Kalvyl János a műtermében ül, összekulcsolt kezekkel, mintha imádkoznék
és nézi merőn a „Viszontlátás“-t, azt a képet, a melyen Incit festette
meg.
Valaki kopogott. Nem hallotta. Kinyilt az ajtó. Észre se vette, ugy el
volt merülve a képben s gondolataiban.
A jövevény – Sipiczky – szembe találta magát a képpel és mintha gyökeret
vertek volna lábai, ugy állott meg az ajtóküszöbön meglepetésében és
bámulatában.
Sipiczkynek volt műérzéke és emberismerete, de e kvalitások nélkül is
megérthette a helyzetet, nagyon átlátszó volt: a kép remekmű, a festője
szerelmes!…
Fölocsudott a lengyel. A festő tovább álmodott.
Arisztokratikus, finom tapintata azt sugta Sipiczkynek, hogy távoznia
kell, mert egy embernek: barátjának belső érzelmeit meglesni nem korrekt
dolog. A finom érzék és gyöngédség egyike volt a léha ember öntudatlan,
vérbeli nemes tulajdonságainak. Óvatosan megfordult és kezét a kilincsre
tevé. Késő volt. Egy erősebb, határozottabb nyomás kivülről és föltárul
az ajtó. – Kornya volt, a festő.
Sipiczky önkénytelenül, szinte ösztönszerüleg visszatartotta a
látogatót.
– Egy pillanatra, kérem! Egy perc mulva készen lesz a báró, – mondta
Kornyának és bezárta előtte az ajtót. Azután megfordult.
János vérpiros arccal és kérdő tekintettel áll szembe vele.
Sipiczky csak annyit válaszol e kérdő tekintetre:
– Zárd le a képedet, ha nem akarod, hogy lássák.
Csak most eszmélt föl egészen János. Odarohant a képhez és lezárta
idegesen.
– Isten veled, János, – bucsuzék Sipiczky.
De János nem eresztette.
– Maradj itt, kérlek. Kornya csak egy percre jött; várd be, mig elmegy,
beszélni szeretnék veled négyszemközt, – mondta, aztán bebocsátotta és
üdvözölte Kornyát.
Ez egy vig, jóképü fiu volt, ugyszólván az egyedüli kollégái közül, ki
tudni, vagy legalább is sejteni vélte, hogy Kalvylban nagy tehetség
rejlik. Képei érdekelték és sokszor jött föl János műtermébe egy kis
komolyságot kölcsönözni, mint mondani szokta.
– Végem van, Jánoskám, elhagyott a muzsám.
– Hogy-hogy?
– Egy bus szeladont kellene lefestenem, de nem tudom. Már megpingáltam
képem összes alakjait, csak a bus szeladon hiányzik róla, de éppen ez a
pointja a képnek. Próbáltam. Husz tanulmányt, vázlatot festettem, a
legszomorubb balparti hordár s egy éhes verklis ültek modellt, de
mindhiába! – Festettem epés szeladont, festettem dühös szeladont,
káromkodót, nagyképüt, elégedetlent, de busat, – óh, de a busat: azt meg
nem festem soha!
– Talán én üljek modellt neked? – kérdi fájó mosolylyal Kalvyl.
– Oh nem, nem, Jánoskám; ne érts félre, kérlek. Csak a tanácsodat jöttem
kérni.
– Kérj föl egy jó mimikust.
– Nem lehet, nekem az igazi bánat kell.
Kalvyl előkeres valahonnan egy képet és egy festőállványra helyezi,
ügyelve, hogy jól meg legyen világitva.
– Ilyen?
– Ez az! Ez az igazi finom, elsőrendü bánat! Ilyen kell nekem.
– A bánat hordozója Köncs Jónás dijnok, Akácfa-utca 7. Jó modell.
– S ez a kép?
– Boccacció szőrcsuhában.
– Remek! Nem tud sirni, olyan szomoru, nem tud dühöngeni, olyan levert.
Köszönöm. Szervusz. Akácfa-utca 7. Gróf ur, Alleszolgája! – hadart
Kornya s aztán ugy kirohant, hogy még az ajtót is nyitva felejtette.
Kalvyl betette és bezárta az ajtót. Aztán gondolkodott egy pillanatig,
kezébe temetve homlokát. Majd egy kis kulcsot vett ki zsebéből, meg
visszatette. Végre is gyors elhatározással a bezárt képhez sietett és –
fölnyitotta.
