– Berkes nem jöhetett, – jelentette ki ő nagysága, – de Piripacsi Bandi
igen. Ez fölmondott inkább egy sugáruti bankárnak, csakhogy idejöhessen.
Valójában pedig ugy állott a dolog, hogy Berkes igen drágás ember,
Piripacsi pedig mélyen leszállitott áron muzsikál. Ezért választotta az
utóbbit a nagyságos asszony. Különben az estély céljaira nem is két,
hanem három szalont nyittattak föl. Egyik táncterem lett, ennélfogva
üres volt. A másik ebédlőnek rendeztetett be. Itt egy rögtönzött
állványon büszkén meredeztek az égnek magas kristályüvegekkel kombinált
ezüst gyümölcs- és csemegetartók és laposan, de méltóságos sulylyal
terpeszkedtek antikstilü ezüst tálak, mindenféle hideg ételeket, rákot,
pástétomot hordván hátukon. A keret zöld volt. Fikuszok és pálmák
gurnyasztottak minden sarokban és mindenek tetején.
Mindjárt meglátszott, hogy a parádézásban járatos volt a háziasszony.
Még a vendégei is parádésak voltak: özvegy Csapek grófné, elvált Máday
grófné s a férjével valósággal együtt élő Csicsinszky grófné, ez
férjestül, a többi leányostul jelent meg a bálon. De ott voltak még
Kenézék, Baltayék, Hangossyék is és – a többi grófok…
Dobayné ideges, mint egy ángolna, de arcán a fagyos nyugalom erőltetett
kifejezése ül: az ugynevezett arisztokratikus nyugalom.
Dobay Inci – fehér, elől V alakban, keskenyen kivágott, fehér muszlin
ruhájában, – halovány, de nyugodt arccal üdvözli a vendégeket. Sürü,
fényes haja koszoruba fonva, három vastag fonadékban vevé körül fenséges
homlokát. Szemei lázban égtek, mert fájtak a sebei. De azért büszkén,
emelt fővel – mint egy királyleány – állotta helyét. Legyőzte testi
fájdalmait, még mosolyogni is tudott. Csakhogy olyan volt a mosolygása,
olyan szomoru, mint a téli napsugár, a mely csak fénylik, de nem
melegit.
A fiatalemberek összesugtak fölötte.
– Nézzétek az Incit, milyen szomoru!
Kertész tudni vélte, hogy miért szomoru Inci (az izgalomtól) és aprókat
röhögött örömében.
Csak az a sovány, szerelmes, sápadt fiu: Kalvyl nem szólt semmit, és
haragosan vált ki a csoportból, a mely profán módon forgatta Inci nevét.
Előtte szent volt Inci és az ő szomoruságán mély bánat szállott lelkére.
A hangulat különben szilárd, noha még a zene se szól. De igazán elemében
csak két férfi volt a társaságban: az öreg Dobay és Sipiczky. Amaz
leánya szerencséjének és boldogságának örült. S ettől ugy
nekiszelesedett, hogy szinte ugy nézett ki, mint egy öreg clown.
Antidiluviális bókokat mondott a menyecskéknek és more lasnaciensi per
„hékás“ és „pajtikám“ szólitgatta a férfiakat. (Szegény Dobay, hogy te
vaknak születtél!)
Sipiczky a harcba készülő bátor férfi önbizalmával szivében s egy kész
tervvel agyában sürgött-forgott, intézkedett, rendezgetett. Mindenütt
ott volt és figyelt. Azt már megtudta, hogy a deklaráció a vacsora előtt
fog megesni.
(Éjfél után eladva a lelked, szegény Inci, – gondolta a jó lengyel fiu
és szomoruan, de bizalmas melegséggel szemlélte a bánatos fehér leányt.)
Ez, noha nem volt feléje fordulva, észrevette a rája tapadó tekintetet
és hozzá ment, szilárd, határozott léptekkel. Járása veszitett ritmikus
bájából, hogy oly energikusan lépett.
– Kedves, jó Inci!
– Édes Alfréd – Sipiczky gróf, kérem…
– Oh, nevezzen csak ugy, kis testvérkém. Nagy kegy az nekem, oly jól
esik, mint a bünbocsánat.
– Szivesen, Alfréd, mert nagyon szeretem magát, – táncolja velem az első
négyest. Sürgős közleni valóm volna. Ne itéljen el és ne nehezteljen,
hogy rontom a mulatságát.
– A sirig hű barátja, Inci. Rendelkezzék velem: méltasson a bizalmára.