Ime, a Kalvyl Jánosok élettörténete.
Kitünik ezekből, hogy derék, becsületes, de „peches“ emberek voltak a
Kalvyl Jánosok. És ezt érezte a mi Jánosunk. Ez az érzet: az a babonás
hit, hogy szerencsétlenségre született (hiszen már születése is
halálthozó volt), kedvét gyászfátyollal boritotta be. Ott ült a gyász
fényes, nagy szemében és magas, fehér homloka redőin. Csak az ajka körül
(pedig ott a bánat rendes székhelye) nem tudott megtelepedni. Az sima
volt, üde, mint egy ártatlan gyermek ajka, oly gyermeké, kit soha
keserüség nem ért.
De tényleg sem volt oka Kalvyl Jánosnak bizni szerencséjében eddigi
tapasztalatai után. Zárkózott lelkülete miatt nem kedvelték a bohém
művészvilágban. A báró gőgjének tulajdonitották hideg magatartását.
Pedig ő szerette ezeket az embereket, az ő munkatársait. És szivének
egész melegével rajongott a művészetért.
Bár soha semminemü külső sikert nem ért el művészetével. Képeit
elrajzolt fantazmagóriáknak csufolta a kritika. („Lelke van a festőnek,
de keze nincs.“)
Ez a kritika keseritette el leginkább Jánost. Egész lénye a művészet
szeretetében olvadt föl és még se tartották művésznek!
Ő egymaga hitte, tudta, hogy művész. (Miért nem értik hát meg őt az
emberek? Nyilván ugy lesz, hogy nem ismeri az életet. De egy oldalát
legalább: a bánatot csak ismeri. Hát oly kevés embernek, senkinek sincs
bánata; senki se rokon az ő lelkével, hogy nem érti meg senki, – de
senki?!)
Igy tépelődött János s e tépelődés habozó, bizonytalan jellegét
reányomta egész egyéniségére. Hol szerény volt egész az alázatosságig,
hol büszke egész a dölyfig, különösen, ha fölébredt benne a művészi
öntudat.
Azért nem is tartozott ő az ugynevezett társaságba való emberek közé. De
azért sem, mert semmiről nem tudott semmiségeket összehadarni: a
szalonelméncségek bosszantották. De különös ellenszenvvel viseltetett
ama szmokingos alakok iránt, a kik halljamagázták a leányokat,
leszervuszozták az öreg urakat és kétértelmü viccekkel mulattatták az
asszonyokat.
Ezeket gyülölte. Pedig szivében kevés helyet adott ennek az érzelemnek.
Általában szerette az embereket és magának, önhibájának tulajdonitotta,
hogy azok nem szeretik őt…
Hát ennek az embernek a tekintetétől pirult el Inci. Pedig nem volt
szép, még tetszetős sem ez az ember. A szemei nagyok és bánatosak, ajka
szelid és szőke haja olyan csudálatos hullámokat vetett, mintha Phidias
stilizálta volna Apolló szobrára: ezek voltak szépségei. De arca már
sápadt és beesett, homlokán barázdák vonulnak végig, járása ingatag és
tétovázó, miként kézhordása is.
Hogy ezeket a defektusokat észre nem vette az Inci!
Bizonyosan csak a szemét nézte ő s azon keresztül látta meg a lelkét.
Ugy kellett legyen.
Ugy kellett legyen, hogy addig nézett Inci a János szemébe, mig meglátta
és megszerette lelkét, a mit se papa, se mama, sem a többi emberek nem
láthattak meg, mert el volt zárva előlük és biztosan csak Inci kedvéért,
Inci tekintetére nyilt meg, sejtve, hogy ő meg fogja érteni.
És mégsem egészen igy volt. Mert nem sejtett János semmit, nem _mert_
sejteni. Szeretni se mert. Ő csak bámulta s imádta a leányt. Nézte, mint
a hogy nézte a „Madonna de la Sediát“, vagy Tizian „La Bella“-ját.