Sipiczky egy szót se szólt. Komoly és hideg volt: maga a megtestesült
diskréció. Azt nem állhatta meg, hogy a képet ne nézze, de ugy nézte,
mintha nem látná rajta az Incit. Azt gondolta, hogy ez a magatartása
legillőbb a helyzethez.
Egymás mellett állott a két férfi, szemben a képpel s a mikor beszéltek,
nem egymásra néztek: a képhez tapadt tekintetük.
A festő törte meg a csöndet, mint a de profundis a bünös ajkán, ugy
hangzott ez a két szava:
– Bocsáss meg!
Sipiczky nem értette.
– Miért?
– Oh, hagyd kérlek a formákat, hiszen nem vagyok vak. Mindent tudok.
Hibáztam és engedelmet kérek.
De már erre szemébe nézett Sipiczky a festőnek. (Hátha arcából megfejti
a talányt.)
– De hiszen én hibáztam! Rajtam a bocsánatkérés sora.
Kalvyl nyelt egyet… és szinte rekedt hangon folytatta:
– Jóvá teszem hibámat. Soha szine elé se lépek többé, kerülni fogom, itt
a kezem.
– De miért? – csodálkozik Sipiczky.
– Mert az a kötelességem veled és vele szemben; mert igy parancsolja a
becsület.
A lengyel tágra nyitotta szemét. A festő merőn nézi a képét, ugy beszél:
– De a képet, azt hagyd meg nekem. Ne kivánd, hogy megsemmisitsem.
Kérlek, könyörgöm! Ez a kép mindenem nekem, Isten után ezt a képet
szeretem legjobban. Jobban, mint az egész emberiséget. Hagyd meg, oh,
hagyd meg a boldogságomat, kérlek, könyörgöm.
– De hiszen nincs jogom… Valami félreértés van itt közöttünk…
– Nem, nem kivánok én tőled indiskréciót: ne válaszolj. Majd beszélek
én. Annyira bárdolatlan nem vagyok, tudom, nem illő beszélned az
eljegyzés előtt.
Egyszerre világosság támadt Sipiczky agyában.
– Hát te azt hiszed, hogy a titkos jegyese vagyok? Haha! Nem, János,
tévedsz. Egy ilyen semmiházi, mint én, nem lesz férje annak a leánynak.
Gondom lesz reá: arra esküszöm.
Erre már Jánoson volt a csodálkozás sora.
– Akkor miért zárattad le a képet?
– Ugy gondoltam, magadnak festetted, – mondta bátortalanul mosolyogva
Sipiczky, – ugy gondoltam, nem akarod, hogy meglessék mások belső
érzelmeidet. Éreztem – olyan volt itt e teremben a légkör – hogy
szentély előtt állsz, melyet profán szemnek nem szabad meglátnia. És
ismerlek. Tudom, hogy egy olyan ember, mint te, szerelmét piacra nem
viszi soha: olyan szerelmet, a mely olyan szivekben ég.
A festő elsápadt. Dadogott, mint a bünön tettenért.
– Én nem szeretem őt – ugy – én – én csak bámulom…
– Nem szereted, de imádod!
– Nem szeretem, de imádom, – ismételte gépiesen János és zokogva
hanyatlott egy karosszékbe.
A lengyel cirógatta, mint egy gyermeket. De tudta is, hogy gyermekkel,
egy nagy gyermekkel van dolga. Alig birta lecsöndesiteni.
– Nem árulom el szived titkát. Bizzál bennem.
– Oh, csak ne nevess ki!
– Ugyan-ugyan, miért nevetnélek ki! Léha létemre cinikus nem voltam
soha. Szent érzelmeket nem szoktam kinevetni. Addig még nem jutottunk.
– De hát nem nevetséges az, hogy én szeretem őt? Mi van a világon, a mi
ennél nevetségesebb? Cinizmus se kell hozzá, hogy kigunyoljanak.
A lengyel elmosolyodott. Volt mosolyában valami gyöngéd, önzetlen,
kimondhatatlanul kedves vonás! Két kézre fogta és szelid erőszakkal maga
felé forditotta János lehajtott fejét, oktatva őt, mint apa fiát:
– Te kishitü vagy, Jánoskám, nézz csak a szemem közé: mondok valamit,
olyas valamit, a mit te nem is sejtesz, vagy ha sejtenéd, se mernéd
magadnak bevallani: Ő szeret téged…
Kalvyl fölugrott. Szinte durván lökte el magától Sipiczky kezét.
– Ne, ne! Ne tégy bolonddá! Csak azt ne!
