Az estély napja reggelén, mint a forgószél, ugy rohant be Kertész
Sipiczkyhez. Még kalapját is fején felejtette. Különben egy könyvet
csóvált a feje fölött.
– Szörnyüség! Az öreg kiadta költeményeit!
– Miféle öreg és miféle költeményeket?
– Lojzi bácsi az „Elvira keserveit“, – válaszolt Kertész és Sipiczky elé
vágta a keserveket.
– Ej ha! Ez hiba.
– Hibának nem hiba, – okoskodik a kis bácskai, – de komikusnak komikus.
Haha!
– És te azért jöttél hozzám, hogy ezzel a komikummal megnevettess? No
hát, én nem nevetek. S egyuttal megmagyarázom neked, hogy hol a hiba…
– Hát te nem élvezed ezt a klasszikus bolondságot?
– Nem. Sőt ellenkezőleg; bánt ez a klasszikus bolondság.
– Hogy lóvá tettük az öreget? Hahaha!
– Igen és hogy azt helyre kell hoznunk.
– Megegyük a könyveket?
– Meg nem esszük, de megvesszük őket.
– Bolondozol?
– Egész komolyan beszélek. Nem gazdag ember az öreg ur és takarékos
mellé. Hogy kiadatta költeményeit, az a mi izetlen hizelgésünk
következménye. És hogy annak az izetlenségnek ő adja meg az árát és nem
mi: az – legenyhébben szólva – nem volna tőlünk gavallér dolog.
– Hát mennyit akarsz velem megvétetni? – képedt el a vőlegényjelölt.
– Annyit veszel, a mennyit én: kétszázötven példányt.
– Á két forint! Hisz ez ötszáz forint lenne.
– Az annyi. Ez a diszkiadás legalább ötszáz forintba került. És
vezeklésül egy kis profitot is kell adnunk az öregnek.
– Minek? Nem elég, ha a költsége megtérül?
– Nem elég. Te az ilyenhez nem értesz. Ide az ötszáz forinttal.
– Adok háromszáz forintot.
– Jó, a többi hétszázat majd én fizetem. Osszuk meg a fizetséget
vagyonaránylag. Azt se bánom.
Erre az ironikus, de gavalléros ajánlatra elpirult a kis bácskai és
kiszurta az öt százast. Azután bácskai tapintattal sajnálgatja barátját.
– Nem sok az neked?
– Nem, nem, mert van még tizenötezer forintom. De neked sok, mert
háromszázezer forintod van.
– Hogy érted?
– Visszafelé.
– Ja ugy! Te mindig bolondozol, Alfréd. Mikor komolyodol már meg?
– Hál Istennek, soha se lesz okos ember belőlem.
– Ezt is visszafelé érted?
– Nem; ezt már ugy értem, a hogy mondom, – válaszolt Sipiczky s jóizüen
elkacagta magát. És hogy igy nagy kedvre kerekedett, tréfálva kérdi
Kertészt:
– Á propos, ifju barátom, hát mi lesz?
– Mivel?
– Hát azzal a bizonyos dologgal.
– Melyikkel?
– Na, fölteszem a kérdést, ugy hogy te, mint kevésbbé müvelt ember is
megérthesd: „Hogy állunk a szerelem dolgában?“
– Ne sértegess, kérlek, – méltatlankodik a vőlegényjelölt.
– Ha nem érted a tréfát, akkor bocsánatot kérek.
– Nono, hiszen tudom én, Alfrédkám, hogy jóbarátom vagy, de tulságba
viszed az iróniát.
– Lőjj vissza!
– De kérlek, én nem tudok. Különben, hagyjuk a vitatkozást, Alfréd.
Válaszolok neked – par discretion. Neked, legjobb barátomnak – bár nem
helyes – már most megvallom, hogy boldog vőlegénye vagyok Incinek. Ma
este deklarálnak. Bocsáss meg…
Sipiczky elsápadt. Mert nem várta, hogy Inci boldogságát már ily
közelről fenyegeti a sors. (Most már egy pillanatot se szabad
mulasztania!)
A bácskai barátja elsápadását lelki fájdalomnok vélte. Vastag
tapintatlansággal mentegeti magát:
– Ne neheztelj, Alfréd. Nem tehetek róla, hogy engem választott.