Azokat is imádta János. Csakhogy mig a Madonna és a Bella szemlélése
inspirációt nem szitott művészi lelkében, addig az Inci kedves kis
rózsás képe, két nedves, nagy őzszemével mindig szeme előtt lebegett,
valahányszor egy női képet festett. És különösen az őzszemektől nem
tudott megszabadulni: ezek mindenütt és mindenkor reá tekintettek. S ő
mindenütt és mindenkor lefestette őket. Másként nem tehetett.
De volt neki egy képe, a hol meg egészen az Incit festette meg, nemcsak
az őzszemeit és arcocskáját, nemcsak szelid, leányos kebelét és piciny
lábacskáit, hanem a mosolyát, gazella-járását, beszédjét – igen, a
beszédjét is. A ki nem hallotta, hogy az a leányka a képen éppen ugy
beszél, mint Inci – az egyszerüen nem értett a képekhez, vagy süket
volt…
Ezt a képet (egy magyar nemest ábrázolt, a mint jegyeséhez jön a
harctérről) a tavaszi tárlatra szánta János, de mire elkészült vele,
mást határozott: hogy az a tárlatra nem kerül soha. Izetlennek itélte
finom érzékével, hogy egy reá nézve idegen urileány – a ki másnak lesz a
felesége – képmása annak tudtán kivül, orvmódra kerüljön a nagyközönség
szeme elé.
De különben sem akart tőle megválni… Megszerette. Szerelmes volt a
képébe. Mert a képét már merte szeretni.
Kicsiny műtermének egy sarkában (de jó világitásban) volt az
fölakasztva, nem rámában, hanem egy elzárható tokban. (Ne lássa senki.)
Ő maga azonban, valahányszor csak pihenőt tartott, fölnyitotta a tokot
és szembe ülve Incijével, ábrándokba s álmokba merült. S az ábrándok
édesek voltak és az álmok merészek. Amazok szelid mosolyt, emezek gunyos
kacajt fakasztottak ajakán. A szelid mosoly azt jelentette, hogy ime, a
földi élet boldogságából is kijutott neki; hogy meglopta az életet, a mi
neki önként semmit sem adott, hogy művészetével maga teremté meg a
boldogságát. A gunykacaj pedig azt harsogta, hogy az élet, ha nem ád
neki, de el sem is vehet tőle semmit. Az ő művészetét nem rombolja le se
kritika, se divat.
Az ő művészete az igazság. A szubjektiv érzés szülte, nem
általánositott, tipussá tömöritett közizlés. Majd megértik! És ha nem
értik meg, se baj. Nem azért festő, _a mit mondanak_ képeiről, hanem
azért az _igazságért_, a mit képein lefestett. Neki az az elég. Az
aranyérem semmi.
… Ilyenkor egy fejjel látszott magasabbnak Kalvyl: kiegyenesedett s
égnek tartotta homlokát. Igy élvezett, igy mulatott ő. A zsurfixekre
unatkozni járt, a kávéházba reggelizni.
Az ifjuság rendes kedvteléseiből nem vette ki részét; nem feleltek meg
izlésének. Nem kártyázott, orfeumba nem járt. Kerülte még azokat a
francia szinműveket is, a melyeknek nem volt korrekt moráljuk; a festett
hölgyeket meg éppen utálta. Nőmodelljeivel ugy bánt, mint hercegnőkkel,
ha szólnia kellett hozzájuk; de, ha csak kikerülhette, nem beszélt
velük. Ezek el is nevezték őt szüz lovagnak. De azért szerették, mert
nem árszabály, hanem belátása szerint és bőkezüen fizette őket.
Különösen: járt hozzá egy üde, tizenöt éves, vöröshaju leány a
mamájával, a Dóra Frici: egy elsőrendü modell, pszikei termetü. Ennek a
mamája, egy kétes jellemü asszonyság, addig jajgatott, hogy nehéz
manapság egy szegény leánynak el nem buknia, hogy Kalvyl hónaponkint
külön 20 forintot adott a mamának csak azért, hogy Dóra Fricinek ne
kellessen elbuknia. Pedig ezen a bajon régen tul esett már a Dóra Frici!
Ilyen volt Kalvyl János: becsületes, naiv, bőkezü, nagyur.