Apa és leánya alig pár perc mulva érkeztek meg sétájukról.
Dobayné egy szót se szólt nekik. Dobayné az előkészités: a megdolgozás
problémáján törte fejét s annak megoldásával még nem volt készen: azért
nem beszélt. Érezte, sejtette legalább, hogy nehéz munka vár reá, de
elhatározta, hogy nem tágit. Incinek férjhez kell mennie!
A vacsoránál bolond jó kedve támadt a vőlegényjelöltnek. Engedelmet
kért, hogy kivételképpen ő rendelhesse a pezsgőt, – csak ő.
Az engedelmet megkapta és Kalvylt kivéve, derekasan ittanak a hős fiak.
Öreg Dobay teljesen visszazökkent a régi, kedves nyomásába: ismét az a
komikus, bolondos öreg ur volt, a kin mulatni szokás.
Egyáltalában különös jellem volt ez a vén Dobay. Igazi magyar tipus, ugy
erényeiben, mint hibáiban. Olyan táblabiró-alak, a ki, ha a haza vagy
családja dolgára kerül a sor, komoly, bölcs és megfontolt, mint egy
Kátó; ezeken tul ellenben, ha kell, képes a sárgaföldig leinni magát és
miként egy diák, teljesen levetni a dignitást és virtust…
Kertész a mamát mulattatta. Incire rá se nézett. (Lesz abban elég része,
hiszen az övé.)
És miután a mama zajosan mulatott Kertészszel, a papa pedig Kalvylnak
még zajosabban magyarázott egy alföldi betyárhistóriát: Sipiczkynek
alkalma nyilt halkan beszélgetni Incivel ugy, hogy a többiek ne hallják.
– Inci kisasszony, kérője voltam, felejtse el és tekintsen testvérének
ezentul. Ugy szeretem magát, mint a hugocskámat, vagy mintha csak a
leánykám volna.
– Szeretném, ha testvérem volna, – felelte a leány egyszerü, bájos
őszinteséggel.
– Köszönöm. Én megoltalmaznám magát.
– Hiszen tudom. Maga jó.
– Rossz vagyok, de jó lettem volna.
– Én nem engedtem volna, hogy rosszat tegyen. De rosszat maga ugy se
tehetett.
– Csakhogy elpazaroltam vagyonomat, nemcsak: a szivemet és fiatalságomat
is, Inci. De ezt maga nem érti…
– Nem értem.
– Majd meg fogja egyszer érteni: ha férje lesz.
– Nem hiszem, hogy valaha férjhezmenjek.
– Miért, Inci? Miért nem akar férjhezmenni?
Fenséges őszinteséggel és ártatlansággal válaszol a leány:
– Akarok, de csak ahhoz mennék, a kit szeretek. Már pedig, ugy hiszem,
hogy én csak egyet tudok egy életben szeretni.
– Nos?!
– Hát nem csodás véletlen lenne, ha éppen az az egy kérné meg kezemet
milliók közül?
– És már megtalálta azt az egyet, Inci?
A leányka elpirult. Szomoruan hajtotta le fejecskéjét és nem válaszolt.
– Ne feleljen, Inci, hiszen tudom, hogy még akkor se lenne képes reá, ha
igazi édestestvére lennék. Csak arra feleljen, hogy van-e magában annyi
ellentálló képesség, hogy kedves szülei akarata ellenére se menne
olyanhoz, a kit nem szeret?
– Van bizony, – válaszolt a leányka, büszkén fölvetve kis fejét, – a
szivem az enyém és csakis az enyém.
Öröm és gyönyörüség volt Sipiczkynek ezt hallania és látnia azt az
öntudatos, büszke fejvetést. Ugy elcsodálkozott rajta, hogy Incin
felejtette tekintetét: ugy győnyörködött benne, önfeledten. (Hát nem
baba ez a kis leány? Nő már, nő a maga egyszerü, tiszta, szüzies
fönségében!) Sipiczky folytatta:
– És ha ezzel nagy szomoruságot okozna szüleinek?
– Sajnálnám, nagyon sajnálnám őket; de arról nem tehetnék, hogy meg
kellene halnom. Mert meghalnék, Sipiczky, meg, az esküvő előtt, még mint
menyasszony.
– Hát ezt jelentette önérzetes felelete, Inci? Arra büszke, hogy meg tud
halni inkább, mintsem eladja magát, nem arra, hogy képes megvédelmezni
szive jogait?! – fakadt ki csalódottan Sipiczky, mert fájt a csalódása.
