A „kedves Sipiczky gróf“ az emlékezetes gyónási jelenet után egyszerüen
„Sipiczky gróffá“ degradáltatott, mig a „kedves Kertész“ „kedves jó
Kertész“-szé nőtt meg a mama kegyeiben.
– Nem gróf, – gondolá Dobayné, – de gazdag; nem előkelő megjelenés, de
azért helyes gyerek. Jó lesz Incinek. Mert két hét alatt menyasszony
kell legyen az Inci.
… Két hét alatt megpuhittatik a kis Kertész, hogy olyan olvadós legyen,
mint a vaj, két hét multával pedig, hogy el ne olvadjon végképp,
megfogatik, mint a pinty a lépvesszőn: ez volt a Dobayné terve.
De hogy a pinty megfogassék, ahhoz elsősorban az szükséges, hogy
kitegyék a lépvesszőt. Kitétetett.
Ő nagysága megkérte Kertészt, hogy rendezze az ő házibáljukat.
– Édes, jó Kertész, engedje meg, hogy egy kis – egy igen nagy – kéréssel
terheljem. De olyan bizalommal vagyok irányában, mintha csak a fiam
volna. (Pirulás, kézcsók.) Egy thé dansan-t, egy bucsu-soirée-t
szeretnék adni a jövő szombaton. Támogasson, kérem, ezen szándékomban, –
rendezze az estélyt. Az előkészületeket, a zenét, a termet magára
biznám, hiszen ugyis… (pauza, műpirulás a mama részéről – kézcsók és
hebegős bizalomköszönet Kertész részéről). Ugy-e, megteszi?
– A legnagyobb megtiszteltetés, a mi valaha ért. Boldoggá tesz,
nagyságos asszonyom.
– Ugy gondolom, hogy a szobám melletti két szalont nyittatnánk ki…
Ezüstöm van. Annak idején majd rendelkezésére bocsátom. Ápropos,
Gerbaudnál és Dobosnál már intézkedtem. A zene – nini, a zenével se
bajlódjék, kérem! Most jut eszembe, hogy már szóltam Berkesnek… A
meghivandók listáját ime, átadom. Már szét is vannak küldve a meghivók.
Táncrend talán nem szükséges – s a táncokat legjobb, ha Sipiczky
rendezi… Ugy-e, beleegyezik? (Oh, kérem!) Neki olyan nagy rutinja van a
táncrendezésben. Na, bár más tekintetben is… no, de nem szólok…
– Ej, – gondolkozott Kertész a hosszulélegzetü javaslaton, – mi olyas
lehet egy bálban, a mi el ne intéztetett volna még. Mi a manó van még
benne, a mit a rendezőnek kell elrendeznie? Mert ha egyszer kinevezték
rendezőnek, akkor csak kell rendeznie valamit. – Soká nem találta ki, de
rájött végre.
(– Az eljegyzési jelenetet kell rendeznem, – a cimet kell adnom. A cim:
Kertész Bandi eljegyzése. – Ez alatt a titulus alatt rendeznek,
mulatnak, táncolnak. Csak mulassatok, gyerekek!… Na, ne lógasd az
orrodat, kedves barátom Sipiczky!… Sebaj! Kapsz te mást, tisztelt Kalvyl
pajtás, ne busulj!… Lesz még leányvásár a faluban… Hejo hopp!
Landlehihu!) – Ilyeténképpen elmélkedett széles jókedvében a kis
bácskai.
Azaz a két utolsó indulatszót már nem csak elmélkedte, hanem ki is
mondta, a min – a Váci-utcán esvén meg – nagyon elcsodálkozának az
emberek, valamint azon is, hogy öblös kengurus keztyüjét cilindere
karimájába szoritva viselte, akár az árvaleányhajat. Akkor vette csak
észre magát Kertész, mikor már vagy harmincan a szeme közé nevettek
volt, köztük menyecskék is. Ezekre visszakacsintott ugyan, de miután
öreg urak és hordárok is voltak a kalapjára nevetők között, lekapta
végre fejfödőjét és mérgesen rántotta ki keztyüjét a karimájából.
– Az áldóját, hol felejtettem!
És akkor veszi csak észre, hogy pedig tulajdonképpen fázik is a keze.
Fölhuzza hát a keztyüt és komolyságba öltözteti arcát… Igy már
gondolkodni is tudott. Csalhatatlan logikával konstatálta, hogy egy
deklarálás csak ugy történhetik meg, ha megkérés előzi meg. (Még eddig
minden deklarálásnak megkérés volt az előzménye, – legalább Pesten.)
… Tehát meg kell kérnie az Inci kezét. De hogyan? Jogcime volt reá, mert
nőtlen volt és férfi volt, de támpontja semmi. Egy kukkot se beszélt még
Incivel szerelemről. No, sebaj, majd tanácsot kér a nagybátyjától, a ki
okos ember kell legyen, mert királyi tanácsos volt.
A nagybácsitól ellenben, – a ki pedig nyilván királyoknak szokott
tanácsot adni, – azt a feletet kapta, hogy a megkérés nem okvetetlen
szükséges cerimónia. Majd csinálódik a dolog magától. S akkor legalább
még a bokréta is megspórolódik.
Kertész Andor szépen meghallgatta a tanácsot, meg is köszönte, de nem
találván egészen jónak, nem követte azt. – Magától semmi se csinálódik,
– gondolá, – és megrendelt Kühne-nél egy óriás bokrétát, olyat, a minek
tetejében kitömött galamb repdesett, csőrében nyillal átlőtt szivet
cipelvén. (Ezt az ő eszméjét rendkivül apartnak találta Kertész. A mint
hogy az is volt a szó legszorosabb értelmében.)