De most már az igazi guny kifejezése szökött a lengyel arcára, a mint a
kis emberen végignézve, patetikus hangon szavalja:
– Megbocsátok, vetélytárs. Az Isten igy rendelé!…
A kis bácskai, kinek értelmisége ki nem érezte e szavakból a gunyt,
meghatottan kapta el Sipiczky kinyujtott kezét és mint nagylelkü,
győztes ellenfél, kétszer-háromszor ugy megrázta, mintha ki akarná
rántani vállából. Aztán távozott, hosszukat lépve, mint Egressy, de nem
a nagy, hanem a kisebbik. Az utolsó lépés azonban rövidre sült, mert még
az ajtóban elkapta a kabátja egyik szárnyát Sipiczky.
– Más legjobb barátodnak el ne mondd valahogy a dolgod. Légy türelemmel,
ha ugy is kisül estére.
– Hová gondolsz, Alfréd! – szólt Kertész neheztelve s azzal kifordult az
ajtón.
Sipiczky gondolatokba merült. Eltökélt szándéka, hogy megmenti a leányt,
az ő kedves, kis Incijét és megoltalmazza bárki ellen is: nem ingott
meg. Sőt most kezdte csak magát igazán boldognak érezni, a mióta ez a
nemes, önzetlen terv agyában – nem: szivében – megfogamzott. Vagy egy
félóráig ült gondolkozva, arcát kezébe temetve, aztán fölugrott és
derült arccal hozzáfogott a teafőzéshez. Mert elkészült a tervével. De
meg is éhezett.
Egy ujságot teritett szalonja plüssös asztalára, hogy kárt ne tegyen
benne, aztán fölgyujtotta a szeszt a teafőző alatt. Majd az edényeket,
cukrot, rumot készitette ki, és végül egy darab szalonnát a hozzávaló
cipóval.
Azért végezte pedig mindezeket sajátkezüleg, mert inasát elcsapta – már
egy hete annak – azzal az indokolással, hogy megdézsmálta a rumos
palackot. Hiába magyarázgatta Péter, hogy hiszen az nem ok, mert már
három éve dézsmálja a rumos flaskókat; hiába hányta gazdája szemére,
hogy miért nem szólt ezelőtt három évvel, akkor a sok rum is, meg ő is
megmaradhatott volna: Sipiczky könyörtelen maradt, kijelentette, hogy a
rumlopás kisebb hiba ugyan, mint a lólopás, de azért mégis csak hiba s
ok az elcsapásra.
Megcsókolta hát Péter – mit tehetett volna mást – gazdája „kegyes
kezeit“ és 50 forintnyi ajándékkal zsebében, nyakába vette a világot…
Hogy miért csapta el Sipiczky az inasát, annak tulajdonképpeni oka itt
következik:
Egy napon ugyanis eszébe jutott a lengyelnek, hogy jó volna megtanulni
az egyszeregyet.
Elővette hát takarékpénztári könyvecskéjét, vagyonának utolsó
maradványát és konstatálta, hogy egy 17.930 forint értékü uradalma még
megmaradt, bár aprópénzre váltva az „Első Hazai“ valamelyik
Wertheim-kasszájában. Aztán azt konstatálta, hogy ha valaki két évi
jogot végzett, még két évet kell végeznie, hogy államvizsgát tehessen,
miután négyből, ha kettőt levonsz, kettő marad. Ehhez a kettőhöz
hozzáadott még hármat. Három évig szokott ugyanis ingyen dolgozni a
magyar tizenhat évi tanulás után, a mig segédfogalmazó lesz belőle.
Akkor már fizetést is adnak neki, de csak annyit, a mennyi nem elég.
Ujabb három év mulva azonban már annyit adnak, a mennyi elég, ha jól
vesszük föl a dolgot. Mert a fogalmazói fizetésből már jól is lehet
lakni, sőt siklón is megmászhatja az ember a várat, ha éppen meg találna
sántulni.
Tehát 2 + 3 + 3 = 8.
Ergo nyolc évig kell még az uradalomnak fönnállania. 17.930: 8 = 2241
forint kerekszámban s a kamatok. Ennyi jut egy évre.
Ez szép összeg egy évre becsületes ember kezében, gondolá Sipiczky és
elégedetten dörzsölé kezeit. A 2000 forintot elkölti – tervezgeti tovább
– a 240 forintokat s a kamatokat pedig bespárkasszázza és tőkésiti.
Ebből aztán nyolc év multán egy uj uradalom keletkezik, nem oly
tekintélyes ugyan, mint az előbbi, de olyanra már akkor nem is lesz
szüksége, mert akkoron már, mint az ország egyik méltósága, tekintélyes
javadalmazásban részesülend.
Ez a számvetés volt a Péter megölő betüje, mert ebből eredményképpen az
is kijött, hogy 2000 forintból nem telik egy Péterre.