– Igen, Sipiczky. Szüleim akarata ellenében egyedül a halálban lehet
menedékem, az ellenállásban nem.
– De ez egy roppant téves, egy szerencsétlen életfölfogás, Inci.
– Miért?
– Miért? Miért? – ismétli a férfi zavartan. – De hiszen erre válasz
nincs is, olyan naiv a kérdés.
– Ostobának tart, Sipiczky? Csalódik. Én sokat gondolkozom.
– Az Istenért, Inci kisasszony, kegyed eszes leány, de életfölfogása,
ideái egy tulfeszitett, egy rajongó agynak szülöttei! A földön járjon,
kérem, ne a felhőkben. Kegyednek jogai is vannak. Ezeket a jogokat: az
isteni jogokat kötelessége érvényesiteni – szüleivel szemben is – ha
szülei tullépik istenadta jogkörüket.
– Ilyen fölfogásra ne tanitson engem, Sipiczky… Inkább maradok a
magaménál, származzanak bár a felhőkből, mint mondja.
Sipiczky teljesen összezavarodott. A női sziv rejtelmeiben járatos rouét
ez az ártatlan, szüzies gyermek teljesen kihozta konceptusából. Nem
értett semmit, csak azt, hogy rajongó ideálizmusa áldozatává lehet a
leányka, ha a véletlen vagy valaki megmentésére nem siet. Föltette
magában, hogy ő lesz az a valaki. Gondviselésszerü hivatást érzett erre
magában. De azt is érezte, hogy gyorsan kell cselekednie. S emez
ösztönének engedve, minden bevezetés nélkül, szinte kiméletlen
hirtelenséggel sugja a leánynak:
– Inci, magát nagyon szereti valaki…
Szomoruan válaszolt a leány:
– Engem nagyon senki se szeret, csak apa.
– Valaki, a kiről nem is képzelné: egy hallgatag, sápadt ember imádja.
A leány vérvörös lett.
– Sápadt, hallgatag?
– Valaki, a ki kegyednek nem meri bevallani, a ki kegyeddel alig vált
naponta két szót, azt is habozva és félénken. Nem sejti, ki az?
De sejtette már Inci, hogy kit ért a lengyel. Csak hinni nem merte azt,
a mit mond. Ajkai megnyiltak, mint egy virágkehely, – nem szóra, de hogy
könnyebben vehessen lélegzetet. Mert elszorult a torka s a keble.
Az anyja észrevette.
– Rosszul vagy, Inci?
– Nem, mamácskám, igen jól érzem magamat.
– Akkor miért sóhajtasz olyan nagyokat?
– Sipiczky beszélt el egy szomoru történetet.
– No, beszéljen el még egy vigat, Sipiczky, – mondta Dobayné. – Egy
szomoru történettel csak nem végezhetjük a napot!
Tovább folyt a társalgás az előbbi mederben.
– Hát igazán szomoru volt az a történet, Inci? – kérdi Sipiczky
mosolyogva. Mosolygott, mert most már biztosan tudta, a mit tudni vélt
és tudni akart, hogy Inci csakugyan szeretett és pedig nagyon szeretett.
A leány is mosolygott: szomoruan és kétkedően. Mosolygott és tekintetét
a szemben ülő Kalvyl Jánosra vetette, nem lopva, de nyiltan, ártatlan
őszinteséggel. (Csak ő tudott ugy nézni.) És mintha csak azt mondaná
tekintete: „Köszönöm, Sipiczky, de téved. Ez az ember engem nem szeret.“
És mintha e tekintetnek felelt volna meg Sipiczky:
– Igen, ő az. – És nem tévedek. Esküszöm, hogy nagyon szereti…
A mama fölkelt. Föloszlott a társaság. Inci igy bucsuzott el
Sipiczkytől:
– De jó volna, ha mi igazi testvérek lehetnénk! – mondta s mindkét kezét
odanyujtotta „nem igazi“ testvérének.
Ilyen volt Inci.
Sipiczky pedig olyan volt már, hogy a mint hazaérkezett, imádságos
könyvet vett elő. Ebben a könyvben volt az anyja arcképe is. A könyvből
imádkozott, a képet csókolgatta: az édesanyja hideg, megfakult mását.
Aztán sirt, sokáig, – zokogva.
Furcsa az, hogy igy megváltozott Sipiczky, a mióta föltámadt lelkében
lelkiismerete s a szere – – s a nemes ember.