Ezzel a nagyobbméretü csokorral fölfegyverkezve aztán, pénteken délután
a Nemzeti-be hajtatott Kertész, talpig feketében. Dobogó szivvel kért
meg egy pincért, hogy jelentse be. Az előszobában még igazitott egyet a
nyakravalóján, kihuzogatta nyakizmait, aztán belépett – Isten nevében.
A mamát egyedül találta.
Ez kellemes dolog volt. Egy mama a legrosszabb esetben se teheti meg,
hogy kidobja vagy leszidja merészségeért. Jó is, mert a virtusból vajmi
kevés jutott ki szegény Kertésznek…
Ám miként üres hordóba tölcséren a mustot: ugy eregette Dobay mama a
bátorságot a kérő szivébe. Mosolylyal biztatta, gesztusokkal nógatta,
elannyira, hogy egy perc mulva szinvitézség lett az egész gyerek. Szinte
deklamált a végén:
– Az én családomban szentség a nő. Évszázadoknak tradicióit, elődeimnek
háziszokásait tiszteletben tartandom: arra ünnepies fogadást teszek…
– Kedves, jó Kertész, – kérdé a mama meghatott, dallamos hangon, – hát
vannak magának ősei?
– Vannak, – felelé egész bátran és pozitivitással Kertész.
Szerencsére nem kérdezte a mama, hogy kik és mik voltak azok az ősök.
Mert már erre nem tudott volna megfelelni Kertész, a mennyiben ősei
közül csak apját s anyját ismeré vala, no meg a nagyapját, a ki egy öreg
strimflis bunyó volt Ó-Sztapáron.
A mamának az is elég volt, hogy megvoltak az ősők. Nohát azok csakugyan
megvoltak, ismeretlen ősök bár, ad normam névtelen hősök, de megvoltak.
Az ősök kérdése ekképpen elintéztetvén, a vagyonjogi állapotokat kezdte
bolygatni a mama. Ez pompásan ment. Kitünően hangzott, csak ugy
csengett-bongott a szobában:
– Ezer lánc földem van, anyai hagyaték… Három hónap mulva leszek
nagykoru, akkor birtokomba lépek… Vagyonom értéke háromszázezer forint.
Az apámnak is lesz ugyanannyi.
Ezer lánc háromszázezer forint értékben, az apámnak is lesz annyi! –
visszhangzott a szobában. Egyik fal fölvette, a másik visszaütötte a
hangot, becsapódott a bokrétába, a galamb szájába, az is azt kezdte
búgni:
„Ezer lánc, háromszázezer forint értékben…“ Aztán elkezdett a mama füle
csilingelni; az is csak azt csilingelte egyszer, tizszer, százszor:
„Ezer lánc – háromszázezer…“
Dobayné fölugrott. Alig birta örömét zabolázni. Pedig ugy kivánta most a
helyzet s a sikk, hogy komoly legyen. Komolyan is beszélt, de
komolyságán áttört ideges jókedve.
– Édes Kertész, nem tagadhatom, hogy szerfölött meglepett ez az
elhatározása. Megvallom, hogy szeretem magát… De mégis! Ilyen hirtelen,
előkészület nélkül… Mit válaszoljak?…
Kertésznek izzadt az üstöke. Szerencsére más tónusba csapott át a mama:
– Ha anyai szivem ösztönét és sugallatát követem, azt kell mondanom,
hogy igen: magának adom szivem bálványát.
– Kövesse, kérem, anyai szive ösztönét, oh, nagyságos asszony! –
könyörgött a kérő.
– Ám vannak még más tanácsadók is, édes Kertész, – folytatja Dobayné.
– Ne hallgasson rájuk, kérem! – kiáltott föl kétségbeesve a szegény fiu.
– Az eszemre és tapasztalataimra ne hallgassak?!…
– Pardon, millió bocsánat! Nem ugy értettem, nagyságos asszonyom.
Dobayné elnevette magát az ifju zavarán. De talán amugy is elkacagta
volna magát, annyira tele volt az egész asszony csupa kacagással.
– Jól van no, édes kis Kertészkém, magáé lesz Inci. Szerencsés ember,
mondhatom. Olyan feleség igen kevés akad.
– Egy sem, instállom, az egész világon… Szeretem is, imádom is.
– Helyes, helyes, Andorkám. És most, hogy el ne rontsuk az egészet,
hallgasson reám. Üljön le. – Leányomnak még nem szólt semmit, ugy-e?
– Igenis nem.
– Ne is szóljon. Incivel majd csak én beszélek. De férjem se tudjon meg
semmit. Hagyja csak reám. Majd én előkészitem a talajt és holnap az
estélyen deklaráljuk magukat.
– Igenis igen.
– És most menjen. Jobb, ha itt nem találják. Este együtt vacsorázunk.
Adieu… A dolog nem oly könnyü, Kertészkém. Adieu!
Kertész kezet csókolt és boldogan távozott, bár az utolsó mondat szöget
ütött fejébe. Váltig ismételgette, még az utcán is.
– Nem könnyü? Nem olyan könnyü? Miért mondta ezt? Miért nem könnyü?
Százféle kombinációt állitott föl… Egyik se volt valószinü, hát nem is
törte tovább a fejét, hanem jól beebédelt inkább. Ugy is azt tartotta
váltig, hogy:
A mennyit a gyomor felfoghat magában,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
*
Dobay mama csönget. Beugrik egy szobapikkoló.
– Vigye ezt a csokrot – ha elbirja – a pincébe, hogy el ne hervadjon.
– Igenis, – szólt a szobapikkoló és a padlásra vitte a csokrot.