Egészen jól mondta hát Péter (mert volt neki magához való esze), hogy a
rumfogyasztási hajlam nem ok egy tisztességes inas elcsapatására…
Ezért szolgálta hát ki önmagát Sipiczky, nem pedig azért, a mit mindig
hajtogatott magában: „If you will be will served, serve yourself“. (Ha
azt akarod, hogy jól légy kiszolgálva, szolgáld ki magad.)
Abban azonban igaza volt a közmondásnak, hogy legjobb az öninas.
Sipiczky legalább nagyon meg volt magával elégedve, ugyis mint inassal,
ugyis mint urral. Mint inas hüségesen szolgálta az urát, mint ur pedig
sohase panaszkodott inasára.
– Tisztességes, becsületes ember kezd lenni az uram, – humorizálta ki
önmagát, – a csizmatisztitást se praetendálja meg tőlem, a
szobatakaritást sem. Azokat a házmesterné szolgálója szeretőjének a
mostohafia végzi, a házmesterné számára kiutalandó havi öt forintnyi
javadalmazás ellenében…
A házmesterné, mellesleg legyen emlitve, azért nem végzi vala e dolgokat
önmaga, mert fiatal volt, a házmester pedig öreg. De különben is
takaritás idején zongora- és énekleckéket vesz ő nagysága Klapsz Artur
művésztől, hogy ha férje esetleg még idejekorán meg találna halni,
kóristáné lehessen belőle az operánál (az első sorban); ha pedig soká
találna élni: guvernántnak szegődhessen Schwarz, Weiss, Braun, vagy
akármilyen szinü urasághoz.
A házmesterék is okos emberek voltak ám. Ők is csináltak komputust a
spergeldek irányában, a mely komputusból kiderült, hogy spergeldekből
nem lehet házat venni, bármennyi lump legyen is a világon. Különben is
mindig kevesebb a lump és mindig több a házmester. Ezért tanult hát a
házmesterné zongorázni. Számitásból. Hiába, minden csak számitáson mulik
ezen a világon.
*
De hát ne hagyjuk Sipiczkyt egymagában a teájával. Mert érdekes ember
Sipiczky, mint minden elromlott világfi, a ki a följavulásra adja magát.
De nemcsak érdekesek az ilyen emberek, hanem vigak is, tele vannak friss
humorral. Az elégedettség, a lelki egyensuly derültté teszi kedvüket és
megjavitja gyomrukat. Az ilyen ember jól néz ki kivülről és jószivü is
egyszersmind.
A jószivüségét még a lumpidőkből hozta magával Sipiczky – ezt csak meg
kellett tartania. A jó kinézést azonban ujonan akvirálta, mert az a jó
gyomorral jár együtt, a mi pedig csak följavult embereknél
tapasztalható.
Ime, a szalonnát ugy eszi most Sipiczky, mintha tengeri rák volna (à la
Americaine), pedig csak disznóból van, még pedig valószinüleg
kőbányaiból. A teát ellenben csak ugy iszsza, a hogy régen szokta. Az
akkor is meleg viz volt, most is az. Csakhogy akkor fekete volt, most
meg sárga. A szin nem sokat határoz. De az már határoz, hogy a kenyér
puha legyen és jóizü. Azért veszi a kenyeret Sipiczky sajátkezüleg
Schachnernél, mert ő nála mindig puha és mindig jóizü a kenyér.
Ilyen gourmand lett Sipiczkyből. Ő ugyan meg nem evett mindenféle
kenyeret! De a jó aztán jól esett neki.
A reggelije kvalitása fölötti teljes megelégedésének kinyilvánitása után
ezer forinttal a zsebében elindult Sipiczky könyvet vásárolni.
Kevés olyan ember akadhatott Budapesten eddig, a ki egyszerre ezer
forintot öl vala könyvekbe, de olyan meg biztosan egy sem akadt, a ki
pláne egyfajtába ölje be az ezer forintját.
Legalább csak igy magyarázható meg Singer és Wolfner uraknak korreális
és szolidáris elcsudálkozása, a midőn Sipiczky 500 példány Elvira-féle
keserveket rendelt meg náluk és kifizetvén az értük járó ezer forintot,
még külön öt forintot utalványozott egy társzekér céljából, a mely
társzekéren e homogén könyvtár lenne elszállitandó a lakására.
Elementáris volt az ő elcsodálkozásuk. De midőn Sipiczky ama szivességre
kérte őket, hogy a dologról senkinek, különösen a szerzőnek, egy szót se
szóljanak s erre becsületszavukat is kérte: már megszüntek csodálkozni,
mert tisztában véltek lenni azzal, hogy bolonddal van dolguk.
