Megzendült a zene.
A keringő ritmikus zenéjén kavarogtak a párok. A muszlin halk zizegését
s a selyem suhogását elnyelte a hegedü hurja. Csak egy pár századvégi
dandy izetlen toppanása hangzotta azt tul s a leányok ezüstkacaja.
Dobayné is táncolt az eleven gróffal, Csicsinszkyvel, ki jó táncos és
dévaj mulattató.
– Ez utolsó! – veti oda kacéran Dobayné.
– S aztán? Száraz ajka eperajkat szedegetni készül? – elménckedik
Csicsinszky.
– Nem táncolok ezentul.
– Pedig kár. Jól táncol és felségesen idomul egész lénye a táncosához.
– Ah! Miket beszél! – felelte gőggel a szép érett asszony, – én nem
idomulok, én idomitok.
– Hát a férjét, azt jól kiidomitotta, az bizonyos, de már velem nehezebb
volna a sora.
– Tegyen le, – kérte báli magyarsággal Dobayné, szinte haragosan, – maga
nagyon szorit, azt pedig nem türöm.
A gróf „letette“ őt s azon elmélkedett, hogy mitől olyan meleg ennek az
asszonynak a teste. Hisz ő benne is csak vér van! Csalódott: nem vér,
láva, foszfor folyt ereiben.
A fehér kis Incit a pirosképü Kertész vonszolta magával. Ugy táncolt a
kis bácskai, mintha gyári munkát végezne, a miért jól megfizetik az
embert. Inci ugy lebbent mellette, mint fehér hab hullámok fodrain. Egy
megtestesült diszharmónia volt az a tánc. Mint mikor a kecskeduda hangja
belerí a szférák zenéjébe.
Az első négyes rendezésére Sipiczky ifjabb Mádayt kérte föl, hogy
zavartalanul beszélhessen Incivel, a párjával és hogy a figyelmet
magukról másfelé összpontositsa.
Fölállottak. Kertész volt a vizavijuk Csicsinszkynéval. Mert Kertész
most már csak asszonyokkal táncol (Incit kivéve), semmi köze többé a
leányokhoz. Az ő leányát már megtalálta ő.
Sipiczky eleinte kissé zavarban volt. Ő szeretett volna először szólani,
de nem találta meg egyhamar a formát.
Annál bátrabb volt a leányka, elszánt, mint az Adria vértanuságra
kiszemelt menyasszonya. Ő szólalt meg először:
– Alfréd, én menyasszony vagyok: a Kertész menyasszonya.
– Tudom…
– Nem azért mondom ezt magának, mintha segitséget kérnék, mert ezen
változtatni már ugy se lehet.
– Ne beszéljen igy, kérem. Lehet, – lehet! Becsületemre, hogy lehet.
Tagadólag rázta fejét a leányka s igy folytatta:
– Azért mondom, hogy megkérjem magát, látogasson meg engem Lasnakon. De
hamar, nagyon hamar!
Mielőtt tovább beszélne, közbeszól a férfi:
– És miért menjek én Lasnakra és miért egymagamban? Másodmagammal fogok
oda menni.
– Ő nem jön el, – kételkedik Inci lángbaborult arccal, – ő nem jön el
szüleim meghivása nélkül.
– Hivassa meg, kérje meg a mamáját.
– Nem hivja meg, mert – mindent tud…
A kis Inci elárult mindent egy férfinak, a ki neki semmije, azaz
mindene, mert barátja volt. És egy barát sokszor több, mint egy
szerelmes imádó, mert amannak érzelméből még az önzés is hiányzik.
– Akkor eljön hivatlanul, – biztositja Sipiczky.
– Nem jön el. Annyira nem szeret.
– Halálosan szereti, esküszöm!
– Honnan tudja? – kérdi a leány átszellemült arccal.
– Azt nem mondhatom meg. De megesküszöm még egyszer reá: „Esküszöm, hogy
imádja.“ Különben figyelje meg arcát, ha majd deklarálják az
eljegyzésüket. Azon rajta lesz, hogy mennyire szereti magát.
– És aztán?
– Aztán majd dolgozom én. Ha nem lehet másképp, gyürüt váltanak. Én
tovább dolgozom, mindaddig, a mig vissza nem küldi jegygyürüjét – a
mamája.
– A mamám?! Soha! Akkor nem ismeri őt.
– Hagyja csak, kérem; az az én gondom. Most még nem szólhatok semmit, de
esküszöm, hogy megmentem. _Én_ ismerem a mamáját és nem maga, Inci, –
mondotta kis vártatva Sipiczky, de megbánta, hogy mondta; forditott a
beszéden:
– Ám segitsen maga is. Beszéljen Jánossal – azonnal a négyes után. És
hivja meg őt Lasnakra. Értette, Incike?
– Értettem.
– Megteszi?
– Meg, – válaszolt a leány elszántan és elhalványodott kipirult
arcocskája, – bár azt kockáztatom vele (a mi a mindenem pedig), hogy
elveszitem becsülését, ha utána járok.
Sipiczky elmosolyodott.
– Oh nem. Maga azt nem tudja, hogy az az ártatlan nyiltság, a mi egész
lényét jellemzi, legmegkapóbb, legközvetetlenebb megnyilatkozása a
tiszta nőiségnek. Mi férfiak tudunk disztingválni, Inci.
– Igazán? Nem fog félreérteni?
– Ugyan, egy olyan okos, olyan mély kedélyü ember!
– Oh, igen, ő okos és mély a kedélye, Alfréd, édes Alfréd. Köszönöm, –
boldoggá tesz arra a kis időre.
– Semmi kis idő! Vagy hatvan esztendőre akarom magukat boldoggá tenni,
Inci… És most arra válaszoljon, kérem, hogy miért bánt kegyeddel az
édesmamája ilyen könyörtelenül és miért nem folyamodott az édesatyjához?
– Anyámnak Isten parancsából engedelmeskednem kell, – válaszolt a leány
keserüen.
A négyes véget ért. Szétváltak és bókoltak a párok. Sipiczky nem várja
be Inci egész feleletét, fut, rohan intézkedni, még csak azt sugja a
leánynak:
– Jó. Tessék csak engedelmeskedni. Majd ahhoz tartom magamat.