Hétfőn szándékoztak Dobayék hazautazni.
– Minek is maradnánk, – mondta az asszony, – célunkat elértük, s pénzünk
jóformán kifogyott, mire hazaérünk.
Inci is hazavágyott. Mindössze az öreg ur szeretett volna még egy pár
napig maradni, ha egyébért nem is, azért, hogy megtudja, vajjon fogy-e a
könyve?
– Két napja jelent meg, – kombinálja az öreg, – két nap alatt meg sem
ismerhette a közönség. A kritika se foglalkozott még vele. Azonban egy
hét: az már idő. Jövő péntekig bizony itt maradhatnánk, – gondolta, de
nem mert nyilatkozni.
Mialatt az öreg igy kombinálgat magában, beviharzik a szobapikkoló s egy
névjegyet nyujt át neki:
Teörchváry Árpád – volt a névjegyen.
Ez valami előkelőség lehet, – gondolta a vén Dobay s megigazitván
nyakkendőjét és bajuszát, odaszól a pikkolónak:
– Sziveskedjék besétálni az az ur.
És besétált egy elegáns ur, hódprémes kacagányban – akarom mondani –
városi bundában.
– Dobay ur ő nagyságához van szerencsém, kérem? Én Teörchváry Árpád
vagyok, a Singer és Wolfner urak megbizottja.
Az öreg ur elképedt és megharagudott. (Hát csak pudelspringer! Pláne
számlával! No megállj!)
– Hát ki hítta? Nem tudják, hogy csak március elsején tartozom fizetni?
Nem nézik a szerződést? – gorombáskodott a táblabiró poéta.
– Oh kérem, kérem, nagyságos uram, – udvariaskodik Árpád ur, – én nem a
számlát hozom – az ki van egyenlitve – hanem az elszámolást.
– Ki a menydörgős menykő egyenlitette volna ki! – riadt föl az öreg,
most már sans façon, mert hát pudelspringer előtt minek alakoskodjék.
– A könyv maga, instálom. 501 példány elkelt. Itt az elszámolás és a
pénz.
Az öreg ur fölugrik őrömében. Vállára csap Teörchvárynak és benyomja egy
székbe. Aztán nem is tud mibe fogni, pedig de szeretne valami nagyot
cselekedni!
– Aha! De hisz maga éhes, kedves barátom! – rivalt rá Árpád urra.
– Kérem, kérem, dehogy.
– No lássa, mindjárt tudtam. Hát miért nem szól, az Istenért? Pincér,
hé!
– Kérem szépen, én nem vagyok éhes.
– De bizony csak megeszi maga… (Csöngetés.) De szomjasnak szomjas, mi?
Egy kis konyak megteszi!… Mi? – No? (A pincér bejő.) – Pincér,
pástétomot, sonkát, tojást két személyre és konyakot, mehet! (Pincér
el.) – Hol hát a pénzecske?
– 322 forint, – méltóztassék! Itt az elszámolás.
Az öreg ur mellénye zsebébe gyürte a 322 forintokat, mint a kinek az
ilyes csak aprópénzszámba megy, aztán betekint az elszámolásba.
– Pompásan, helyesen, korrektül számolnak az urak. Nagyon jól van. Igen
meg vagyok elégedve.
– Nagy örömünkre szolgáland, – válaszolt udvariasan Árpád ur, – és
minden időben fölajánljuk nagyságodnak szolgálatainkat annak biztositása
mellett, hogy mindenkor pontosan fognak rendelkezései eszközöltetni…
– Ez nem volt ugyan helyes magyarsággal mondva, – tekintélyeskedik az
öreg poéta, – de azért köszönöm. Mindenki nem lehet stiliszta.
A bőséges reggeli megérkezett és Teörchváry Árpádnak végig kellett azt
élveznie – nollevelle. Csak akkor eresztették el, a mikor szegénynek
négyrendbeli kupica konyak után már vörösödni kezdett a szeme.
Igy van az. A magyar ember, ha nagy öröme van, nagyot eszik-iszik rája
és tömni szeretné az egész emberiséget. Már pedig lehetett-e nagyobb
örömet csak képzelni is a Dobayénál! Ért-e valaha kiáltóbb sikert iró e
hazában? Két nap alatt 501 példány!
– Ez egy kész abszurdum, egy kész hazugság volna, ha nem lenne igaz, –
magyarázgatja az öreg ur magának, – ha a pénz itt nem volna a zsebemben.
A bankót azután előszedi és szépen kikorrigálja gyürött állapotjukat.
Megsimogatja őket. Alulra teszi az egyeseket, aztán jöttek a tizesek,
végül a százasok: kettő.
Mire belépett a felesége, már ugy nézett ki a bankórakás, mintha
legalább is kétezer forint lett volna.
Dobayné elcsodálkozott.
– Miféle pénz ez?
– Hogy miféle pénz, kérded? Ez a pénz? Hát irói keresmény.
– Ki részére?
– Dobay Alajos ur részére.
– Te irtál?
– Ezelőtt negyven esztendővel irtam, de csak most értettek meg. Negyven
esztendő kellett hozzá, hogy megértsenek.
– Lojzikám, mi bajod? – ijedezett az asszony.
– Hát csak az, hogy amaz esetben, ha negyven esztendő előtt értenek meg
vala, most gazdagok volnánk. Hja, ez a nagyság átka! Ha az ember a
szellemével meghaladja gyarló korát!
„Völgyben ül a gyáva kor s határa
Őseink büszke saslakára
Tévelyeg, ha néha feltekint.“
De ezután a szavalat után már komolyan megijedt Dobayné. Biztosra vette,
hogy megzavarodott az ura. Csak abban reménykedett legföllebb, hogy
muló, átmeneti baj.
– Feküdj le, édes öregecském, – kérte a férjét, – egy kis vértolulásod
van, lelkem… Kipihened magadat s egy óra mulva semmi baj.
– Ugyan, ugyan, Iducim, egy kis konyakot ittam, az igaz, de semmi bajom
tőle.
Most veszi csak észre Dobayné a lunch maradványát.
– Ki volt itt, édes?
– Hát a pudelspringer.
– Miféle pudelspringer?
– A ki az elszámolást hozta, ihol a…
Dobayné idegesen kapja el az ivet és ugyancsak kapkodva olvassa:
„Kivonat. Ngs Dobay Alajos ur részére. 501 drb Elvira keserve à 2 frt =
1002 frt. Százalék szerződés szerint: 680; marad 322…“
– Hát való, – sikoltott föl örömében Dobayné. – Lojzi, Lojzi! Te költő
vagy? Te nagy költő vagy? Ezt nem hittem volna soha!
– Hja, te sem értettél meg, – jelenti ki az öreg ur harag nélkül, – te
is csak a korral haladtál.