De a könyveket és a becsületbeli igéretüket pontosan szállitották
Singerék és az utóbbit meg is tartották pontosan. (Fogadni lehetne, hogy
még most is letagadnák az esetet, ha valaki megkérdezné őket. Pedig már
annak három éve. Ennyi ideig pedig ritka becsületszó szokott eltartani.
Többnyire elévül az egy pár nap alatt.)
Sipiczky ekképpen elvégezvén egyik teendőjét, a Nemzeti Szállóba
hajtatott (azaz per pedes apostolorum nyargalt oda), utközben beleütődve
egypár emberbe, mert még nem szokta meg egészen a gyalogszert. Ám végre
is szerencsésen eljutott odáig, – de nem tovább, mert be már nem
eresztették Dobayékhoz. Azt mondta a portás, hogy beteg a kisasszony és
csak estefelé kel föl, de a soirée azért meglesz, már el is küldte a
kölcsönezüstöt a Mittermeyer.
– Jó, – gondolta Sipiczky, – este sem késő, de még holnap se. Legalább
tovább tart Kertész dicsősége. Azt nem irigylem tőle.
Hanem a szegény Kalvylt: azt sajnálta Sipiczky nagyon.
Elutazott hát Kalvyl lakására, vigaszt szítandó. A par discretion
fölszedett ujsággal: Inci mátkaságával nem hozakodhatik elő, – gondolta,
– de legalább sejtetni fogja a szegény festővel, hogy nincs baj, nagyobb
baj nincs legalább. És el is határozta, hogy erre, ha kételkednék Kalvyl
az állitásában, becsületszavát adja, kétszer is, sőt meg is esküszik
rája, akár háromszor is.
Nem találta otthon Kalvylt. Az a Műcsarnokban volt, ugy mondták neki.
Elrobogott hát a Műcsarnokba. Meg nem foghatta, hogy ember – egy gyarló
földi lény, – hogy lehet képes az övéihez hasonló mértföldes utazásokat
tenni a saját lábán, anélkül, hogy elkopnának ezek a lábak. Nemhogy
elkoptak volna, de ki se fáradt.
– Ezt a szalonna tevé s a lágy kenyér! – dudálta vigan és befordult a
Műcsarnokba. Ott azt mondta neki a kapus, hogy a báró ur itt volt ugyan,
de most már valószinüleg nincs itt, mert elment.
– Hová ment?
– Hát valószinüleg vagy haza, vagy a városba.
Ezt Sipiczky is valószinünek tartotta, hát megforditotta a rudat.
Kalvyl megint csak nem volt otthon. Tehát a városban kellett, hogy
legyen.
A város azonban nagy és sok benne a fóka. Nehéz benne valakinek a saját
fókáját megtalálni. Ezt belátta Sipiczky, hát inkább ebédelni ment a
Kispipába.
Ott igen jól evett. És miután töltött káposztát is kapott, még két deci
bort is hozatott magának egy stucnyiba, hogy bora tetejibe még két
krajcár ára szódát is fröcscsentethessen. Ekként megvolt a teljes
fröcscse és megmaradt két krajcárja Sipiczkynek. Mert a fröcscsnek tiz
krajcár a rendes ára, ha készen tálalják, de igy elemeiben nyolc
krajcáron is megszerezhető. Éppen megforditva, mint a kávénál. A kávé
ugyanis akkor drágább, ha a feketéje nincs összevegyitve a tejjel.
Sipiczky azon elmélkedett, hogy miért van az igy és miért nem
megforditva. (Mert hisz éppen ugy lehetne megforditva is. A mélange-nak
is joga van drágábbnak lenni az ibrikes kávénál, ha a fröcscs is
drágább, mint együttvéve alkatrészei.)
Nem tudta a kérdést megfejteni Sipiczky, semminemü szempontból, hát
belenyugodott az állapotba és betért a „Koronába“. Ott rossz levegőt
élvezett és valamivel jobb feketekávét. De legalább elolvasta a
politikai lapokat, a mikből azután megtudta, hogy nem Wekerle már a
miniszterelnök, hanem Bánffy.
Elszégyelte magát e tudatlanságon. (Miféle léha ember az, a ki évekig
nem olvas ujságot s olyan társaságba jár, a hol politikáról nem
beszélnek! – Magyarországon! Hát mindig csak a festett hölgyek között
éltem? – tevé föl a kérdést önmagának és mindjárt meg is felelt reá,
hogy bizony mindig; mert ebben a szép országban csak a „kis dámák“ nem
politizálnak s egyedül csak ezek nem.)
Megfogadta Sipiczky, hogy ezentul művelni fogja magát.