A lengyel ismételte:
– János, ő szeret téged. Én láttam. Ha nem hiszed, kérdezd meg tőle…
Elkeseredéssel tört ki szegény János:
– Csalódol, ha azt hiszed, hogy bárgyu vagyok. – Majd fájdalmasan
hozzáteszi: – Hiszen a tükör nem csal.
– De csal a tükör, János, – bizonyozik Sipiczky, – vagy legalább is nem
mindent mutat meg. S az a leány azt nézi benned, a mi _benned_ van. A mi
rajtad van, a mi rajtad nem szép, azt nem látja meg. A tükör pedig éppen
azt mutatja – és csakis azt… Téged nem ismernek az emberek, azért nem
szeretnek. Szeretnének, ha ismernék belső világodat. Ezt te elzárva
tartod… Előttem kinyitottad, nem akarva, önkénytelenül s ime, legott
megszerettelek. Önzetlen, hű barátod leszek… Mit gondolsz, – hátha az a
leány szintén belátott oda, a hová más ember látása el nem ér. Látta,
női, szubtilisan finom ösztönével megérezte a te lelkednek szépségeit!…
Ugy gondolod, hogy az a nő olyan, a ki ezeket a szépségeket figyelemre
se méltatva, a külső előnyökre fekteti a sulyt? Olyan nő, a ki a
felületes és mulandó testi tulajdonságokat fölébe helyezi a lélek
ideáljának? Ha olyan az a nő, akkor miért szereted?… Ha olyan volna az a
nő, János, akkor te nem szeretnéd őt…
– Akkor nem szeretném, – válaszolt gépiesen János.
– De szereted. S azért szereted, mert nem olyan, – nem olyan, a ki a
lelket és nem a testet nézi. S a te lelked szebb, mint a másé. Azért
szeret ő téged s azért szereted te őt, mert lelke rokon a tieddel. Ne
légy hát kishitü és nyilatkozz meg neki. Váltsd meg őt önző, hiu anyja
légköréből és befolyásától. Az öreg ur becsületes, de vak. Nyilatkozz,
János, mert ha férjhez talál Kertészhez menni – ahhoz a jól táplált
bácskai gavallérhoz – csupa gyermeki engedelmességből, – a te
kishitüséged és alázatos szerénységed lesz boldogtalanságának okozója.
Valami csodálatos melegség járta át Kalvylt e szavak hallatára. Mintha
egy uj, eddig ismeretlen tüz futott volna erein át, – tüz, a mit uj
Prometheuszként lengyel barátja az ő számára lopott le az egekből. Ugy
dobogott, hogy majd kitört a szive. Viharosan zilált mellkasa,
megremegett egész testében. A lelki transz-szubsztanciáció, – egy
hirtelen metamorfózis megrázkódtató folyamatán ment át a festő, mintha
csak uj lelkének születésétől vajudnék a teste…
Édes volt a pihenése. Elfelejtette fájdalmait, mindama gyötrelmeket, a
miket egész életén át végigszenvedett. (A menyország nyilt meg számára.
Minek tekintsen vissza, a mikor odavárják őt!?) Először is annak az
embernek borult a keblére, a ki neki az ösvényt oda megmutatta:
megölelte és megcsókolta Sipiczkyt.
– Köszönöm, hogy szeretsz.
– Igen, szeretlek. És őt is szeretem – testvérileg… Azért akarom, hogy
boldogok legyetek.
– De méltó vagyok-e reá?
– Az…
A habozó, tétovázó jellemü emberek szokása szerint János, a milyen
zárkózott volt előbb, olyan nyilt, gyermekes bizalommal csüngött most
barátján. Föltétlenül hitt már szavában. (Ő méltó rá! Mily boldogság,
hogy méltó rá!…)
Sipiczky pedig, a mint szalad a lépcsőn lefelé, – ruganyosan, mint egy
jogász, – megdörzsöli kezeit és hunyorit egyet a szemével. Örült, hogy
tisztességesen, szépen cselekedett, hogy képes derék ember is lenni, ha
akar.
– Brav gethan, Sipiczky! – dicsérte meg önmagát magának és kaviár
helyett rizslevessel kezdte meg ebédjét.
S ezen szolidsági rohamának ugy megörült, hogy ebéd után – folytatta, a
hol elhagyta – nem fiakkeren, hanem földalatti vasuton robogott el, nem
a Gerbaudhoz, hanem az állatkertbe majmokat etetni. Este pedig, a mikor
– gyerekidőben – tiz órakor lakására tért, leakasztotta az ágya fölött
lógó Potifárnét, a ki Józseffel enyelgett és helyébe szent Ceciliát
akasztotta föl egymagába…
– Sei mer solid! – szólt és rögtön elaludt.