamennyi asszonya ott várta őket az udvaron és ékes tót nyelven
jajgattak és sipitottak örömükben. Erővel a kisasszonykát akarta látni
valamennyi, hogy megvan-e még? (Mert hiszen az lehetetlen, hogy el ne
vitték volna mindjárt az első nap azt a gyönyörü szépséget azok az
aranyos ruhában járó pesti gavallérok.)
De hát megvolt az Inci. Utoljára szedték ki a hintóból. Nosza, körül is
fogták, csókolták kezét és ruháját a jó asszonyok. (Hogy nem akarta őket
otthagyni az ő aranyos tündérjük!)
A kis Incinek melege lett, ugy megtelt a szive. Ráborult az öreg
Marcsuska fonnyadt keblére és összecsókolta annak barázdás, durva arcát.
Lett is erre sirás! olyan általános, mintha Jerikó romjain állnának
valamennyien. (Jaj és nem halt meg örömében Marcsuska – a szivtelen!)…
Öreg Dobay ugy rendelkezett, hogy nagy trakta legyen a viszontlátás
örömére. Bab, füstölt hussal és csusza adassék minden léleknek, a ki
megjelent az ő üdvözlésükre, azonkivül fejenként egy meszely pálinka, de
berugni nem szabad.
Botos István átvette a rendeletet és a nagy konyha csakhamar megtelt a
mosóházzal együtt, pattogónyelvü, nagyhangu asszonyokkal, – a kik közül
egynek sem állott be soha egy pillanatra sem a szája. Mert nem is azért
beszél a tót asszony, hogy meghallgassák, hanem pusztán csak azért, mert
először beszélni joga van, másodszor meg a szó tudvalevőleg jó étvágyat
csinál. Egyszóval fennhangon gondolkodni és mennél fennebb hangon: jó
dolog.
Öreg Dobay – mintha az ég ma egyedül csak az ő kedvét leste volna,
megfeledkezvén minden más halandóról, – krumplis lángost, kalbászt és
véres hurkát, mondd: véres hurkát! kapott vacsorára, nyers káposztával
és még külön egy pohár káposztalével. (Az egész télen nem evett krumplis
lángost, az egész Pesten nem volt kapható egy szál sem belőle…)
– Mert sok olyan dolog van ám azért itt nálunk Lasnakon, István, a mit
Pesten hiába keresne kegyelmed, azt elhiheti nekem. Igyék csak, István…
*
Inci, bár mélyen aludt, – mert fáradt volt szegényke, – de álmodott is
szépeket. Azt álmodta, hogy János érte jött a felhőkből aranyos hintón
és a hintóba fehér hattyuk voltak befogva. A mint kiszállt János a
hintajából, egyenesen annak a kis fehér szobának vette utját, a melyben
ő hált. (Tudta az utat, bár senki sem vezette.) Aztán lehajolt hozzája
és egy forró csókkal fölébresztette őt, mondván, hogy kövesse… És Inci
engedelmeskedett, odahajolt az ifju vállára. – Az körülkarolta karcsu
derekát és az ölében vitte aranykocsijához… Nem volt Incin csak egy
vékony ing, – az is fedetlen hagyta mellét és karjait – és csodálatos!
Inci nem pironkodott, a mint az ifju hótestét ámulattal csodálta… (Miért
pironkodott volna, hiszen az övé volt az a lelkével együtt.) Az ifju
aztán jobbjára ültette Incit és füttyentett a hattyuknak. Ezek, hatan,
elkezdtek uszni a kék levegőégben és egy gyönyörüséges nászdalt
énekeltek. A merre jártak, előbukkantanak a ragyogó csillagok és üdvöt
kiáltoztak feléjük… Az Ur küldöttei voltak a kis csillagok, – angyalkák
voltak: az Ur fényes kis cselédei. A szerelmesek pedig átkarolták
egymást: ugy mentek az Ur szine elé…